Természet
A hatodik lubavicsi rebbe,
Joszéf Jichák Schneerson rabbi:
Egy falevél sorsa is benne rejlik az ősi isteni elgondolásban
Mindenben, még a legcsekélyebb jelentőségű körülményben is, amit mi, teremtett lények semmiségnek tartunk, és számba sem veszünk, van isteni szándék, isteni akarat. Az isteni gondviselés elrendezi a körülményeket, hogy ez a bizonyos szándék valamiképpen megvalósulhasson.
Egy nap, az 5656. esztendő (1896) nyarán apámmal sétálgattunk a Lubavicstól nem messze fekvő Bolivke üdülőtelep melletti mezőkön. A vetemény már érett volt az aratásra, a búzakalászok terhüktől súlyosan hajladoztak a gyönge szellőben a nagyra nőtt fűvel együtt.
„Íme, az Isteniség!” – mondta apám. – „Minden egyes búzakalász és fűszál mozdulata része volt annak a bizonyos »első gondolatnak«, Ádám Kádmon párcufjának[1], annak, aki [minket] figyel egészen az egymásra következő [ember]generációk legvégéig; s az isteni gondviselés ezt a gondolatot bizony okkal engedte megvalósulni.”
Tovább sétálva az erdőbe értünk. Mélyen el voltam merülve a gondolataimban, azt forgattam magamban, amit az isteni gondviselésről hallottam, lenyűgözött édesapám magyarázatának kifinomultsága és komolysága. Leszakítottam egy levelet az egyik útmenti fáról, és egy darabig a kezemben tartottam. Ahogy gyakran történni szokott az emberrel ilyenkor, anélkül, hogy különösebben figyelne, tépkedni kezdtem a levelet séta közben, gondolataimba merülten, és a darabkáit eldobáltam.
Apám most így szólt: „Az Árizál [Jichák Luria rabbi] azt mondja, a fák minden egyes levele nem pusztán az isteni életerő egy alkotása, amit az Örökkévaló valamiféle célból hozott létre, a Teremtés végső céljának részeként, de ennél több: minden egyes levélben egy-egy olyan lélek lángocskája lakik, aki e világba a tikun, a helyreállítás kedvéért jött le.
„Csak hogy lásd, ami írva van[2], hogy »Szüntelenül felelős a károkért, amiket okozott, akár ébren van, akár alszik«. Az »álomban lét« és ébrenlét közt a ráció és az emóció belső készségei révén ragadható meg a különbség, azaz az ember intellektusában és érzelmi jellemzőiben. A külső készségek megvannak az álomban lévő emberben is, csak a belső készségei működésében tapasztalható zavar – ez magyarázza az álomban érzékelhető paradox jelenségeket. No és miben válik nyilvánvalóvá a különbség az ébren lévő és az alvó között? A látás képességében. Aki alszik, nem lát, az ébren lévő láthat csak.
„Mikor az ember ébren van, látja az isteniséget, mikor alszik, nem.
Viszont »Szüntelenül felelős a károkért, amiket okozott, akár ébren van, akár alszik«. Épp most beszélgettünk az isteni gondviselésről – és te gondolkodás nélkül mintegy leszakasztottál egy levelet, a kezedben tartottad, játszottál vele, aztán megfordítottad, összegyűrted, darabokra tépted, és elszórtad.
„Hogyan bánhat ilyen könnyelműen az ember az Örökkévaló valamelyik alkotásával? Ez a levél az Örökkévaló alkotása, határozott céllal. Tőle kapott életerővel bír, teste van, élete van. Vajon miben kisebb a levél »énje« a te énednél?
„Bizony, van különbség, éspedig nagy különbség van. A levél coméach (növény), te pedig mödabér (ember) vagy, e kettő között pedig nem csekély a különbség! Ugyanakkor az embernek emlékeznie kell a küldetésére és minden teremtett dolog isteni céljára – hogy milyen betöltendő célja van egy coméachnak e földön, és milyen betöltendő célja van egy medabérnek e földön!”
[1] Kabbalisztikus fogalom, szó szerint: „Az ős ember ábrázata”. Jelentése: a világ teremtése előtti ősi isteni elgondolás a teremtés mikéntjéről.
[2] Talmud, Bává Kámá 3b.
