Tudomány – Isten a természetben
Minden, amit az Örökkévaló a világon teremtett, a maga dicsőségére teremtette. – Az atyák bölcs tanításai 6:11. A technika azt az isteni energiát csapolja meg, amely a teremtés pillanatától fogva jelen van a természetben. – A Rebbe
Az ötvenes évek elején a Rebbe egy házaspárt fogadott magánkihallgatáson. A házaspár a kislányát is magával hozta. A Rebbe, miután a férjjel és a feleséggel különböző kérdésekről elbeszélgetett, a hatéves kislányhoz fordult, és megkérdezte, van-e valamilyen kérdése. A szülők próbálták elhallgattatni a gyermeket, hogy ne rabolja a Rebbe értékes idejét, a Rebbe viszont bátorította. A kislány komoly arccal megkérdezte a Rebbét, hogy szerinte az atomenergia jó, vagy rossz. – Otthon, a konyhátokban van egy kés – mondta a Rebbe. – Rossz az a kés, vagy jó? – Az attól függ, hogy mire használják – felelte a kislány. – Ha ételt vágnak vele, akkor jó, ha bántanak vele valakit, akkor rossz. – Ez a jó és helyes válasz – mondta a Rebbe –, és ugyanez érvényes az atomenergiára és minden más technikára, amit csak az ember kifejlesztett.
Tudomány: bűn vagy erény?
A magas fokú tudomány korszakát éljük. Gyakorlatilag életünk minden pillanatát – otthon, munkában, útközben – befolyásolja a modern technika. A számítógép-korszak és az információrobbanás óriási erőt adott a kezünkbe, s azt a lehetőséget, hogy gyakorlatilag bárhol, bármikor elérhetjük egymást. Igen: a tudomány lehetővé teszi, hogy kényelmesebben éljünk, hatékonyabban dolgozzunk, de vajon értjük-e, hogyan teszi életünket tartalmasabbá?
Ha elkezdünk belegondolni messzenyúló hatásaiba, a technikai forradalom szinte elborít minket. Ahhoz, hogy igazán értékelni és hasznosítani tudjuk ezt a forradalmat, mindenekelőtt azt kell megértenünk, mit jelent egyedi és általános célunk szempontjából.
A tudomány önmagában véve semleges; megpróbál nekünk objektív képet adni fizikai világunkról, a természet erőiről, arra vonatkozó következtetést azonban nem von le, hogy miként éljünk ezekkel az erőkkel. Nem foglalkozik se jóval, se rosszal, se etikai kérdésekkel. A tudomány legföljebb elismeri a maga határait, fölismeri, hogy az erkölcsi elveknek nem alapja, s nem törvénye.
A technikát, mint minden rendelkezésünkre álló erőt, építő és pusztító módon is lehet használni. A technikai fejlődés olyan lépcsőfokai, mint a televízió, a számítógépek, a lézer, az atomenergia, az orvostudomány és a biológia felfedezései, mind csak egy-egy olyan momentum, amikor felismerjük és hasznosítjuk a természetben megnyilvánuló isteni erőket. Az ember feladata, hogy a világ jobbítása, civilizálása érdekében, s azért, hogy anyagi világunkat a lelkiség és istenesség méltó otthonává formálja, merítsen e forrásokból.
Ne feledjük: az Örökkévaló nem kenyeret, hanem napot, földet, vizet és gabonamagvakat teremtett. A magokat el kell vetni, a gabonát le kell aratni, lisztté kell őrölni, vízzel összekeverni és megsütni. Csak akkor lesz evésre való kenyerünk. Nem teremthetett-e volna az Örökkévaló ugyanilyen könnyen már eleve kész kenyeret? Természetesen teremthetett volna, mi azonban társak vagyunk a világmindenségben, életünk a szabad akarat egyik megnyilvánulási formája, nem előre megírt forgatókönyv. Rajtunk áll, hogy gabonatermesztésre használjuk-e a földet, vagy hagyjuk parlagon heverni.
A technikára ugyan ez érvényes. Az Örökkévaló szerte a természetben hatalmas erőket teremtett, hogy használjuk azokat. Választhatunk: elismerjük-e a kesztyűben lévő kéz létezését, amelytől ezek az erők származnak, s eszközökként használjuk-e ezeket az erőket, amelyek révén egy még tartalmasabb élet felé törekedhetünk, vagy eltereli-e figyelmünket maga a kesztyű, s csupán önmagáért valónak tekintjük a technikát, s saját önös, netán pusztító céljaink elérése érdekében hasznosítjuk.
