A megelőző Váérá szakaszban hallhattunk az Egyiptomot sújtó tíz csapás közül hétről. A Bo szakaszban többek között a maradék háromról is beszámol a Tóra, ezek: sáskák, sötétség és elsőszülöttek halála. Ezeken kívül hallunk az Egyiptomból való kivonulás éjszakájáról, és a peszách ünnepére vonatkozó isteni utasításokról is.
A kivonulást a tizedik, mind közül a leghalálosabb csapás előzte meg közvetlenül, az elsőszülöttek halála. Nem volt olyan ház Egyiptomban, mondja a Tóra, ahol ne lett volna halott. Egyetlen elsőszülött menekült meg csupán, maga a Fáraó, aki az egyiptomi hagyományoknak megfelelően csakis elsőszülött lehetett. Ő volt az, aki végül, a tizedik csapás után azt mondta a zsidóknak, hogy elég volt, menjetek – az Örökkévaló elismertette vele hatalmát, és rákényszerítette, hogy elengedje a zsidókat.
Miben különbözött ez a csapás az összes többi csapástól? – kérdezhetjük peszách ünnepének szellemében. Az egyik különbség az, hogy Mózes előre bejelentette azt, hogy mikor kerül rá sor – éjfél körül -, a másik pedig az, hogy a zsidóknak az Örökkévaló előre utasításokat adott, hogy mit kell megtenniük annak érdekében, hogy őket elkerülje a csapás (a házukban kellett maradniuk, és az előzőleg levágott bárány vérével kellett bekenniük az ajtófélfákat).
A Rebbe magyarázata szerint e két megkülönböztető jegy utat mutat nekünk a jövőnkre és a messiási kor eljövetelére nézve. Isten ugyan azt mondta Mózesnek, hogy éjfélkor kerül majd sor a csapásra, ám Mózes, aki attól félt, hogy a Fáraó asztrológusai esetleg tévedhetnek az éjfél pontos meghatározásában, és emiatt azt gondolhatnák, hogy a csapás nem a megígért időben következett be, inkább csak annyit mondott Fáraónak, hogy „éjfél körül” sújt majd le rájuk az elsőszülöttek halála. Ez a meghatározás – hiszen a Tóra semmit sem említ csak úgy, véletlenül – nyilvánvalóan a csapás és az időpont speciális kapcsolatát fejezi ki. Emellett a Rebbe kiemeli azt az érdekességet is, hogy a zsidóknak jelet kellett tenniük a házaikra, és bent kellett maradniuk, hogy elkerülje őket a csapás, noha a korábbi csapások jelek nélkül és a szabadban is elkerülték a zsidókat.
Az egyik válasz az lehet, hogy a korábbi csapásoknál az Örökkévaló nem engedte szabadjára a pusztítás erőit úgy, ahogyan itt történt. Az előző kilenc csapásnak megvoltak a keretei, bizonyos dolgokra, élőlényekre irányultak, és a pusztítás mértéke is meghatározható volt. A korábbi csapások célja, ahogyan arról az előző szakasszal kapcsolatban is írtunk, nem a pusztítás volt, hanem az, hogy felhívja az egyiptomiak figyelmét az Örökkévaló hatalmára, hogy általuk elismerjék az egyiptomiak az Ő uralmát. Az egyiptomiak szenvedtek a csapásoktól, de nem haltak bele azokba. A zsidóknak, akik ismerték és elismerték Istent, nem volt szüksége arra, hogy az Örökkévalóbizonyítsa nekik a létét , ezért nem is érinthették őket a csapások. Az elsőszülöttek halálának csapása azonban büntetés volt a javából. Mi volt a különbség a bálványimádó egyiptomiak, és az egyiptomi szokásokat magukra vett zsidók között, amikor a halál angyala söpört végig Micrájimon? A halál angyalának szempontjából semmi, és éppen ezért volt szükség arra, hogy a zsidók megtegyék az Örökkévaló által elrendelt biztonsági lépéseket. Csak így, a szövetség vérével megjelölt házaikban megbújva ugrotta át őket a halál angyala, túllépve a szigorú igazságszolgáltatás követelményein, megkönyörülve az Isten parancsát végre követő, ám bűnökkel teli zsidókon.
Itt láthatjuk a kapcsolatot a tizedik csapás és az éjfél között is, mondja a Rebbe. Az éjfél az a pillanat, melyben az Örökkévaló megnyilvánul, ahogyan Ő volt az, aki megnyilvánult a tizedik csapásban. Az éjfél összeköti az éjszaka két részét, az első felét, mely a sötétség mélyébe vezet, és a másodikat, mely onnan kifelé vezet, a világosságba. Ezt a két, egymással végetekig ellentétes erőt köti össze és foglalja harmóniába az Örökkévaló egyetlen pillanatban, az éjfélben. Így a tizedik csapás során Isten kinyilvánította végtelen szeretetét Izrael népe iránt. És ezért közölte Mózes a Fáraóval a csapás időpontját, mert arra utalt ezzel, hogy maga Isten, a saját valójában viszi véghez azt, nehogy azt gondolják az egyiptomiak, hogy a korábbiaktól eltérő módon büntetésként és nem oktatási eszközként rájuk mért csapás esetleg a zsidókat is sújtja majd.
Emellett a Rebbe azt is hozzátette, hogy abban, hogy a zsidóknak két dolgot is meg kellett cselekedniük ahhoz, hogy a csapás elkerülje őket, az a szükségszerűség nyilvánul meg, hogy Isten állandóan jelenlévő, feltétlen szeretete mellett a zsidóknak aktívan is meg kell tenniük a Tórában leírt parancsolatokat. A feltétlen szeretetre a parancsolatok feltétlen betartása a megfelelő reakció, még akkor is, ha nem értjük, hogy miért kell azokat megtennünk. Ilyen parancsolat például a tizedik csapásnál az ajtóra kent vér jele, mely részben a peszáchi áldozat, részben pedig a körülmetélés vérét is jelenti. Ahogyan a nyolcnaposan körülmetélt csecsemő nem tudja felfogni a micva értelmét, ugyanúgy túlmutat a racionális megfontolásokon az, hogy a zsidóknak napokig kellett őrizniük, majd az egyiptomiak szeme láttára levágniuk, megsütniük és elfogyasztaniuk a peszáchi áldozati bárányt, ami az egyiptomiak egyik istensége volt. Az istenszolgálat sokszor önfeláldozást is kíván, és méltó válasz lehet Isten irántunk való feltétel nélküli szeretetére.
Isten a próféták által megígérte, hogy csodákat tesz velünk, és megvált minket, ahogyan Egyiptomban tette. Az Egyiptomból való kiszabadulást megelőzte a racionálison felülemelkedő istenhit, mely oly mélyen gyökerezett a zsidókban, és mely elvezethetett a megváltásig. Ugyanígy lesz az eljövendő, végső megváltással, amikor a zsidókat az Örökkévaló megjutalmazza a mindenen felülemelkedő hitükért abban, hogy elkövetkezik a megváltás, lehetőleg minél hamarabb, még napjainkban.
Videó és további magyarázatok a hetiszakaszról itt találhatók.
zsido.com