Volt idő, amikor a strájmli a haszid zsidó világ csendes méltóságának a jele volt. Ma viszont egyre gyakrabban inkább harsány státuszszimbólum, amely kényelmetlen kérdéseket vet fel önmagunkkal szemben.
A haszid zsidó hagyomány ereje mindig a belső tartásból fakadt, nem pedig a külsőségekből. Mégis, mintha az utóbbi években egyes szokásaink elveszítenék eredeti arányérzéküket. A Matzav.com ortodox zsidó portálon megjelent, személyes hangvételű gondolatmenet következik egy jelenségről, amely sokakat zavar, de csak kevesen merik kimondani.
Kiment volna a divatból a visszafogottság?
Volt idő, amikor a strájmli a méltóság egyik csendes szimbóluma volt. Nem kiáltott figyelemért, nem követelt elismerést, és nem változtatta viselőjét mozgó látványossággá. Egyszerűen ott ült a fejen, méltósággal, természetesen, magától értetődően. Ám úgy tűnik, ez az idő elmúlt.
Valahol útközben a visszafogottság kiment a divatból, és a túlzás lett az új király. Szó szerint. A strájmlik egyre magasabbak, egyre szélesebbek, egyre abszurdabbak. Ami egykor tisztelettel pihent a fejen, ma már inkább fölé tornyosul, mintha egy elszabadult építészeti projekt lenne.
És mindezt a cikk írója nem kívülállóként mondja, ő is stájmlit hord. De egy hagyományost, „normálist”.
Felmerül a kérdés: vajon a viselői látják, mennyire nevetséges hatást keltenek? Vagy ezt az érzékelést elnyomja egy közeg tapsa, amely összekeverte az önmutogatást a haszidizmussal?
Ezek a strájmlik már nem a haszid zsidó hagyományhoz kötődnek
Ne áltassuk magunkat: ez nem haszid zsidó hagyomány.
A nagyapáink nem szőrtornyokkal a fejükön jártak. Nem centiméterekben mérték a méltóságot.
A tekintélyük abból fakadt, akik voltak, nem pedig abból, mennyi prém egyensúlyozott a fejükön. A strájmli soha nem arra született, hogy felhőkarcolókkal versenyezzen.
Mégis, ma egy csendes, de annál kegyetlenebb fegyverkezési verseny zajlik. Magasabb, mint az övé, szélesebb, mint a másiké. Egy groteszk túllicitálás, amely haszid zsidó kifinomultságnak álcázza magát. Ha a cél a nevetségesség volt, akkor sikerült. Ha viszont a cél a hagyomány tisztelete, akkor súlyosan letértünk az útról.
Ezek a strájmlik pénzpocsékolók, ahelyett, hogy cedákára menne
És ott van a pénz. Az elképesztő összegek, amelyek ezekbe a monstrumokba vándorolnak, még a legedzettebb adománygyűjtőt is zavarba hoznák. Több ezer dollár, de nem chinuchra, nem rászoruló családokra, nem közösségi célokra, hanem arra, hogy valaki egy túlnőtt rajzfilmfigurára emlékeztessen.
Egy olyan generációban élünk, amelyet megfojtanak az iskolai tandíjak, összeroppantanak a lakhatási költségek, és kivéreztetnek a szimchá-kiadások. Családok küzdenek csendben, spórolnak, adósságokat görgetnek, miközben kifelé próbálják tartani a látszatot. És ebben a valóságban normalizáljuk azt az üzenetet, hogy egy férfit csak akkor vesznek komolyan, ha egy egyre növekvő prémemlékművet hord a fején.
Mit tanítunk ezzel a gyerekeinknek? Hogy a külső fontosabb a belsőnél? Hogy a méltóság centiben mérhető? Hogy a Tóra értékei a teátrális túlzásban fejeződnek ki a legjobban?
Ez nem hidur micva. Ez hiúság, jámborságba csomagolva. Ez bizonytalanság, szőrmébe burkolva. Egy jelmezverseny, amelyet senki nem állított le időben, mielőtt önmaga paródiájává vált volna.
Ki kell mondani: nevetségesen néz ki. Meghívja a gúnyt. Kiüresít valamit, ami egykor nemes volt.
A haszid zsidóság azért maradt fent, megy nagyszüleink tudták, mik a valós értékek
A zsidóság azért maradt fenn, mert nagyapáink és nagyanyáink tudták, mikor és mihez kell ragaszkodni, és mikor kell visszavenni. Nem minden fokozás fejlődés. Nem minden „több” jobb. Néha a több csak több, és néha kifejezetten torz.
Ideje feltenni a kényelmetlen kérdést: valóban a hagyományainkat tiszteljük, vagy addig fújjuk azokat, amíg saját súlyuk alatt össze nem omlanak?
Mert ha így folytatjuk, egyetlen dolog fog gyorsabban növekedni a strájmliknál: a szégyen, amit magunkra hozunk. És legyünk őszinték a végső, kellemetlen igazsággal. Senki nem néz ezekre a tornyosuló strájmlik, és gondol arra, hogy ez bizony Isten-félelem. Inkább a túlzás jut eszébe. A bizonytalanság. A paródia.
Borítókép: CHARLY TRIBALLEAU / AFP.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.