Oberlander Báruch
Zsidó jog és etika
A gyász és a kádis szabályai nem zsidó szülő
vagy más hozzátartozó esetén
Az Új élet 2005. augusztus 1-i számában megjelent cikk, abban a gyakorlati kérdésben adott útmutatást, hogy mik a gyász és kádis-mondás szabályai nem zsidó szülő esetén. A kérdés két esetben merülhet fel: 1. olyan vegyes házasság esetén, ahol az apa nem zsidó, 2. abban az esetben, ha nem zsidó szülők gyermeke a háláchának megfelelően betért. A kérdés: megtarthatók-e a szóban forgó esetben a kádis és a gyász előírásai vagy sem?
A cikk válaszából úgy tűnik, különbséget kíván tenni a kádis és a gyász-ávélut előírása között, mondván: hogy míg a „kádis mondható nem zsidó szülő után is” a gyász többi előírása egyenesen kötelező.
Ezt írja: „…egy zsidó gyermek elvileg mondhat kádist az elhunyt szülője után még akkor is, ha a szülő nem zsidó! Ugyanígy, a zsidó gyász minden törvénye vonatkozik rá, többek között a Tórához való felmenetel tilalma is… mindezek után minden micva, ami a gyermekre vonatkozik, számára, mint zsidó ember számára kötelező, beleértve a temetési beszédben való méltatást, illetve a mázkir ima elmondását…”.
A cikk nem idéz[1] háláchikus vagy rabbinikus forrást, amelyekre írását alapozza. Döntvénye igencsak kételyt ébresztő, hiszen hogyan lehet „kötelezni” (!) valakit nemzsidó rokonai utáni zsidó gyászra, mikor azok nem tartoztak a zsidó valláshoz, nem tartották annak szokásait és nem is hittek bennük?
Véleményem szerint – az alább idézet forrásokra alapján – valóban különbséget kell tennünk a kádis és az ávélut között, de épp fordítva, mint a fent említett cikkben.
Nem kötelező az ávélutot tartani
A Sulchán Áruch[2] (még a Kicur Sulchán Áruch is[3]) egyértelműen határoz a betért személy esetéről: „A gér, aki maga és családja betért… ő és fiai nem tartanak gyászt egymás után”. A Sulchán Áruch itt olyan esetről beszél, ahol mind a gyermek mind a szülő betért zsidó, de mégsem gyászolja egyik a másikat, mert – ahogy majd lejjebb kifejtük – a háláchá nem tekinti a köztük levő vérségi kapcsolatot családi köteléknek. Ha igaz ez erre az esetre, akkor biztos, hogy még inkább így van akkor, ha a szóban forgó vérrokon nem is tartozik a zsidó néphez.
A magyarázat a feni háláchára kézenfekvő: Bölcseink tanítása szerint[4], a „gér, aki betért, olyan mintha újszülött lenne”, s ezért a közte és (amúgy akár szintén betért) nemzsidó szülei közötti kapcsolatot nem tartja a zsidó jog családi kapcsolatnak. (Ez az oka annak is, hogy elvileg „a gér nem örököl nemzsidó szülei után”[5]).
Ehhez hasonlóan vélekednek Bölcseink az olyan gyermekről, aki zsidó anyától és nemzsidó apától származik. Ebben az esetben a Talmud[6] egy bibliai versre[7] alapozva úgy határoz, hogy a gyermek zsidó, ugyanakkor hozzáteszi[8], hogy nemzsidó apja a háláchá szempontjából nem számít apjának. Ebből kifolyólag ebben az esetben sem örökli utána[9], és a „gyermek, olyan mintha árva lenne apját illetően”[10].
Ebből kifolyólag természetesen, egyáltalán nem lehet kötelezni a nemzsidó szülő zsidó gyermekét, hogy a gyász előírásait megtartsa nemzsidó szülője után, hiszen, habár fizikailag és lelkileg a gyermeke, a háláchá – a zsidó vallás kötelezettségeinek szempontjából – mégsem tartja rokoni kötődésnek a köztük lévő vérségi kapcsolatot.