A Tudomány megértése
Miként Maimonidész írja: „Szemügyre véve az Örökkévaló nagyszerű teremtményeit, az ember fölismeri az Örökkévaló bölcsességét, s ez mélységes szeretetet ébreszt benne, s vágyat, hogy Hozzá köthesse magát.”1 Sok e századi felfedezés – főleg az anyag atomszerkezetével kapcsolatosak – képet adott nekünk arról, mi az a dinamikus egység, amely a világegyetemet és az embert összeköti.
A technika fejlődése még olyan ember számára is, aki nem tudja, hogyan működik egy mikrocsip vagy az elektromágnes, nyilvánvaló bizonyíték, hogy univerzumunkban az egység eddig sohasem tapasztalt szintjére jutottunk el. A modern kommunikáció lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bárkivel, azonnal kapcsolatba léphessünk. A modern közlekedési eszközök révén olyan helyekre juthatunk el néhány óra alatt, ahová még alig száz éve is több hónapig utaztunk volna. A számítógépek műveletek milliárdjait végzik el néhány másodperc alatt, s olyan feladatokat oldanak meg, amelyeket nem is olyan rég még megoldhatatlannak tartottunk.
Igen: a technika rengeteg időt és energiát takarít meg számunkra, s számtalan új üzleti lehetőséget teremt. Ezeket az előnyöket azonban csak a technika melléktermékeinek kell tekinteni, mivel a technika valódi célja a világ egyesítése, s az, hogy a világot az egyesített lelki élet még termékenyebb talajává tegye. Ez a válasz a kérdésre, hogy mi a technikai forradalom, és merrefelé sodor minket.
Az utóbbi néhány nemzedék során jelentkező, elsöprő technikai változások összecsengenek a misztikus írások klasszikusa, a kétezer éves Zohár néhány jóslatával, miszerint 1840 az „alacsonyabb bölcsesség” kitörésének esztendeje lesz – a fizikai mindenség megértésének ugrásszerű fejlődéséé, s fokozódni fog a „fennkölt bölcsesség”, a lelkiség, amely igaz egységre sarkallja majd a világot, s a végső megváltás felé vezet.
E kétfajta bölcsesség fokozódása – az észé és a léleké – nyilvánvalóan végbement; amiben hiányt szenvedünk, az a tudás e két szférájának egységbe rendezése. Csak a tudomány és a lelkiség kiegyensúlyozásával tudjuk az ideális jövő álmát a társadalom számára hasznosítható tervezetté átfogalmazni, mivel az igazi kommunikáció csak akkor kezdődhet, ha az emberi ész és lélek kölcsönösen hat egymásra. A kommunikációval együtt jár az együttérzés, az együttérzéssel pedig az univerzalizmus felé vezető természetes mozgás.
Így tehát a jelenlegi technikai forradalom valójában az Örökkévaló munkáló keze, amely arra való, hogy segítsen nekünk az Örökkévalót életünk egyik realitásává tenni. És ahogy az idő múlásával új felfedezések születnek, úgy látjuk egyre világosabban, hogyan tükrözi a tudomány az Örökkévaló igazságát, mennyire párhuzamos azzal, s fedi föl – következésképp – az egész világmindenség lényegi egységét.
Napjaink információs forradalmának isteni szándéka, amely mindeddig példa nélkül álló erővel és lehetőséggel ruházza föl az egyént, lehetővé teszi a tudás – a lelki tudás – megosztását, s mindenütt erősebbé és egységesebbé teszi az egyes embereket. Napjaink interaktív technikáját nemcsak az üzleti életben vagy a szórakozásban kell hasznosítani, hanem az egymás közti kapcsolat és az oktatás kiépítésében is, hogy olyan kellemes környezetet alakítsunk ki, ahol szívünk, lelkünk, álmunk egymásra talál.
Jólétünk szempontjából nagyon fontos a tudománynak és a technikának, mint a személyiségünk és lelkületünk fejlesztésére szolgáló isteni eszköznek a megértése. A történelem arra tanít minket, hogy nem elég, ha egy társadalom tudományos és intellektuális értelemben fejlett; a „bölcsességet”, a „tudást” és a „felvilágosodást” nagyon könnyen tévútra vezetheti az emberi gőg és brutalitás. Az igazi bölcsesség csak akkor képes magasabb síkra emelkedni, ha áthatja az erkölcsiség, s az erényes életnek az Örökkévaló által diktált szabályai.
