A Dél-Németországból, az „eredeti Askenázból” származó zsidókra használt megnevezés a jeke. Ezt a mára szétszóródott közösséget számos egyéni, máshol nem gyakorolt szokás jellemzi, ezek közül adunk most némi ízelítőt a Chabad.org írása alapján.

1. A kifejezés használata jelenthet dicséretet, de gúnyolódást is

Számos teória létezik azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a jeke szó gyökere. Bizonyos vélemények szerint a német Jacke, azaz zakó szóból ered, mert a jeke zsidók rövid zakót hordtak, ellentétben kelet-európai társaikkal, akik inkább hosszú kaftánt viseltek. A legjellegzetesebb tulajdonság, amit a jekékkel kapcsolnak össze, a kínos pontosság. Ezt sokan igen nagyra tartják, mások inkább viccet csinálnak abból, hogy egy jeke zsinagógában gond nélkül meghirdetnek egy imát mondjuk 18 óra 23 percre, és természetesen pontosan el is kezdik a teljes közösség jelenlétében.

2. A jekék az askenázi zsidók ősei

A bibliai askenáz kifejezést Németországgal azonosítják. A mai Északkelet-Franciaország és Délnyugat-Németország területén mintegy ezer-ezerkétszáz évvel ezelőtt jött létre zsidó közösségek jelentős hálózata, rájuk alkalmazták először az askenázi zsidó kifejezést. A keresztes háborúk pusztítása és a zsidóellenes intézkedések és pogromok elől az askenázi zsidók kelet felé kezdtek vándorolni és fontos közösségeket hoztak létre szerte Közép- és Kelet-Európában. A jeke kifejezés azonban kizárólag azokat a zsidókat illeti, akik az eredeti Askenázban élnek vagy kivándorlásuk után is tartják magukat az eredeti hagyományokhoz.

3. Egyedi hagyományok

A jeke zsidóknak számos olyan szokása van, amely megkülönböztetik őket a többi askenázi zsidótól. Ide tartozik, hogy már a kisfiúk is táleszben imádkoznak a zsinagógában, amíg máshol – pl. Magyarországon – csak a bár micvától kezdik azt viselni, Kelet-Európa egy részén pedig csak az esküvőtől. További jellegzetesség a wimpel használata. Amíg a többi askenézi közösségben a tóratekercset egy keskeny – manapság gumírozott – övvel kötik össze miután összetekerték, addig a jekék egy hosszú, széles és díszes övet használnak e célra, amely előzőleg egy csecsemőt tartott körülmetélése alatt. A wimpelt általában a gyermek hároméves kora körül adták át a zsinagógának, vidám ünnepség keretében. Ha pedig valaki jeke családnál vendégeskedik szombaton, bizonyára meglepődik, hogy először leöntik a kezüket vízzel, majd azután mondják el a napot megszentelő kidust, mely után azonnal megszegik a bárcheszt. A világ összes többi közösségében más a sorrend: először kidust mondanak, ezután kezet mosnak, majd nekilátnak a kenyérnek.

Tekerjétek be a Tóratekercset gyönyörű textilbe!

A micvák szebbé tétele nemcsak az által lehetséges, hogy szigorúbban tartjuk be azokat, hanem úgy is, hogy kidíszítjük a micvákhoz szükséges tárgyakat. Ha ezekkel teljesítjük a parancsolatokat, akkor ennek eredményeként nem csupán a parancsolatok lesznek tökéletesebbek, hanem általuk mi is szebbé válunk. Így ez a talmudi mondat – természetesen a faragott kép készítésének tilalmával karöltve … Olvass tovább

4. Jellegzetes dallamok

A jeke zsinagógákban minden egyes ünnephez és jeles szombathoz külön dallamok dukálnak, amelyek kifejezik az adott nap különlegességét. Népszerű a kórus alkalmazása az istentiszteletek során, ami különleges ünnepélyességet kölcsönöz a szertartásoknak. Az otthon gyakorolt tradíciókhoz, mint amilyen a hanukai gyertyagyújtás vagy a peszáhi szédereste, szintén meghatározott dallamok tartoznak, melyek nemzedékről-nemzedékre öröklődnek tovább.

