Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

„Történt pedig abban az időben, hogy Jehuda elvált a testvéreitől és csatlakozott egy adulámi emberhez, akinek Chirá volt a neve. Ott meglátta Jehuda egy Suá nevű kánaánita embernek a lányát és elvette feleségül…” (Genezis, 38, 1-2).

A Tóra nem számol be Jákob fiainak házasságáról, nem tudjuk kik voltak az ősatya menyei. Csupán Jehuda és József házasságáról van híradás – Jehuda itt, József pedig Egyiptomban nősült, miután kiszabadult a börtönből, ahová Potifár felesége juttatta. (Jehuda esetében a „kánaánita” szót kereskedőnek értelmezik, mivel ez a szó, a Bibliában, ebben az értelemben is előfordul).

Jehuda tehát elvált testvéreitől – szó szerint: „lement” tőlük – önállósította magát, megnősült és gyors egymásutánban három fia született: Ér, Onán és Sélá. A család a pásztorok életét éli.

Elsőként Ért, elsőszülött fiát nősíti meg, akihez hozzáadja Támárt, Sém unokáját, aki a Midrás szerint igen szép volt. A házasság szomorú véget ér, az ifjú férj meghalt, az Írás tanúsága szerint azért, mert „rossz volt az Örökkévaló szemében” (uo. 7).

Mi volt rossz az „Örökkévaló szemében”? Az Írás nem részletezi. A Midrás a maga módszerével – összehasonlítási alapon – azt hozza fel oknak, hogy Ér nem akart gyereket, mert egyrészt attól tartott, hogy felesége – a terhesség és a szülés következményeként – elveszti szépségét (Jevámot, 34), másrészt nem akarta vállalni a gyerekneveléssel járó vesződséget (Joszef Bchor-Sor).

Itt találkozunk első ízben a sógor-házasság fogalmával, ami később, a Tórában, kötelező parancsolatként jelenik meg. Jehuda, elsőszülött fia halála után, azt mondja második fiának, Onánnak: „Menj be bátyád feleségéhez, vedd el őt, mint sógora és támassz utódot bátyádnak” (uo. 8).

Onán – akinek a neve később egy bizonyos cselekedet révén vált ismertté – csak vonakodva tesz eleget az apai kérésnek-parancsnak. Mindent elkövet annak érdekében, hogy a kapcsolatból ne születhessen gyerek, mivel „tudta, hogy az utód nem az övé lesz” (uo. 9). Istennek nem tetszik Onán magatartása és ő is meghal.

A levirátus (sógor-házasság) alapján Támár azt várta, hogy Jehuda hozzáadja őt Sélához, legkisebb fiához. Az apa azonban, aki két fiát már elvesztette, féltette a legkisebbet. „És mondá Jehuda Támárnak, a menyének: maradj özvegyen apád házában, amíg felnő a fiam, Sélá; mert azt gondolta, ne haljon meg ő is, mint bátyjai” (uo. 11).

Támár szót fogadott és visszaköltözött a szülői házba.

Közben hosszú idő telt el, ezalatt meghalt Jehuda felesége. Később megvigasztalódott, majd barátjával, Chirával, Timnába ment, ahol juhait nyírták.

Megtudta ezt Támár, s látta azt is, hogy Sélá ugyan felnőtt, de őt nem adták hozzá… S ekkor Támár merész elhatározásra jutott.

Támár már annakidején, mikor Jehuda visszaküldte őt szüleihez, sem akarta elhagyni Jehuda családját – a Midrás szerint megérezte, hogy egykor tőle származik majd a Dávid-házból jövő Messiás. Most, hogy világossá vált számára, hogy Sélá nem teljesíti be a sógor-házasságot, ravasz cselekedetre szánta el magát: levette özvegyi ruháját és fátyolt öltött, ill. az Astarte-kultusz papnőjének ruháját öltötte fel, hogy Jehuda ne ismerje fel. Magyarán, prostituáltnak adta ki magát.