Nem ajánlott az előírtnál nagyobb gyász
A fentiek után felmerül a kérdés: Ha valóban nem is kötelező, de talán megengedhető-e a gyász ebben az esetben?
A Römá a Sulchán Áruchhoz írt kommentárjában[11] idézi a Ros (Rábénu Ásér, 14. sz.) döntvényét[12] a nem kötelező gyász kapcsán: „Az, aki olyan elhunyt után kíván gyászolni, ki után nem kötelező, vagy ha fekete ruhát ölt ilyen rokona után, nem lehet megtiltani neki”[13], ugyanakkor maga a Ros[14] szerint is „butaság a gyász összes szokását megtartani ilyen esetben, és csak a tudatlanok cselekszenek így”.
A túlzott gyász azért nem ajánlatos, mert a zsidó hagyomány[15] nem engedi az ávélut elhúzását, és a kötelezőnél tovább tartását, mivel „azt mondta Isten: Hát ti könyörületesebbek vagytok nálam is?”[16], vagyis a túlzott és a nem kötelező gyásszal az ember azt a látszatot keltheti, hogy nem fogadja el az isteni ítéletet. Ezért a háláchá szerint csak azután, és csak annyit szabad gyászolni amennyi kötelező.[17]
Kádis-mondás nemzsidó személy után
Mindez a gyász egyedi szokására vonatkozik, a kádis mondásának ügyében azonban a rabbik megengedőbb állásponton vannak.
Tudomásom szerint az első rabbi, aki a témával hosszason foglalkozott, Áháron Volkin, a pinszk-karlini főrabbi volt. Egy 1932-es levelében[18], hosszú fejtegetés után a következőkre jut: „Az apai tisztelet nemzsidó apa felé olyan dolgokban kötelező csupán, amely a nemzsidók között szokásos és elvárt. Mivel a kádis-mondása náluk nem szokás, ezért arra kötelezni valakit, hogy nem zsidó apja után kádist mondjon, nem lehet.” Ezzel együtt arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „mondhat zsoltárokat, vagy tanulhat valamit az elhunyt emlékére a kádis helyett… néha lehet előimádkozó, és időnként mondhatja a kádist is, csakhogy ne legyen a közösségnek feltűnő, hogy a gyász miatt mondja azt… nehogy viccelődés és gúny tárgyává váljon, és nehogy emiatt a kár nagyobb legyen mint a haszon…”[19].
Később Izrael állam volt szefárdi főrabbija, Ovádjá Joszéf rabbi is foglalkozott a témával[20] és azon a véleményen volt, hogy „megengedett hogy így tegyen (kádist mondjon), sőt lehet, hogy még micva is így cselekedni, hiszen ő (az apja) nemzette a világra és nevelte, míg önálló ember nem lett… és semmiképp nem kevesebb, mint egy idegen ember, aki után ugyancsak hasznos a kádis mondása.[21]”
A különbség a gyász és a kádis között az, hogy a kádis nem csak a gyászolók szokása[22] (habár a kádis-mondás a gyászoló gyermek feladata[23], hiszen a „gyermek érdemet szerez fiának”[24]). A kádis mondása által a gyermek kifejezi, hogy nemzsidó apjával szemben sem hálátlan. A gyász szokásai ezzel szemben olyan egyedi feladatok, amelyek csak azokra a zsidó rokonokra vonatkoznak, akiknek kötelező egymásért gyászt tartaniuk.
Összefoglalás
A talmudi és rabbinikus forrásokat feltérképezve, egyértelmű hogy semmiképp nem kötelezhető (sőt kérdéses, hogy egyáltalán megengedett-e) a nemzsidó szülő utáni teljes gyász, mivel az ávélut egyedi szokásai csak olyan zsidókat kötelez, akik közvetlen rokoni kapcsolatban állnak egymással. Ezzel együtt megengedett, hogy a zsidó fiú kádist mondjon nem zsidó szülője után, de ezt sem olyan rendszerességgel és feltűnően, ahogy azt a gyászolók szokták.
Mindenképpen fontos, hogy a gyermek kifejezze ebben az esetben is szülei iránti háláját ima, zsoltárok vagy jó cselekedetek által, de semmiképpen nem lehet azt az útmutatást adni ebben az esetben, hogy úgy gyászoljon az ávélut előírásai szerint, hogyan azt valaki zsidó szülei után teszi.