Mindez még sohasem volt annyira igaz, mint mostanában. A technika olyan, robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi, ami sosem álmodott hatalmat ad az ember kezébe. A biotechnika például hozzáférhetővé tette a teremtés eszközeit: például képessé tett minket új, hatásos orvosi kezelések bevezetésére. Vagy – ellenkezőleg – az ártásra és pusztításra. Csupán századunkat szemlélve is láthatjuk, milyen pusztításra képes a technika. De, még ha nem közvetlenül pusztításra alkalmazzák is a technikát, gyakran még olyankor is egyszerűen eltékozolják, vagy rosszul használják.
Fizikai munkáink terhei napról-napra csökkennek. Egyre több hatékony gép áll rendelkezésünkre, hogy elvégezze azokat a feladatokat, amelyek nem olyan rég még oly sok időnket vették igénybe. Arra használjuk-e az így felszabadult órákat, hogy több időt töltsünk a gyermekeinkkel és az erre rászorulókkal? Vagy egyszerűen csak benyomunk egy újabb gombot, amely kellemesebbé és kényelmesebbé teszi életünket? Mindannyian szeretnénk jobbítani életünkön, de meg kell teremtenünk az egyensúlyt a technika csodái és lelki életünk szükségletei között.
Ezek a követelmények mostanában kezdenek visszhangot kelteni társadalmunkban. A szülők például örülnek, hogy gyermekeik számítástechnikát tanulnak az iskolában, de tartanak attól, hogy az ilyen szakmai képzést nem egészíti ki valamilyen emberibb, együttérzésre nevelő oktatás. Jó és hasznos dolog számítógép-programozást tanulni, de ha a diák nem szokik hozzá a fegyelemhez és a közösségbe való beilleszkedéshez, megszerzett tudását esetleg katasztrófa előidézésére használhatja. A legjobb diákok – és a legjobb tanárok – felismerik, hogy sok tanulságot lehet leszűrni az előttünk létezett kultúrák hiányosságaiból. Ilyenformán fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy nincs az a bölcsesség, és nincs az a technika, amely érvényteleníthetné egy olyan értékrend hatásait, amely nem tiltja eléggé az önösséget és a gonoszságot.
Bármekkora technikai haladásra vagyunk is képesek, sosem szabad megfeledkeznünk magasabb rendeltetésünkről: az isteni iránti kutatásunk állandó kiszélesítése által mindent meg kell tennünk az igazság feltérképezésére irányuló kutatómunka érdekében.
Tudomány és vallás
Lelki jellegű kutatásunk azonban időnként akadályokba ütközik. A tudományos forradalom például némely embert arra indított, hogy hagyjon fel az Örökkévalóban való hittel, s az újonnan meglelt tudományos „igazságba” vesse bizalmát. Mások makacsul ragaszkodnak meggyőződéseikhez, nem hajlandók tudomásul venni a tudomány fölfedezéseit. Ez a csata a XIX. században érte el tetőfokát, mikor is a tudomány egy új, mindenható „vallás” köntösében jelent meg. Egyesek szemében még mindig szakadék tátong tudomány és vallás közt, mintha csak az élet egy részét az Örökkévaló irányítaná, más részeit pedig a tudomány és a természet törvényei.
Ez, a kategóriákban való gondolkodás azonban téves. Mivel a világegyetemet s a világegyetemet uraló természeti törvényeket az Örökkévaló teremtette, nem tátonghat szakadék a Teremtő és műve között. A világmindenség természeti törvényei aligha mondanak ellent annak a tervnek, amely alapján létrejöttek! A tudomány tehát végső soron az Örökkévaló gondolatainak kutatása, az anyagi világ működését szolgáló, Tőle származó törvények megismerésére irányuló törekvés.
A tudomány mostanában kezdi megtalálni igazi helyét. Jóllehet nem is olyan rég a tudomány következtetéseit még a szó legszűkebben értelmezett jelentésében természeti „törvényeknek” tekintették, a modern tudomány már nem táplálja ezt a dogmatikus szemléletet. A mai tudósok már elismerik a természet alapvetően indeterminált jellegét,3 Heisenberg „bizonytalansági elvét” például – az atomi részecskék kiszámíthatatlan pozícióját és sebességét – az egész világmindenség lényeges elemének tekintik. Ez a bizonytalanság nem mérési képességeink korlátozott voltára utal, hanem a természet elidegeníthetetlen sajátossága. A ma tudósa tehát már nem számít arra, hogy a tudományban megtalálja az abszolút igazságot.4
Ez nem jelenti azt, hogy kígyót-békát kell kiáltanunk a tudományra, vagy hogy semmibe kell vennünk a tudományos eredményeket. Épp ellenkezőleg: a tudományos felfedezések ugrásszerűen javították az emberi élet minőségét. Hogy a tudomány a lehető leghatékonyabb legyen, távlatokba kell helyeznünk; el kell fogadnunk, hogy a tudomány önmagában egyfajta kutatás, nem abszolút rendszer; hogy a tudomány semleges: olyan elméletek halmaza, amelyeket jóra és rosszra egyaránt használhatunk.
