Adolf Eichmann összesen 750 napig volt izraeli fogságban. A történelem egyik legmegrázóbb pere 1961. április 11-én kezdődött, a tömeggyilkost december 15-én ítélték halálra. Az ítéletet 1962. május 31-én éjfélkor hajtották végre. Cikkünkben a hatvan évvel ezelőtti eseményeket idézzük fel.

Az ítéletet Jeruzsálemben, a Bét HáÁmban – a 750 ember befogadására alkalmas, tárgyalóteremmé alakított színházban (ma: Gerard Behar Center) – hirdették ki, s ellentétben a jogszokásokkal, a „vádlott” bűnösségét még az ítélet – mintegy 200 oldalas – indoklása előtt kimondták december 11-én hétfőn. A végső ítélet csak december 15-én, pénteken hangzott el, az indoklás ötödik napján. Eichmannt négy fő vádpontban találták bűnösnek: a zsidóság ellen elkövetett bűntettekben, az emberiség ellen elkövetett bűntettekben, háborús bűnök elkövetésében és végül bűnös alakulatokhoz való tartozás miatt.

62 éve fogták el Eichmannt a gyilkosok gyilkosát

Hatmillió zsidó elhurcolásának irányítása fűződik Adolf Eichmann tevékenységéhez.

„Adolf Eichmann” – kezdte bevezetőjét Mose Landau (1912–2011), a bíróság elnöke – „a legsúlyosabb bűnökkel vádolva került a jeruzsálemi bíróság elé, amelyekkel egyáltalán embert vádolni lehet. A bűntetteket a zsidó nép és az emberiség ellen, valamint a háborús bűncselekményeit Hitler németországi és európai uralma alatt követte el, amely időszak egyúttal az európai zsidóság véres és fájdalmas tragédiájának a korszaka volt, amelyre az elkövetkezendő nemzedékek életében is emlékezni fog az emberiség. Ez egyúttal az első történelmi per, amelynek a középpontjában az európai zsidóság pusztulása állott.”

Landau Danzigban (ma: Gdańsk, Lengyelország) született, ott is élt a középiskola befejezéséig, Londonban tanult jogot és még 1933-ban vándorolt ki a Palesztin brit mandátum területére. Már 1940-ben haifai bíróként tevékenykedett, így elkerülte a holokauszt borzalmait.

A bíró a bevezetőjében kitért arra, hogy a per alatt sokakban újból felmerültek a régi kérdések: A náci németek mégis hogyan vihették végbe öldökléseiket a többi európai nép szeme láttára? Vajon sikerült volna-e nekik mindez, ha a többi európai ország nem segít nekik stb., stb… Azonban – hangsúlyozta – a bíróság nem foglalkozhat a pusztítás körülményeit és okait vizsgáló tudományos és filozofikus kérdésekkel, csupán azt volt feladata megállapítani, hogy az Eichmann ellen felhozott vádak megtörténtek-e. Az ítéletet 110 tanú, 1400 akta és 115 tárgyalás után hozták meg.

Eichmann az öt napos ítélethirdetés egésze alatt a tárgyalásoknál már megszokott nyugalmat sugárzó arcot erőltetett magára az üvegkalitkájában, azonban december 15-én, péntek reggel valami szokatlan történt. Landau bíró és kollégái addig minden egyes tárgyalási napon 9 órakor „jeke” pontossággal léptek a tárgyalóterembe, de az ítélethirdetés napján késtek. A késés nyugtalankodást keltett az egész teremben, még Eichmann is megfeledkezett magáról és idegesen harapdálta a szája szélét.

A késés prózai oka csak később derült ki: az ítélet fordítását előre elkészítették az angol, német és francia fordítók, azonban az egyik jogi kifejezés pontos angol fordításában nem voltak biztosak, és azt véglegesítették. Végül 9 óra 16 perckor vonulnak be a bírók.

Landau ismertette, hogy a főügyész halálbüntetést kért a vádlottra, azonban azt is elmondta, hogy a bíróság nem köteles a maximális büntetést kiszabnia, hanem saját maga mérlegelhet. Ezeknél a szavaknál hirtelen felmorajlott a terem, s egyesek ingerülten kiáltottak fel, hogy mégis megmenekül a gyilkos?!