5. Saját nyelvjárás

A középkori ófelnémetből eredő jiddis nyelv is az eredeti Askenázból indult hódító útjára. A jiddis a zsidók vándorlása során számos más nyelv szavaival is gazdagodott és több saját dialektusra bomlott. Németországban a németre leginkább hasonlító Jiddisch-Deutschot használták, mely inkább volt dialektus, mint különálló nyelv. A helyi nyelvhez való hasonlóság és a korán megindult asszimiláció miatt ez a nyelvjárás mára szinte kihaltnak tekinthető, szemben az erős szláv hatásokat mutató keleti-jiddissel, mely tovább él a különböző hászid közösségekben.

Babilon után – milyen nyelvet beszéltek a világ zsidói?

Manapság a legfontosabb zsidó nyelv a jiddis, hiszen ez az egyetlen, mely még jelentős számú anyanyelvi használóval bír.

6. Az asszimiláció melegágya

A felvilágosodás korszakában a nyugat-európai gettók falai leomlottak. Ez számos – elsősorban gazdasági és társadalmi – előnnyel járt a zsidók számára, ám eközben sokan eltávolodtak őseik hagyományaitól és átvették a körülöttük élő népek kultúráját. A vallási életben is nagy változások zajlottak: igyekeztek a keresztény szertartásokhoz hasonlóvá tenni a zsinagógai istentiszteleteket, felhagytak az „idejétmúltnak” tartott előírások betartásával, elutasították nemzetiségi különállásukat és a kor igényeinek megfelelően megalapították az első reform közösségeket. Gyakran a zsidó névtől is megszabadultak és inkább a Mosaisch (Mózes-hitű) megnevezést preferálták. Olyanok is voltak akik a teljes önfeladással járó kikeresztelkedést választották. Németországban ez a folyamat már a XVIII. században kezdetét vette.

7. Frankfurt am Main, az ortodoxia védőbástyája

A gyors ütemben terjedő reformgondolatok mellett a tradíciókhoz ragaszkodó zsidók sem tűntek el Németországból és számos ortodox hitközség alakult. Mivel gyakran a vallásos zsidók kerültek kisebbségbe a közösségben, így nekik kellett önállósodni és úgynevezett Austrittgemeindét, „kivált hitközséget” alapítani. Ezek közül a leghíresebb talán a Samson Raphael Hirsch rabbi (1808-1888) vezette frankfurti hitközség volt.

A rabbi, aki szerint a zsidó hagyomány és a nyugati világ vívmányai összeegyeztethetők

Tévét hó 27-én (ebben az évben január 11.) emlékezünk meg az egyik legnagyobb újkori zsidó gondolkodó, talmudtudós és jeles művek szerzője, Samson Raphael Hirsch rabbi haláláról. Frankfurt am Main rabbijaként, 80 évesen, 1888-ban hunyt el, tanulásban és tanításban gazdag élet után, melynek során ezreket vezetett vissza a Tóra útjaihoz a „zsidó felvilágosodás” (hászkálá) korában, egy … Olvass tovább

8. Akkulturalizáció

A jeke ortodoxia képviselőit ezzel együtt sok minden megkülönböztette kelet-európai hittestvéreiktől. Öltözetükben nemigen tértek el nem-zsidó szomszédaiktól és általában csak a rabbik viseltek hosszú szakállat vagy jellegzetes ruhát. Emellett a világi műveltség megszerzésére is nagy hangsúlyt fektettek a vallási tanulmányok mellett.

