A ljadi-i rabbi Snéur Zálmán, az Álter Rebbe
Tánjá, Igeret hátsuvá: Levél a megtérésről
4. fejezet
Az isteni lélek és a legszentebb istennév a Tetragramaton
A hé visszatér
Egyes bűnbánati böjtöket valóban meg kell tartani, másokat viszont meg lehet váltani jótékonysággal.
Mindazáltal amit mondtunk, mind az engesztelés beteljesülésére vonatkozik, és a lélek megtisztítására az Örökkévaló előtt[, úgy, hogy az előbbi bűnnek semmiféle nyoma ne maradjon a bűnbánat után], ahogy fentebb[1] idéztük a Talmudból (Zváchim, 1. fejezet), ahol az olá áldozatot egy tevőleges parancsolat megsértéséért hozzák, mintegy [a sértett félnek szóló] ajándékként, miután egy közbenjáró kérése meghallgattatott.
A fent említett böjtök (illetve jótékonysági megfelelőik) hasonló célt szolgálnak.
A tsuvá micvájának kezdete és lényege azonban az igaz, teljes szívvel való visszatérés az Örökkévalóhoz.
Amint az rövidesen nyilvánvalóvá lesz, ez a „visszatérés [szó szerint:] az Istenig” ahhoz a ponthoz jelent visszatérést, ahol az ember helyreállította a Hávájá iránti teljességet, azaz a négybetűs istennév iránti teljességet, mely Név minden zsidó lélekben megvan.
A négy betű, melyből a tetragrammaton áll, a következő (ABC-sorrendben): י-ה-ו-ה (jod, hé, váv, hé).
Ezt most alaposan és mindenre kiterjedően ki kell fejtenünk. Kezdjük azzal, ahogyan a Zohár[2] érti a megtérés fogalmát a szod [azaz a Tóra értelmezésének misztikus módja] szerint: „[A תשובה tsuvá, visszatérés kifejezést így is lehet érteni:] תשוב ה (tásuv hé, azaz: a hé térjen vissza);
A tsuvá szerepe, hogy visszatérítse a hé betűt az isteni névhez, a Hávájához – hogy újra hozzá kapcsolja, ahhoz a szinthez, amit az előtte álló betű reprezentál, éppen úgy, ahogyan az ember bűnbeesése előtt volt odakapcsolva.
Az alsóbb ה (hé) [visszacsatlakozása az őt megelőző betűhöz, a váv-hoz, az] tsuvá tátáá (»alacsonyabb rendű tsuvá«). A magasabb ה (hé) [visszacsatlakozása az őt megelőző betűhöz, a hé-hez, az] tsuvá iláá (»magasabb rendű tsuvá«)”. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a Zohár több alkalommal[3] kijelenti, miszerint a tsuvá hatástalan a szövetség megszegése és a mag (spermium) eltékozlása esetén. Ez azért nagyon megdöbbentő, mert hiszen:[4] „semmi sem állhat a tsuvá útjába, még a bálványimádás sem, a vérfertőzés sem stb.”
A zsidó embernek inkább kell az életét áldoznia, mintsem áthágnia ezeket a tilalmakat, s a bűnbánat ezektől is megtisztít. Hogyan lehet tehát, hogy vannak még vétkek, melyek esetén a bűnbánat hatástalan?
Hogy-hogy nem mindig „működik” az égi halál?
A Résit Chochmá elmagyarázza,[5] hogy a Zohár úgy érti ezt, hogy a tsuvá tátáá (»alacsonyabb rendű tsuvá«) nem hatékony ilyenkor, de a tsuvá iláá (»magasabb rendű tsuvá«) igen. Hogy akár csak egy pillanatnyi szikrát[6] nyerhessünk ebből [megértésként], előre kell bocsátanunk azt, amit az Írás és Bölcseink mondanak arról, [mit von maga után] a kiirtás és az isteni cselekvés által bekövetkezendő halál. A kiirtással büntetendő bűn elkövetője bizony[7] meghal ötvenedik születésnapja előtt.[8] Az isteni cselekvés által bekövetkezendő halál bizony[9] utoléri hatvanadik születésnapja előtt, amint látjuk Chánánjá ben Azzur próféta esetében Jeremiásnál.[10]
Hamis prófétálásának eredményeképpen az Örökkévaló azt mondta neki: „Íme, én elküldelek a föld színéről…” És valóban meghalt.
(Sőt, voltak esetek, amikor az isteni cselekvés által bekövetkezendő halál azon nyomban kiszabatott [a vétkesre], lásd Ér és Onán esetét.)[11]
Az említett esetekben isteni cselekvés által bekövetkezett halált eredményező bűnről van szó.[12] De akárhogy is, az Írás és a Bölcsek tanúsítják, hogy aki a kiirtással vagy isteni cselekvésre bekövetkezett halállal büntetendő vétket követ el, valóban meghal, mielőtt elérné ötvenedik, illetve hatvanadik évét. Ebből a következő kérdés adódik:
De hisz minden nemzedékben megannyi ember van, aki kiirtásra és halálra lenne érdemes, mégis hosszas és örömteli napokat és éveket élnek meg!