„A ránk nehezedő felelősség tudatában megfontoltuk, hogy a vádlott megfelelő büntetése és mások elrettentése érdekében, ebben az esetben a törvény által előírt maximális büntetést kell kivetni. […]

Minden ezer embert szállító vonatnak a vádlott által Auschwitzba, vagy más pusztító táborokban történt elindítása annyit jelent, mint a vádlott közvetlen részvétele ezer előre megfontolt gyilkosságban, és jogi, valamint erkölcsi felelőssége ezekért a gyilkosságokért nem kisebb, mint annak a felelőssége, aki saját kezeivel terelte ezeket az embereket a gázkamrákba. […]

Ha kimondtuk volna, hogy a vádlott vak engedelmességből cselekedett, mint ezt állítja – még akkor is úgy vélnénk, hogy valaki, aki éveken keresztül ilyen hatalmas méretű bűntettekben vett részt, annak a törvény által ismert legnagyobb büntetést kell elviselnie és a neki adott parancsok még csak enyhítő körülményként sem szolgálhatnak. Valójában azonban azt állapítottuk meg, hogy a vádlott a cselekedeteiben teljes szívével azonosította magát a kapott parancsokkal és az a lelkes vágy hajtotta, hogy elérje a bűnös célt. 

Véleményünk szerint az ilyen borzalmas bűntettekért járó büntetés kimérése szempontjából teljesen mindegy, hogy a vádlottnak ez a belső azonosulása és ez a vágya hogyan keletkezett és vajon annak az ideológiai kiképzésének a következménye-e, amely alatt magasra emelkedett – amint ezt a védő állítja.”

A halálos ítélet kimondására Eichmann kissé megremegett.

Landau bírósági elnök végül közölte a védőügyvéddel, hogy fellebbezhet, ha úgy látja jónak, aztán az alig 14 perces ülés után a bírók bezárták a tárgyalást. 

Eichmann védője, dr. Robert Servatius (1894–1983) fellebbezést nyújtott be, melyet végül 1962. május 29-én utasított el az izraeli legfelsőbb bíróság feje, dr. Mose Zilberg (1900–1975), aki indoklását a következő gondolatokkal kezdte:

„Amikor a fellebbezés elutasítása mellett döntöttünk, tisztában voltunk vele, mennyire szegényes és sápadt lesz ez a halálos ítélet azzal a sokmillió kínhalállal szemben, amellyel a fellebbező sújtotta áldozatait. Mint ahogy az emberi nyelvben nincs megfelelő szó, amely a fellebbező által elkövetett gonosztetteket kifejezné, ugyanúgy nincs az emberi törvényekben olyan büntetés, amely súlyosságát illetően megfelelne a fellebbező bűnének.”

A jogerős ítélet kihirdetése után, másnap reggel Eichmann kézzel írt kegyelmi kérvényt intézett Jicchák Ben Cvi (1884–1963) államelnökhöz, miközben ügyvédje két gépelt oldalt adott le hasonló céllal, aztán Servatius egy El-Al gépen Rómán keresztül visszarepült Németországba. Az ügyvéd távozásakor szűk szavúan annyit közölt az újságírókkal, hogy „a pert igazságosan és szabályosan folytatták le. A felsőbíráság ítélete természetesen a per befejezését jelenti és most már minden az állelnök akaratától függ. Beavatkozni nem tudok többé, mert a törvényes procedúra szempontjából minden véget ért.”

Május 31-én az izraeli államelnök elutasította a kegyelmi kérvényt, s ezután felgyorsult a végrehajtási folyamat. A ramlai börtön két egymás feletti celláját ideiglenesen vesztőhellyé alakították (korábban ugyanis nem volt ilyen helyiség a fogházban, s egyébként Eichmann óta sem hajtottak végre halálos ítéletet Izraelben). 

