Hajdú János magyarországi holokauszttúlélő londoni otthonában beszélt gyerekkorról, bujkálásról, a budapesti gettóról, az 1956-os menekülésről és arról, miért tartja ma is kötelességének, hogy elmondja történetét.
A holokauszt emléknapjához kapcsolódva a Convex Conversation podcast vendége Hajdu János volt. A beszélgetést Helen Fos-Beru készítette János észak-londoni otthonában, egy csésze tea mellett.
„Minél többet beszélek arról, amin keresztülmentem, annál inkább érzem, hogy ezt hallaniuk kell az embereknek” – mondja János.
„Azt szeretném, hogy ami velem történt, ne történhessen meg újra.”
Hajdú János Budapesten született. Négyéves volt, amikor Magyarország belépett a háborúba. A podcastban arról beszél, hogy gyerekként nem eseményekre, hanem hangulatokra emlékszik.
„Egy négyéves gyerek nem sok mindent ért. Inkább azt érzi, hogy mindenki fél, mindenki ideges, és senki nem tudja, mi lesz holnap.”
1943-ban édesapját munkaszolgálatra vitték el. „Anyámmal vittük neki az élelmiszercsomagokat. Alig kaptak enni. Verték őket. Nem mindenki élte túl.” Ez az első időszak, amelyre tisztán emlékszik.
Amikor anyámért jöttek…
1944-ben, a német megszállás után elrendelték a sárga csillag viselését, majd a családot sárga csillagos házba költöztették. Nem sokkal később a nőkért érkeztek.
„Amikor jöttek anyámért, a nagynéném átrántott egy szomszéd lakásba, és betolt egy szekrénybe” – idézi fel. „Azt mondták:
egy hang se. Ha észrevesznek minket, mind meghalunk.”
– A kismackó ott volt önnel? – kérdezte Helen.
„Nem tudom, bent volt-e a szekrényben” – válaszolja János. „De utána megint nálam volt. Hároméves korom óta megvan. Velem volt a nácik alatt, a szovjet megszállás idején, és 1956-ban is, amikor az aknamezőkön mentünk át.”
Majd hozzáteszi:
„Próbálja ki bárki. Menjen be egy sötét szekrénybe, csukja be az ajtót, és maradjon ott mozdulatlanul. Egy felnőttnek is nehéz. Egy hétéves gyereknek ez felfoghatatlan.”
Arra, mennyi ideig volt bent, ma sem emlékszik pontosan. „Lehetett fél óra, lehetett egy óra. Akkor örökkévalóságnak tűnt.”
A holokauszttúlélő szívbemarkoló emlékei
A sárga csillagos házat a gettó követte. Hajdú nem szépít.
„A sárga csillagos ház szinte nyaralás volt a gettóhoz képest. Tömve voltunk. Éheztünk. Betegségek voltak. Halottak feküdtek az utcán. Nem lehetett kimenni, mert lelőttek volna.”
január 17-én szabadították fel a budapesti gettót. „A németek elaknásították a területet. Fel akartak robbantani minket, de nem maradt idejük rá.”
Elképzelhetetlen fájdalom
Édesanyja koncentrációs táborból tért vissza.
„Egy nap egyszer csak ott állt az ajtóban. Mintha a halálból jött volna vissza.”
A teste súlyosan megsérült: eltört a háta, kihullott a haja, a fogait kiverték. „Arról, ami vele történt, soha nem beszélt. Nem kérdeztük. Tudtuk, hogy nem lehet.”
A háború után még egyszer új életet kellett kezdeniük, majd 1956-ban ismét menekülniük kellett.
„Nem volt választásunk” – mondja. Éjszaka indultak el. Hideg volt, sár volt, és senki nem tudta, hol vannak az aknák. Kúszva haladtak előre, árkokon és mezőkön át.
„Nem volt térkép. Csak mentünk, amerre mondták. Ha rossz irányba lépsz, nincs második esély.”
Anglia és egy újabb esély
Amikor átértek a határon, egy őrizetlen torony mellett, akkor értették meg, hogy sikerült. 1957-ben érkeztek meg Angliába.
„Húszéves voltam. Alig beszéltem angolul. Egy táska étel volt nálunk. Meg a mackóm.”
Ma John Hajdu rendszeresen jár iskolákba előadni. „Amikor beszélni kezdek, teljes csend van.” A kérdések mindig hasonlóak, általában azt kérdezik, hogy milyen volt a szekrényben, és mi a története a mackónak.
Ilyenkor azt mondom a gyerekeknek, hogy
„én élő történelem vagyok. Ez nem film. Ez megtörtént.”
Life in Two Countries című könyvében saját történetét írta meg. Fontosnak tartja, hogy a magyarországi zsidóság története is hallható legyen.
„Lengyelországról és Németországról sokat beszélnek. Magyarországról kevesebbet. Pedig ugyanaz történt.”
A Convex Conversation podcast teljes beszélgetését itt hallgathatja meg angolul.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.