A lélek az isteni lehelet
Ennek megoldását a következő mondatban találjuk:[13] „Mert az Örökkévalónak osztálya az Ő népe…”; [része ők] az Örökkévaló négybetűs nevének. Így van megírva [arról, hogy az Örökkévaló lelket lehelt Ádámba]:[14] „És az élet leheletét lehelte orrába”, és, ahogyan a Zohár hozzáfűzi:[15] „Aki lehel, az a belsejéből teszi stb.”
A lehelés metaforája jelzi, hogy a zsidó ember lelke az Istenség legbelső aspektusából ered – azaz a tetragrammatonból, ahogyan az mindjárt kifejtést nyer majd.
Márpedig [az Örökkévalónak] nincsen testi formája stb. – Isten mentsen tőle.
Akkor hogyan lehetséges azt mondani, hogy az Örökkévaló „lehelte”, és hogyan lehet az Ő „részéről” beszélni?
A Tóra[16] ugyanakkor „az ember nyelvén szól”, [azaz antropomorf fogalmakkal]. Analógia útján [mondható]: óriási különbség van aközött, amikor a halandó ember beszéd közben kileheli lélegzetét a szájából, és aközött, amikor erővel fúj. Az a lélegzet, ami a beszéddel együtt hagyja el a száját, a lelke erejének és életerejének csak kicsinyke részét tartalmazza, és azt is csak a benne lakó lélek felszíni aspektusából. De mikor erővel fúj, a belsejéből, belefoglalja belső erejét, az életadó lélek életerejét…
Ahogyan óriási a különbség az ember szava és fújása között:
Éppen így van [a teremtés] analógiájával – mely megengedi, hogy végtelen különbséget tegyünk [Teremtő és teremtmény] között – óriási különbség van odafenn, a menny minden teremtménye közt, még [az olyan spirituális lények közt is, mint] az angyalok, akik a semmiből teremtettek, [s az ember lelke közt. Az előbbiek ugyanis] életüket és létüket a végtelen Egyetlenből áradó éltetőerő külső aspektusából merítik, mely a teremtést élettel tölti meg. [Az Ő életadó erejének ezt a külső aspektusát] nevezik „szája leheletének”, hasonlattal, ahogy a vers mondja:[17] „Szája lehelete által [lett] egész seregük.” Ez az a teremtő erő, ami a tíz kijelentés betűiben van. (Ezek a betűk mintegy edényéül szolgálnak az életerőnek, abból merítik magukat, ahogyan a Likuté ámárimban kifejtést nyer, II. rész, 11. fejezet).[18] Ezzel szemben az ember lelke kezdetben a végtelen Egyetlen életerejének, a belőle áradó forrásnak a legbelső dimenziójából származott, ahogyan a [fentebb idézett] versben áll: „És Ő fújt…”.
Amint azt korábban említettük, ez az ige az életerő isteni áradásának belső aspektusát jelöli, mert „aki fúj, az a legbelső lényegéből teszi”.
A lélek tehát az Örökkévaló életerejének, a belőle áradó folyamnak a legbelső lényegéből ered. Csak azután, hogy képes legyen testben lakozni, száll alá a lélek egy külsődlegesebb szintre, ahogy az Álter Rebbe most kifejti majd.
Azután alászáll több rejtőzködő szintre, szintén az isteni kijelentéseket tartalmazó betűk által (mint az angyalok, akik szintén a „betűk” által teremtettek):[19] „Teremtsünk embert…”, hogy végül testben lakhassék, ebben az alacsonyrendű, [fizikai] világban.
Ez a különbség tehát a lelkek és az angyalok között: a lelkek az isteniség, a tetragrammaton legbelső lényegéből erednek, míg az angyalok az isteniségnek, az Elohim istennévnek a külső aspektusából valók, ahogyan az most mindjárt elmagyaráztatik majd.
Ezért nevezi az Írás az angyalokat „elohim”-nak, ahogyan ebben a versben:[20] „Mert az Örökkévaló, a ti Istenetek…úr az urak [elohim] fölött…” [ez az utóbbi szó az angyalokra utal, és hasonlóképpen]: „Adjatok hálát az istenek [elohim] istenének…”, [ez megint csak az angyalokra utal az elohim emlegetésével], és [egy újabb utalás az angyalokra]:[21] „Jöttek Isten fiai [elohim], hogy odaálljanak az Örökkévaló elé…”.
Az elohim név tehát az angyalokat jelenti.