Eichmann vesztőhelyének sematikus rajza az Uj Keletben

Este hét órakor Eichmann elfogyasztotta utolsó vacsoráját. A menü a szokásos volt: kenyér, sajt, olajbogyó és tea. Egy órával később Árje Nir (1911–1977), az izraeli börtönök országos főfelügyelője lépett a cellába, s közölte Eichmannal, hogy elutasították a kegyelmi kérvényét. Nir közlését Eichmann a katonás „jawohl”-lal vette tudomásul, utolsó kívánságként egy üveg bort kért.

Kérését teljesítették, s Eichmann kiitta az üveg felét, majd engedélyt kért, hogy elolvashassa a fivérétől kapott két levelet, amely aznap érkezett a börtönbe. Este 11 körül megjelent William Lovell Hull (1897–1992) protestáns lelkész, aki korábban heteken keresztül igyekezett Eichmann lelkét megmenteni. Aznap ez volt a lelkész második látogatása, s eredetileg pénteken jött volna újból, de értesítették, hogy az akasztást a lehető leghamarabb megtartják, így feleségével, Lillian Pachallel még utoljára felkereste Eichmannt, aki egyébként egyszer sem olvasta el a biblia azon szakaszait, amit a pap átadott neki, azokat rendre időpocsékolásnak nevezte, s többször kijelentette, hogy nem hisz a „zsidó Jézusban” és az egész „ószövetségben” sem. Feleségének annyit üzent: „béke honol a szívemben”.

A vesztőhelyet a ramlai börtön harmadik emeletén alakították ki, úgy hogy a felső cella falába két vasgerendát helyeztek keresztben, közvetlenül a mennyezet alatt, s ahol a gerendák összeértek onnan egy vastag kötelet lógattak le, alá pedig egy csapóajtót építettek, mely az alatta lévő cellába vezetett – ennek közepére állították Eichmannt, aki barna árnyalatú öltönyt viselt szandállal. 

A kicsi, alig 4×3 méteres cellában sokan voltak: Eichmann mellett három börtönőr, velük szemben Peleg rendőrezredes, Smuél Jogév, a ramlai börtönigazgató, Michael Goldmann rendőrőrnagy és Dávid Franco rendőrfelügyelő, akik a tárgyaláson is végig jelen voltak, s „igazolták”, hogy a kivégzendő személy azonos Adolf Eichmannal. Ott volt még Immanuel Kohen tel-avivi rendőrtiszt, egy hatósági orvos, és a sajtó négy képviselője, két izraeli, akik megállapodás szerint az izraeli sajtó egészét képviselték és a külföldi sajtó közül Árje Wallenstein (1920–1975) a Reuter távirati iroda tel-avivi munkatárgya és dr. Rudolf Küstermeier (1903–1977), a nyugat-német távirati iroda helyi szerkesztője. A két hóhér egy függöny mögött állt. 

Éjfél előtt két perccel nyílt ki a csapóajtó Eichmann alatt, mely jelenetről az egyik újságíró az alábbiakat mondta:

„Elmondani több időt vesz igénybe, mint maga az esemény. Eichmannak egész arckifejezése és magatartása olyan nyugalmat árult el, hogy az már megdöbbentette a jelenlévőket. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az ember tudja, hogy két-három perc múlva már nem lesz az élők sorában. S amellett szüntelenül beszélt. Amikor a börtönőrök fehér anyaggal összekötözték a csuklóját, így szólt: »Éljen Németország, éljen Argentína, éljen Ausztria, a három állam, amelyekhez mély kapcsolat fűzött és amelyeket nem felejtek el.«

Átkötötték a térdét, s ekkor kis méltatlankodással megszólalt: »Hiszen így nem tudok állni.« A két karját is átkötötték a vállánál. Eichmann tovább beszélt. Zsákot akartak húzni a fejére. Eichmann nemet intett: »Erre nincs szükség.« S azután a következőket mondta: »Üdvözletemet küldöm feleségemnek, családomnak és barátaimnak. Engedelmeskednem kellett az állam törvényeinek és zászlómnak. Kész vagyok.«

De a börtönőrök még nem voltak készen. Rá kellett helyezni a kötelet a nyakára. A jelenlévők bámulatára ekkor valami mosolyféle jelent meg az arcán. Közömbös hangon, társalgási modorban a következőket mondotta: »Nemsokára találkozunk uraim, mert ez minden ember sorsa.«”

Utolsó mondata az volt: „Istenhívőként éltem, istenhívőként halok meg.” – bármit is jelentett ez… Majd kinyílt a csapóajtó, s a hivatalos jelentés szerint 11 óra 58 perckor (az újságírók órája alapján éjfél után 2 perccel) meghalt a világ talán legelvetemültebb gyilkosa, aki a törvény szerint még egy órán keresztül lógott a kötélen.