A Timnából – a birkanyírási ünnepségről – hazatérő Jehuda az útkereszteződésnél megpillantotta az elfátyolozott Támárt, akit természetesen nem ismert fel, és félreérthetetlen ajánlatot tett neki. Támár csak erre várt. Megkérdezte, mit fizet a „szolgáltatásért”? Jehuda megígérte, küld a nyájából egy kecskegidát. Támár elfogadta az ajánlatot, de zálogot kért a „vendégétől”, annak biztosítékaként, hogy valóban megkapja majd a kecskegidát. Jehuda ebbe is belemegy, zálogba adja pecsétjét, zsinórját és botját (az akkori Keleten ezek bizonyos személyiségek hatalmi jelvényeinek számítottak).

Három hónappal később Jehuda tudomására hozzák, hogy menye, Támár, állapotos.

Időközben Jehuda elküldte a beígért kecskegidát, de mivel Támár, az „eset” után azon nyomban visszacserélte ruháját és hazament, nem találtak rá. A zálog ennek következtében nála maradt.

Jehuda tűzhalálra ítélte „parázna” menyét. Miközben a vesztőhelyre kísérték, Támár elküldte apósának a zálogot, s azt üzente: „Akié ezek a dolgok, attól vagyok állapotos…kérlek, ismerd fel, kié ez a pecsét, zsinór és bot”.

Jehuda felismerte és azt mondta: „Igaza van velem szemben, mert nem adtam a fiamhoz, Sélához…” (uo. 25-26).

A kommentátorokat nem hagyja hidegen az a kérdés, miként lehetséges, hogy Jehuda halálra ítélte Támárt erkölcstelen viselkedés miatt. Először is, Támár özvegy volt, nem férjes asszony. Másrészt, milyen hatásköre volt Jehudának arra, hogy menyét halálra – tűzhalálra – ítélje? Mikor, hol és ki nevezte őt ki bírónak?

Rabbi Jehuda Hechaszid, a neves középkori exegéta (a Széfer Hászidim szerzője) szerint nem tűzhalálról volt szó, hanem egy tüzes bélyegről, amit – korabeli szokás szerint – a prostituáltak homlokára égettek, ismertető jelként.

Mások szerint, Támárra, aki Sém lánya (unokája) volt, szigorúbb törvények vonatkoztak, mivel Sém kohanita család feje volt.

Támár végül is ikreket szült, kik a Perec, ill. a Zorách nevet kapták. Belőlük származott Jehuda törzse. Perec ivadékai között volt Boáz, kinek fia Ovéd, unokája Jisáj és dédunokája Dávid volt, a Dávid-ház megalapítója, a messiási fogalom megtestesítője.

Így teremtődött meg, az isteni Gondviselés jóvoltából, Jehuda félrelépésének következményeként, a zsidó messiási gondolat.

„Ez Jákob nemzetségének története. Amikor József 17 éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette… Izrael Józsefet minden fiánál jobban szerette… és tarka köntöst csináltatott neki…” (Genezis 37, 2-3).

A 17 éves Józsefet itt a Tóra „ifjoncnak” nevezi (Náár). A guri rebbe felveti azt a kérdést, miként lehetséges ez? Hiszen Ábrahám nevezte Izsákot – a tizedik megkísértésnél, amikor feláldozni vitte (uo. 22) – „ifjoncnak”, aki – a Midrás számítása szerint – az időben már 37 esztendős volt.

Mikor és meddig „ifjonc” valaki? A rebbe ezt úgy magyarázza, hogy Ábrahám, a saját fiát nevezi annak és ezen nincs mit csodálkozni, mivel egy szülőnek a gyereke mindig gyerek marad, lett-légyen akármilyen idős is.

A másik esetben azonban az Írás nevezi Józsefet „ifjoncnak”, ami különösnek tűnhet egy 17 éves fiú esetében, aki már valójában meglett férfi.

Ugyanez a kérdésfeltevés szerepel a Midrásban is. A magyarázat szerint, azért nevezi a Tóra Józsefet „ifjoncnak”, mert viselkedésében gyerekes volt, elkényeztetett piperkőc benyomást keltett, aki szépítkezett, szemöldökét ritkította, pipiskedve járt. Többek között ez váltotta ki testvéreinek haragját is és vezetett eladásához, aminek végső következménye az lett, hogy Jákob nemzetsége Egyiptomba került.