Érdemes ezt még azzal kiegészíteni, hogy abban az esetben, amikor az apa zsidó, de gyermeke születetten nem az, hanem csak később tér be, habár ebben az esetben sem kötelező a gyermek számára a kádis-mondás valószínűleg mégis inkább ajánlatos, hiszen az elhunyt után így is, úgy is kötelező lenne, hogy valaki kádist mondjon.
[1] A Széfer Chászidim 790. az egyetlen forrás, amit a cikk megemlít, de az is inkább arra mutat, hogy a kádis-mondás nem lehetne kötelező. Lásd 150. lábj.
[2] Jore Déá 374:5.
[3] 203:5.
[4] Talmud, Jövámot 22a.; Maimonidész, A tiltott testi kapcsolatok szabályai 14:11.
[5] Kidusin 17b.
[6] Uo. 68b.
[7] 5Mózes 7:3-4.
[8] Kidusin uo., az 5Mózes 21:16. alapján.
[9] Toszeftá, Bává Bátrá 7:1.; lásd még a Talmudic Encyclopedia XXV. kötet Jörusá címszó, 301. l.; XXIV. kötet Jáchász címszó 70. l.
[10] Römá MiPáno responzuma 116. fej.; hivatkozva: Talmudic Encyclopedia XXIV. kötet uo. 244. megjegyzés.
[11] Uo. 374:6.
[12] A Ros responzuma 27. elv 9. fej.
[13] Ehhez a híres Ákivá Éger rabbi hozzáteszi a Kneszet Hágdolá nevében, hogy csak akkor nem lehet megtiltani neki a nem kötelező gyász tartását, ha azt nem terjeszti ki (a kötelező gyászhoz hasonlóan), a Tóra-tanulás és a házasélet micvájának elhagyására.
[14] A Böszámim Ros responzum 123. fej.; idézi a Pitché Tsuvá uo. 7.
[15] Sulchán Áruch uo. 394:1.
[16] Talmud, Moéd Kátán 27b.
[17] Ez alapján még bővebb magyarázatot kap az az elv, miszerint „a gyász szabályaiban az engedékenyebb véleményt követjük”, ugyanis ahol nem kötelező, ott nem illik gyászolni.
[18] Lásd Zkán Áháron II. rész 87. fejezet.
[19] A Jöcháve Dáátban (lásd következő lábj.) erre a következőt írja: „De a mai időkben, amikor a gyászolók egyszerre mondják többen is a kádist (nem pedig minden kádist valaki más), és így tehát nem veszi el senkitől a lehetőséget a kádis mondására, nekem úgy tűnik, hogy nem lehet megvonni a betérttől, hogy imádkozzon, és kádist mondjon apja lelkéért…”.
Ha azonban jobban elmélyülünk a Zkán Áháron írásában, akkor láthatjuk, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét, hiszen ott nem a mások kádis-mondásáról beszél, hanem arról, hogy maga a tény hogy a gér a nemzsidó apja után kádist mond, furcsa lesz a közösség szemében.
[20] Jöcháve Dáát responzum VI. rész 60. fej.
[21] „Habár igaz, hogy olvastam a Széfer Chászidimban (790. fej.), hogy »a gér, aki elhunyt apjáért és anyjáért imádkozik, nem könnyít túlvilági helyzetükön«… mivel »nem számít gyermeküknek, hiszen a gér, aki betért, olyan mint az újszülött…« (Mökor Cheszed a Römá nevében), ez nem azt jelenti, hogy semmi haszna nincs ilyen esetben a kádis-mondásnak, csupán nem annyi mintha valóban minden szempontból a saját fia lenne. Mindenestre azonban nyilván nem kevésbé hasznos az ilyen kádis, mint egy teljesen idegen kádisa…”.
[22] Máhárik responzuma 44. fej.
[23] Lásd azokat a forrásokat, amelyeket a Kol Bo Ál Ávélut említ: I. rész 5. fej. 2:1 az 1. lábj.
[24] Talmud, Szánhedrin 104a.