Ezzel szemben az Örökkévaló5 bölcsessége és akarata abszolút és konkrét, s arra tanítja az embert, mi az a magatartás, amelyből mind önmagának, mind az egész közösségnek legnagyobb java származik. A tudománnyal ellentétben, az Örökkévaló bölcsessége az abszolút igazság, nem korlátozza sem ok, sem okozat, és korántsem semleges.
Az igazság keresésének két útja van: a tudomány útja, és az Örökkévaló felé vezető út. Nem kérdéses, hogy a világmindenséget egy bizonyos fajta logika irányítja. Az ember kezdetben „kívülről befelé” kezdte keresni az igazságot, azaz előbb megpróbálta megérteni a különböző jelenségeket, aztán e darabkákból kirakójátékok mintájára összeállítani a teljes képet. A tudósok és a filozófusok a világegyetem külső héján átkukucskálva fedezik föl a benne rejlő erőket. Amit azonban valójában keresünk, akár elismerjük, akár nem, az az Örökkévaló, a kesztyűben lévő kéz. Ha azonban nem „kívülről befelé” keressük az igazságot, hanem közvetlenül az Örökkévaló szemével nézünk és alávetjük magunkat törvényeinek, akkor mind többet és többet értünk meg abból, hogy miként és miért működik ez a világ.
Mindezek folytán elmondható, hogy a világi vagy tudományos bölcsesség azzal foglalkozik, hogy mi a világmindenség, a lelki bölcsesség pedig a miértjével, s azzal, hogy mit jelent ez az ember életében. A hangsúly az „igazságon” van, nem egy istentagadó tudományon, s nem egy valláson, amely ellenségének tekinti a tudományt. E két alapállás ugyanabban a tévedésben gyökerezik, miszerint a természeti világot és annak törvényeit teremtő Örökkévaló nem létezhet együtt saját teremtményeivel. Az a tudományos eredmény, amely ellentmond az Örökkévaló törvényeinek, előbb-utóbb a legszorgosabb kutatómunka ellenére is tudományosan igazolhatatlannak bizonyul.
Mivel a tudomány az utóbbi évszázadokban oly meghatározó mértékben érvényesítette hatását, a ma tudósainak és kutatóinak vállán nagy felelősség nyugszik: nemcsak a tudomány törvényeit kell tanítaniuk, hanem a tudomány szerepét is, hogy mi tudomány, és mi nem. A mai tudomány igazi feladata tehát nem az Örökkévaló tagadása, hanem annak vizsgálata, hogyan tükrözi s világítja meg a tudomány az Örökkévaló gondolkodásának eddig még ismeretlen részleteit; a tudomány csak így lesz teljes jogú részese az igazság keresésének. Miként a középkor tudósai tanácsolták gyakran: „Szeresd Platónt, szeresd Arisztotelészt, de mindenekfölött az igazságot szeresd.”
Mit tanulhatunk magunkról a tudomány segítségével?
Mindenből, amit csak látunk-hallunk, tanulságokat vonhatunk le. Ha a technikát csupán a személyes kényelem és haladás forrásának tekintjük, csak a végterméket látjuk. Ha azonban az istenesség megnyilvánulásaként szemléljük, könnyebben megértjük magát az életet.
Az atomenergiából például megismerhetjük az egyes ember erejét. Ma már tudjuk, hogy még a legparányibb anyagrészecske is tekintélyes mennyiségű energia kisugárzására képes – ugyanígy minden emberben rendkívüli energia rejlik. Hogy lehet ezt az energiát felszabadítani? Azáltal, hogy az illetőt, lelke mélyére hatolva, felrázzuk elégedett tespedtségéből. Ez a maghasadás és magfúzió emberi egyenértékese; az ember belsűhgő energiái akkor szabadulnak fel, ha a kényszer és az iránymutatás megfelelő arányú vegyítése révén segítünk neki, hogy az Örökkévaló törvényei szerint éljen, s arra ösztönözzük, hogy ő is segítsen másokat erre az útra kalauzolni.
Ez azután láncreakciót idéz elő. Ahogyan az első atom hasadása más atomokat hasít, ugyanúgy minden emberi törekvés és erényes cselekedet olyan energiát állít elő, amely csak fokozódik, és másokra is továbbhat.