Eichmann hullájával aztán úgy jártak el, mint a nürnbergi perben elítélt nácikéval, vagyis elhamvasztották. A hamvakat pedig Árje Nir hajnal 4 óra 35 perckor az izraeli felségterületen kívül a tengerbe szórta. 

Az ítélet kapcsán meg kell még említeni, hogy voltak olyan zsidók, akik kifejezetten ellenezték az ítéletet. Ilyen volt például az ismert vallásfilozófus, Martin Buber (1878–1965), aki már a halálbüntetés kimondása előtt bejelentette, hogy elsőként fog kegyelmet kérni az államelnöknél Eichmannra. Az ítélet végrehajtása után pedig Buber a New York Times-nak azt nyilatkozta, hogy Eichmann „megölése” történelmi hiba volt, szerinte a pert nemzetközi bíróságon kellett volna tárgyalni, ahol Izraelnek mint panaszosnak nem pedig bírónak kellett volna szerepelnie. Buber hangsúlyozta ugyan, hogy nem érez Eichmann irányában semmiféle könyörületességet, ugyanakkor azt gondolja, hogy az izraeli ítélet miatt sok német ifjúból fog eltűnni a bűntudat… Buberhez hasonlóan gondolkodott a holokauszt irodalom egyik meghatározó alakja, Lea Goldberg (1911–1970) és Hugo Bergmann (1883–1975) filozófus is, aki szerint Izraelen kívül kellett volna halálos ítéletet mondani a zsidók gyilkosára.

Az Eichmann-perrel kapcsolatban a frankfurti egyetem felmérést készített a nyugat-németországi emberek között, amelyből az derült ki, hogy a megkérdezettek 95%-a tudott a perről, mely igen magas aránynak számított, mert például Kennedy megválasztásáról csak a lakosság 70%-a értesült. Az viszont kissé meglepő, hogy akkoriban mit gondoltak a nyugat-németek arról, hogy milyen büntetést érdemelne Eichmann: a megkérdezettek harmada, 34%-a értett egyetértett a halálbüntetéssel, a másik harmada, 29%-a viszont életfogytiglani börtönre ítélte volna, a lakosság 7%-a megelégedett volna 10–20 évi fegyházbüntetéssel is, a megkérdezettek 3%-a pedig azt gondolta, hogy Eichmann ártatlan.

Akárhogyan is, az ítéletet szerény vigaszt jelentett a túlélőknek, de igazi elégtételt sohasem kaphattak saját szenvedéseikért és meggyilkolt szeretteik elvesztéséért.

Források:

„A felsőbiróság jóváhagyta Eichmann halálos itéletét”, Uj Kelet, 1962. 42. évf. 4208. szám, 1. old.

„A jeruzsálemi biróság itélete: Eichmann bűnös!”, Uj Kelet, 1961. 42. évf. 4067. szám, 1.; 7. old.

„Eichmann és Servatius kegyelmi kérvényt nyujtottak be”, Uj Kelet, 1962. 42. évf. 4209. szám, 1.; 8. old.

„Eichmannt 16 vádpontban marasztalta el a biróság”, Uj Kelet, 1961. 42. évf. 4068. szám, 1.; 7. old.

„Egy ember az utcáról…”, Uj Kelet, 1962. 42. évf. 4215. szám, melléklet 8. old.

„Igy tüntették el Eichmannt a föld szinéről”, Uj Kelet, 1962. 42. évf. 4211. szám, 3.; 7. old.

„Kivégezték Eichmannt”, Uj Kelet, 1962. 42. évf. 4210. szám, 1.; 15. old.