Egy haszid zsidó ének, amelyik csak egy lélekhez szól. Mert a zsidó nép, egy lélek.
Egészen fiatalon tudtam, hogy zsidó vagyok. Nem kellett ráébrednem, nem volt mit felfedeznem, a családunkban ez soha nem volt titok. A veszteségek sem. Családom nagyobb részét Auschwitzban gyilkolták meg, másokat a pesti nagygettóba kényszerítettek.
Tizenegy éves voltam, amikor megnéztük a Schindler listáját. Négyen ültünk a nappaliban, anyukám, apukám, a testvérem és én. Emlékszem az arcukra. Láttam, ahogy anyám arcát könnyek borítják el, és azt is, hogy apám sem tudja visszatartani a szemében összegyűlő fájdalmat. Arra is emlékszem, hogy alig mertem levegőt venni. Amit addig fájdalmas történetként ismertem, azon az estén rémisztő képpé formálódott.
Nem tudom, sírtam-e. Erre az egyre nem emlékszem. Talán nem véletlenül… Azt viszont pontosan tudom, hogy onnantól kezdve másként éltem meg a zsidóságomat. Soha többé nem tudtam megnézni ezt a filmet. Zsigeri szinten fáj. Nemcsak lelki értelemben, fizikailag is.
Auschwitzi visszaemlékezés
Auschwitzban ugyanez történt velem. Menekülni akartam. A levegő telítve volt azokkal, akiket ott gyilkoltak meg. A mellkasomra nehezedtek. Meséltek. Sírtak. Búcsúztak.
A felfoghatatlan
Amióta anya vagyok, ez a súly még nehezebb. Sok minden más megvilágításba került.
Második várandósságom idején újra és újra szembejött velem Perl Gizella története. Perl Auschwitzban nőgyógyászként olyan döntések elé kényszerült, amelyekre nincs emberi mérce. Tudatosan ölt meg magzatokat, hogy megmentse anyjuk életét, mert a terhesség azonnali halálos ítéletet jelentett. Saját életét kockáztatva mentette meg másokét, miközben nap mint nap felfoghatatlan döntéseket kellett meghoznia. Szétszaggat belülről, amikor arra gondolok, mit élhettek át azok a várandós nők és maga az orvos is.
Próbáltam újságírói szemmel nézni Perl történetét, írni róla, de nem ment. Amikor az ember egy új életet hordoz a szíve alatt, nem tud elvonatkoztatni az olvasottaktól. Beleégett a memóriámba. Elképzeltem, ahogy a meg nem született gyermekem életét elveszik azért, hogy én életben maradhassak. Ezt a pokoli lelki fájdalmat senkinek nem lett volna szabad átélnie.
Egy zsidó dal, amely mindenkihez szól
Jóval a várandósságom előtt tudtam, hogy ha Isten még egyszer erőt ad ahhoz, hogy gyermekem lehessen, mit fogok neki énekelni. Első gyermekemnek azokat a dalokat dúdoltam elalváshoz, vagy megnyugtatásul, amelyek gyerekkori kedvenceim voltak, s ma már az övéi is. Elkerülve a testvérféltékenységet, tudatosan más dalt választottam második gyermekemnek, a Szól a kakas már kezdetű haszid éneket. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, gyermeket várok, naponta éneklem, hogy érezze, ez az övé.
De valójában ilyenkor nemcsak hozzá szólok. Az ének ilyenkor azokért a kis magzatokért is szól, akiknek nem adatott meg az élet, és azokért az anyákért, akik soha nem tarthatták őket karjaikban. Így emlékezem rájuk, ahogyan mi emlékezni szoktunk.
Azóta is rendíthetetlenül éneklem a dalt. Neki.
És azokért is, akiknek soha nem volt kinek énekelni.
Szól a kakas már
Jibone hámikdos veir Cijojn tömálé
Mipné chátoténu golinu méárcénu
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.