Az atomenergia feltárja előttünk, hogyan tükröződik az egyes emberben az egész makrokozmosz. Az atomban, ahogyan a bolygók a Nap körül, a különböző részecskék a mag körül keringenek. Ugyanúgy kering az ember különféle anyagi jellemzője egyetlen mag, a lélek körül.
Végül pedig láthatjuk, hogy egy atom sokkal nagyobb energiát bocsáthat ki, mint amennyi a széthasításához szükséges. Nem olyan sok évvel ezelőtt az atomenergia előállítása még roppant bonyolultnak, sőt talán fölöslegesnek is rémlett. Aztán kiderült, hogy roppant hatékony eszköz. Személyünket illetően esetleg hasonló fenntartásokkal élünk: nem volna-e egyszerűbb úgy leélni életünket, hogy nem erőltetjük magunkra a lelki élet követelményeit és felelősségét? Talán könnyebb volna, úgy azonban hagynánk kárba veszni legértékesebb természetes forrásunkat, nem használnánk ki a bennünk lakozó belső erőt. Bölcseink leírták: minden ember egy egész világ, és a világ egy személyiség a makrokozmoszban.6 És csakugyan: a tudomány új fejleményei feltárták, hogy a világ egymástól elválaszthatatlan és egymásra kölcsönösen ható elemek dinamikus rendszere, s az ezt szemlélő ember e rendszerhez szervesen hozzátartozik. A világegyetem már nem tekinthető egymástól független építőkövek halmazának, mivel felfedeztük, hogy minden anyag – s következésképp minden ember – elválaszthatatlanul össze van kapcsolódva.
Ennek az új fizikának egyik legfontosabb hatása, hogy többé nem tartható a tudomány objektivitásának régóta elfogadott elmélete. Ma már tudjuk, hogy a tudós olyan fokon lesz részese annak a világnak, amelyet megfigyel, hogy hatása érvényesül megfigyelése tárgyán.7 Természetfelfogása következésképp szoros kapcsolatban áll saját értelmével, saját elveivel és saját értékrendjével, amelyek mindegyike nyilvánvalóan befolyásolja az általa elért „tudományos” eredményeket. Ezért tehát kutatásaiban minden tudósnak érvényesítenie kell saját erkölcsi és intellektuális ítéletét.
Sokat tanulhatunk a technikai forradalomból, ha megértjük, milyen szerepet játszik életünkben a világegyetem egysége, és a végső megváltás kutatásában végső lépcsőfoknak tekintjük. Végső soron minden tudományos és technikai vívmány a megfoghatatlan és a szublimált iránti nagyobb fogékonyságra tanít minket; a számítógépek, telefonok, televíziók és hasonlók mögött rejlő erők mind láthatatlanok, áldásos erejük és hatásuk mégis világosan felismerhető. Hasonlóképpen el kell fogadnunk, hogy a világmindenség hajtóereje szintén megfoghatatlan és szublimált, s minden egyes dologban meg kell tapasztalnunk a transzcendenst és az istenességet – természetesen magunkkal kezdve a sort.
Egyszer egy egyetemista kereste föl a Rebbét, akiről hallotta már, hogy egyben tudós is.
– A tanítónak nap, mint nap hosszú órákat kell töltenie tanulással és olvasással – mondta. – Hogyan képes a Rebbe emellett még szoros figyelemmel követni a tudományos eredményeket is?
A Rebbe elmosolyodott, és így felelt:
– Én arról nem tehetek, hogy miféle szóbeszédeket terjesztenek rólam mások. A kérdésed már bennem is fölmerült, de egy másik vallástanítóval kapcsolatban, aki a XVIII. században élt, és híres volt tudományos ismereteiről. Az Örökkévaló által teremtett világmindenség az Örökkévaló gondolkodásmódja által meghatározott törvények szerint működik. Ezért tehát, jóllehet a tudomány minden csínjának-bínjának megismerése és módszereinek megismerése komoly tanulmányokat igényel, ha az ember magáévá teszi az Örökkévaló bölcsességét, megtanul az Örökkévaló módjára gondolkodni. Aki pedig így gondolkodik, leszűrheti a tudományos tételek általános elveit, azokat az alapelveket és erőket, amelyek által az Örökkévaló a világot működteti. Mindez természetesen nagyon lecsökkenti a tudományok részleteinek tanulmányozásához szükséges időt, s azt, hogy mozaikkockánkként kelljen összerakosgatnunk a képet.