9. Saját kiejtés

A jeke zsidók a héber askenáz kiejtésének egy jellegzetes fajtáját használják. A modern héberben á-nak ejtett kámácot ők is ó-nak, a hangsúlytalan távot pedig sz-nek ejtik, ám a holámot au-nak mondják, szemben a keletebbre használt oj-jal vagy aj-jal. Az au használata egyébként Nyugat-Magyarországon is elterjedt volt. A XVII. században még – a szfárádi zsidókhoz hasonlóan – odafigyeltek az ájin kiejtésére, valamint a chet és cháf hangok megkülönböztetésére, ám ez később kikopott a használatból.

10. Saját szókincs

A jekék által használt jiddis számos olyan szót tartalmazott, amelyeket más dialektusok beszélői nem használtak. Jó példa erre az imádkozást jelentő orenen kifejezés, mely a latin ora, azaz imádság szóból ered. Máshol ehelyett a davenen kifejezést használják, melynek eredete homályba vész és egyaránt kötik a héber, angol, német, latin, lett és litván nyelvekhez.

11. Két név használata

A jeke zsidó gyermekek a körülmetélés vagy névadás során természetesen héber vagy jiddis nevet kapnak, ám a legtöbb esetben kaptak egy, a külvilág által és a hivatalos dokumentumokban használt „polgári” nevet is. Ráadásul ezt a névadást is megünnepelték, a szertartás neve Hollekreisch volt. Ez a francia haut la crèche, azaz emeld fel a bölcsőt kifejezésből eredhet. Emellett elterjedt az a tradíció is, hogy a héber név mellett annak német/jiddis párját is megkapta a gyermek, például Zeev Wolf vagy Dov Beer.

12. Közösségi ranglétra

A jeke zsidók nemcsak a rabbit tisztelték meg a ráv előnévvel, hanem a rabbivizsgát nem tett, de komoly jesivatanulmányokat végzett férfiakat is, akik a cháver (barát) rangra voltak jogosultak. Azok a rabbik, akik különös mértékben elöl jártak a tudásban, a morénu (mesterünk) címet is megkapták. Amikor valakit felhívnak a tóraolvasáshoz, ügyelnek arra, hogy a neki járó ranggal együtt említsék meg a nevét.

13. Különleges gyászszabályok

A nagyünnepek egyik megható pillanata a jizkor (más néven mázkir), amikor az elhunytakról emlékezik meg a közösség. Nem így a jeke zsinagógákban, ahol egyáltalán nem tartják meg ezt a szertartást, mert úgy vélik, hogy nem illik az ünnepek vidámságához. Ehelyett az év két szombatján előveszik a Memorbuchot, a hitközségi emlékkönyvet, melyben a közösség elhunyt tagjainak nevei sorakoznak és elmondják értük az emlékező imát.

14. Mi lett a jekékkel?

A nácik hatalomra kerülésével megpecsételődött a németországi zsidók sorsa. Sokan már a harmincas években kivándoroltak és nagy számban telepedtek le a Szentföldön, jelentősen fellendítve az ipart és a kultúrát. Izraelben azonban elkoptak a híres jeke hagyományok, a Németországból bevándoroltak leszármazottjai beolvadtak az általános askenázi közösségbe.

Manapság már alig van olyan zsinagóga Izraelben, ahol őriznének valamit a jeke szokásokból. Az Egyesült Államokban azonban még létezik néhány sziget, ahol tovább élnek az ősi német tradíciók. Ilyen például a Manhattan Washington Heights kerületében működő K’hal Adath Jeshurun zsinagóga, ahol olyan neves rabbik működtek, mind Dr. Joseph Breuer vagy Schimon Schwab. Európában Angliában, Hollandiában és Svájcban őrzik még egyes helyeken a jeke tradíciókat.

A Szovjetunió szétesése után mintegy kétszázezer zsidó vándorolt Németországba, ahol egyfajta jóvátételként megpróbálták újjáépíteni a hitközségek hálózatát az egész országban. A bevándorlók mintegy fele csatlakozott valamelyik zsidó közösséghez, így ma már ismét számos zsinagóga, zsidó iskola és szervezet működik Németországban, ám sok helyen már nem az eredeti jeke szokások a mérvadók.

Fotó: Chabad.org