A szentéletű szaszovi rebbe figyelmét felkeltette egy csapat fiatal fiú, akik idejüket semmittevéssel, üres fecsegéssel töltötték. A szeme az egyikükre tévedt, akiről az volt a benyomása, hogy kirí a többiek közül, aki jobb sorsra érdemes, nemesebb lelkű ifjú ember. Magához intette és a következő szavakkal fordult felé: „Ha hallgatsz rám és jó útra térsz, akkor eddigi vétkeid érdemekké válnak”.

A fiú nagy szemtelenül azt felelte erre, hogy ő éppenséggel még többet akar vétkezni, hogy később aztán még több érdeme legyen. Ezután visszatért társaihoz és teljes egészében kiment a fejéből, amit a rebbe mondott neki.

Este, lefekvéskor, azonban eszébe jutottak a rebbe szavai. Akkoriban az volt a divat, hogy a fiatal férfiak is bodorították a hajukat és éjszakára hajhálóval kötötték be a fejüket, hogy a „dauer” ne menjen tönkre. Az ifjú most azon kezdett el töprengeni, mi lesz ha éjjel meghal és a Chevra Kadisa emberei így találnak rá, azzal a nevetséges hálóval a fején!? Ekkor levette a hajhálót a fejéről és ezt követően többet nem bodorította a haját sem. Lassanként elmaradt korábbi barátaitól is és hajlott arra, hogy jó útra térjen.

Persze ez nem ment könnyen, mert társai, ha találkozott velük néhanapján, kinevették és gúnyolták, mondván „haszid” lett belőle. Mindenek ellenére ő mégis a javulás útjára lépett és fokozatosan teljesen megváltozott. Egyre inkább magáévá tette a Tóra tanításait és hátralévő éveiben ennek szellemében élt és cselekedett.

„És mondta nekik Reuvén: ne ontsatok vért…” (Genezis 37,22).

A kálisi cádik, reb Jichák (a premisláni reb Meir testvéröccse) háza állandóan nyitva állt a szegény vándorok előtt. Történt egyszer, hogy egy nem-zsidó vándor kért egy falat kenyeret. Kenyér akkor éppen nem volt otthon, hanem csak friss kalács, amit a rebecen – a szombat tiszteletére – sütött. Nem akaródzott ezt a kalácsot felvágni csak azért, hogy a koldusnak adjon belőle. Férje, látván ezt, azt mondta feleségének: semmi baj, fiam, vágd fel nyugodtan azt a kalácsot. Ne félj, nem jön belőle vér!..

Az asszony hallgatott szavára, felvágta a barcheszt, leszelt egy nagy karéjt belőle és odaadta a kéregetőnek. Az szépen megköszönte és útjára ment.

Évek múltán a cádiknak Magyarországra kellett utaznia. Útja a Kárpátokon keresztül vezetett, ami egyáltalán nem volt biztonságos, mivel mindenfele rablóbandák garázdálkodtak. A cádik is megjárta, őt is megtámadták, elvették mindenét, majd további sorsát eldöntendő, a bandavezér elé vitték.

Az útonállók vezére nem volt más, mint az egykori koldus. Azonnal felismerte a cádikot, hiszen ő volt az, akinek a jóvoltából megmenekült az éhenhalástól. Megparancsolta embereinek, hogy adjanak vissza mindent, amit elvettek és addig kísérjék a cádikot, amíg útját biztonságosan folytathatja.

Épségben hazatérvén elmesélte kalandját feleségének, majd hozzátette: Emlékszel, hogy azt mondtam neked, vágd csak fel a kalácsot, nem jön belőle vér…ez által menekültem meg, nem ontották véremet…

