A héber nyelv páratlan története a világon: a teremtés szent szavaitól a modern állam hétköznapi beszédéig. Eliezer Ben Jehuda nevét ma Izrael minden iskolás gyermeke ismeri, de kevesen tudják, milyen elszántság és áldozat kellett ahhoz, hogy a „szent nyelv” újra a mindennapok nyelve lehessen.
A héber nyelvet hosszú évszázadokon keresztül a Tóra, az imakönyvek és a bölcsek szövegei őrizték. A héber az imádkozás és a tóratanulás nyelve volt, a hétköznapokban nem beszélték. Ez a történelmi nyelv a 19. század végén mégis új életre kelt és nem is akárhogyan. Egy litván származású, eredetileg lubavicsi haszid férfi, Eliezer Ben Jehuda elhatározta, hogy a héber nem maradhat csupán múltidéző emlék. Úgy gondolta, hogy egy zsidó államnak saját, ősi nyelvét kell „feléleszteni”.
A héber volt a legelső nyelv
A zsidó hagyomány szerint a héber volt az emberiség első nyelve, a teremtés nyelve. Ádám ezen a nyelven nevezte el az állatokat, és a világ népei is ezen értették meg egymást egészen Bábel tornyáig.
A héber így nem egyszerűen egy a világ nyelvei között, hanem a jelentések hordozója, a világ lényege.
Mégis, hosszú évszázadokon át „csak” a szent szövegekben élt: a babiloni fogság után, a Bar Kochba-felkelést követően kikopott a hétköznapokból. A zsidók ettől fogva elsősorban arámiul beszéltek. A héber pedig megmaradt az imákban, a Talmudban és a vallási élet szent terében.
Egy megszállott újrakezdő: Eliezer Ben Jehuda
Egy Luzhki nevű kisvárosban 1858-ban látta meg a napvilágot Eliezer Perelman, aki néhány évtizeddel később Ben Jehuda néven vált ismertté a nagyvilágban. Eliezer egy lubavicsi haszid családból származott, ám már fiatal korától a héber nyelv megszállottja volt. Egyetemre ment, nyitott a világi dolgok felé, de a nyelv iránti szenvedélye nem csillapodott. Amikor a cionizmus első hulláma elérte Európát, Ben Jehuda ráébredt: ha újra lesz zsidó állam, annak saját, közös nyelve kell, hogy legyen. És mi más lehetne arra kiválóbb, mint a héber?
Feleségével, Hemdával a szent városba, Jeruzsálembe költözött, és elhatározta, hogy otthonában kizárólag héberül fognak beszélni. Ez pedig igencsak radikális elhatározás volt, hiszen akkoriban még egyetlen szót sem lehetett hallani héberül az utcán. Fiukat, Ben-Ciont teljes elszigeteltségben nevelték, hogy semmilyen más nyelv ne „korrumpálja” a modern héber első anyanyelvi beszélőjét. A fiúból később Itámár Ben-Ávi néven maga is nyelvújító lett, ami nem is meglepő, hiszen kisgyermekként ő alkotta meg például a hanukai pörgettyű, a trenderli modern héber megfelelőjét is: „szevivon”, vagyis „ami forog”.
A héber nyelv „újraélesztése”
Azonban Ben Jehuda nemcsak családi szinten kísérletezett. Célja az volt, hogy a héber nyelv újra az oktatás, az irodalom, a tudomány és a mindennapi élet nyelve legyen. Ezért szótárat szerkesztett, új szavakat alkotott, lapokat adott ki. Fáradtságot nem ismert, gyakran napi 18 órát dolgozott.
Jeruzsálem vallásos közösségei azonban ellenálltak: szerintük a héber túl szent volt ahhoz, hogy „hétköznapi” dolgokra használják. Chérem alá helyezték, azaz kiközösítették.
De Ben Jehuda ekkor sem hátrált meg. Szövetségeseket talált a világi, cionista körökben, és végül tanárok, szülők, gyerekek tízezrei kezdték megtanulni a régi-új nyelvet. A héber néhány évtized alatt nemcsak feléledt, de képes volt minden funkciót betölteni az államban: az akadémiai tudományos vitáktól, az irodalmi diskurzusokon át a piaci alkudozásig.
Arra is van héber szó, amire nem használnak
A Héber Nyelv Akadémiája ma is Ben Jehuda szellemében működik. Szigorú szabályok szerint alkot új szavakat a modern élet fogalmaira. Azonban nem minden javaslat ragad meg.
A modern dolgokra, mint a világon a legtöbben, úgy sok izraeli is inkább az angol kifejezéseket használja. Ki hallotta például, hogy a puzzle héberül tácref, vagy az SMS miszron? Azt meg pláne kevesen tudják, hogy még a humusznak is van „igazi” héber neve, mégpedig a chimcá, jóllehet, ezt még a legtöbb izraeli sem tudja.
A héber, amelyből új világ született
Ben Jehuda 1922-ben halt meg, még azelőtt, hogy a zsidó állam megalakult volna. Ám addigra már annyian beszéltek héberül Palesztinában, hogy a brit hatóságok hivatalos nyelvként ismerték el. Amikor 1948-ban megalakult Izrael, egy valami már biztosan megvolt: a zsidó népnek újra volt saját, élő nyelve. Egy olyan nyelv, amely egyszerre idézi meg a múltat és teremti meg a jövőt.
És mindezt egy ember álma indította el. Egy ember, aki hitt benne, hogy a nyelv nemcsak eszköz, és aki ezért hajlandó volt feláldozni a kényelmet, a társadalmi elfogadottságot, sőt, még a családi nyugalmat is.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.