Százötven évvel ezelőtt (1842-ben) az orosz kormány parancsára a rabbik egybegyűltek, hogy megvitassanak néhány – a zsidó vallás gyakorlásával kapcsolatos – aktuális ügyet. Részt vett ezen a volozsini reb Jichák, az akkori talmudisták feje, a lubavitsi rebbe, akit fő művéről, „Cemách Cedek”-nek neveztek, a berdicsevi reb Jiszráél Hálperin, aki dúsgazdag volt, valamint Becálél Stern, az odesszai iskola igazgatója. (a vitáról lásd még a Mispátim szakaszában).
„Cemách Cedek” hazaérkezvén Pétervárról, felfigyelt arra, hogy a hívek felettébb dicsérik a konferencián – a zsidó ügy érdekében – tanúsított önfeláldozó magatartását. Hallván ezt, a rebbe sírva fakadt, majd azt mondta: Jaj annak, akiben az egész világ téved! Hogy én és az önfeláldozás!… Majd hozzátette: Hát nevezhető önfeláldozásnak az, ha valaki a zsidóság érdekében tevékenykedik? Ráadásul mindezt azért teszi, hogy nagyobb része legyen a túlvilágon?!
– Ez igazán semmi. Akarjátok tudni, mi az igazi önfeláldozás? Az – magyarázta – amit a szentéletű reb Baruch, Mezibusból, tett. Ő feláldozta magát és túlvilági üdvösségét egy zsidó kedvéért és mégpedig nem azért. hogy annak életét, hanem csak a vagyonát megmentse!…
És Cemách Cedek elmesélte híveinek reb Baruch történetét.
Volt egyszer egy jámbor, haszid zsidó, reb Baruch híve, foglalkozására nézve borkereskedő. Neki magának nem volt tőkéje, de mivel rendes, becsületes embernek ismerte mindenki, megbíztak benne és a nagykereskedők odaadták neki hitelbe az árút, ő pedig járta a messzi városokat, hogy leszállítsa a megrendelt bort.
Egy nagy tétel borral éppen ilyen üzleti úton volt, amikor egy este, a szállásán, eszébe jutott egy olyan ügy, amivel kapcsolatosan nem megfelelően cselekedett és amit sürgősen helyre akart hozni. Úgy gondolta, hogy ezt feltétlenül meg kell beszélnie rebbéjével, a mezibusi reb Barucchal és tanácsát kell kérnie, hogyan hozza rendbe a szénáját.
Mikor gondolataiban idáig jutott, hirtelen felugrott, otthagyott csapot-papot, a több szekérnyi bort és elutazott Mezibusba.
Megérkezvén a rebbéhez az érdeklődött, hogy megy dolga, milyen az üzlet, a párnósze (megélhetés) stb. A haszid híven beszámolt mindenről, elmondván még azt is, milyen váratlan elhatározással jött ide, otthagyva a szekereken a sok hordónyi bort is.
Reb Baruch ekkor félbeszakította és jól leteremtette a hebegő-habogó hitsorsost. Hogy lehettél olyan bolond – szidta őt a rebbe – hogy otthagyod azt a sok bort ebek harmincadjára? Hogy merészelted mások pénzét, minden ok nélkül, szabad prédára hagyni?
Mindez péntek délután, a Mincha ima idején zajlott le. Este, a szombati lakoma alatt, majd másnap folytatva, a rebbe egyfolytában csepülte a haszidot, elmondva őt mindennek, megszégyenítve a többi jelenlevő előtt.
Ezen a szombaton reb Baruchnál vendégeskedett rokona, reb Ávrahám, a chámilniki cádik is. Ez, hallván a rengeteg sértést, amit a rebbe a szegény haszid fejéhez vágott, nem tudta szó nélkül megállni és megkérdezte: Hogyan magyarázza, kedves sógor, azt a talmudi mondást, mely szerint „Aki nagy nyilvánosság előtt megszégyeníti felebarátját, az elveszti részét a túlvilági üdvösségben”? (Bava Mecia).
– Azt hiszed talán, hogy én nem ismerem ezt a talmudi idézetet? – válaszolta – de még mennyire ismerem! A helyzet csak az, hogy én túlvilági üdvösségemet áldoztam fel azért, hogy ennek a zsidónak szívességet tegyek.
A boroshordókkal teli szekerek kocsisai, ugyanis, összebeszéltek, hogy ellopják az egész rakományt, ami igen nagy veszteséget okozott volna ennek a zsidónak. A bosszúság és fájdalom tehát, amit az én szidásom okozott neki, kiegyenlítette a „számlát” és a nagy veszteség helyett – ami vétkéért járt volna neki – az égiek megelégedtek ezzel a fejmosással… Az igazi önfeláldozás – fejezte be történetét a Cemách Cedek – lemondani a túlvilági életről, csak azért hogy megmentsük egy egyszerű zsidó veszendő pénzét…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)