A Tetragramaton és az Elohim név
Mert ők táplálékukat [az istenség] külső létfokáról veszik, mely a „betűk” állapota. Hasonlóképpen, az Elohim név külsődleges állapot a tetragrammatonhoz képest. Az ember lelke viszont, mely az isteni életadó erő legbelső aspektusából meríti létét, része a tetragrammatonnak, mert a tetragrammaton jelenti a legbelső dimenzióját az életadó erőnek, és messze túllépi a betűk létállapotát.
Magyarázat:
A léleknek mely tulajdonságai jellemzik a Háváját is, az Isten négybetűs nevét, és mutatják ezzel, hogy a lélek valóban része a Névnek? Erre a kérdésre válaszul az Álter Rebbe most elmagyarázza majd, hogy amiként a tíz szefira része a tetragrammatonnak, úgy van tíz nekik megfelelő tulajdonság is, melyek a lélekhez tartoznak, lényegileg.
Van Elijá prófétának egy jól ismert mondása [a Tikuné Zohár bevezetésének Pátách Élijáhu címmel idézett szakaszában]: „Ti vagytok Ő, aki létre hívta a tíz tikunt [szó szerint: öltözéket], melyeket tíz szefirának mondunk, és amelyek által kormányozni lehet a rejtett világokat… [és a megnyilvánult világokat is]. Bölcsek vagytok, de nem a bölcsesség megismerhető tulajdonsága szerint; értelmesek vagytok, de nem a megértés megismerhető tulajdonsága szerint; stb.” [– célzással a többi szefirára]. És mind a tíz szefira bene foglaltatik forrásában, a tetragrammatonban, mely őket is reprezentálja.
Az Álter Rebbe most annak kifejtésébe fog, hogyan találnak kifejezésre a különféle szefirák a négybetűs névben, melyekből az isteni név, a Hávájá összeáll.
A tíz szféra a Tetragramaton négy betűjében
A jod egyszerű pontja [melynek sem különösebb szélessége, sem hosszúsága nincs], jelzi az Örökkévaló bölcsességét, a chochmá szefiráját, mely rejtőzködésben és homályban van, mielőtt a kiterjeszkedés állapotába lépne, és megnyilvánulna a megértésben és ismeretben. (A vonásjel a jod fölött pedig a legfelsőbb akaratot jelzi, [ez a szint a keter szintje], mely sokkal meghaladja a chochmá iláá, [azaz a legfelsőbb bölcsesség] szintjét, amint az ismeretes.)[22] Mikor [a chochmának ez a termékenyítő „pontja”] végül megnövekszik és megnyilvánul valami felfoghatóként a rejtett világok számára, [azaz mikor alászáll a biná szintjére és szefirájára], akkor foglalja magába és reprezentálja őt a tertragrammaton hé betűje. Ennek a betűnek van szélessége, jelezve a magyarázat és megértés szélességét, [ez pedig a biná funkciója. A hé betűnek] hossza is van, jelezve a rejtett világok felé irányuló kiterjedését és áramlását.
A rejtett világok muníciójukat a biná szintjéről veszik, hogy legyen megértésük az istenségről.
A következő szakaszban, mikor ez a kiterjeszkedés és áradás még lejjebb száll, a megnyilvánult világokig, melyeket analógia útján lehet hasonlítani ahhoz, aki ki akarja nyilvánítani gondolatait mások számára beszéd által, nos, ezt a kiterjeszkedést tartalmazzák és reprezentálják [a tetragrammaton utolsó betűi,] a váv és a hé. Mert a váv betű, melynek formája hasonlít a függőleges vonalhoz, a lefelé való kiterjeszkedést jelzi.
A váv betű és ezen szakasz közt van másfajta kapcsolódás is:
Erre a lefelé áramlásra [a megnyilvánult világokba] a jóakarat és jóság isteni jellemvonásai és egyéb szent [isteni] tulajdonságok is hatást gyakorolnak – melyek belefoglaltatnak általánosságban a hat tulajdonság közé, [ez a váv numerikus megfelelője is,] ebben a versben:[23] „Tiéd, ó, Örökkévaló, a nagyság…”, egészen idáig: „Tiéd, ó, Örökkévaló, a királyság…” –, de nem meríti azokat ki. Mert a királyság attribútumának neve „az Örökkévaló szava” [és a beszéd nem része a middotnak, a spirituális, érzelemkeltő tulajdonságoknak], ahogyan ebben a versben van:[24] „Mivelhogy a király szava hatalmas…”.
A beszédnek ez a legfelső szintje tehát kapcsolatban áll a málchuttal, az Örökkévaló uralkodásával.
Ez [az uralkodás attribútuma] van meg az őt reprezentáló hé betűben, a tetragrammaton utolsó betűjében, [a következőképpen]: a beszéd belső aspektusa és forrása a lélegzet, mely a szívből indul ki, s aztán eloszlik az ötféle szóbeli artikuláció révén [az öt a hé betű numerikus megfelelője]. [Ezen ötök közül az egyik hozza létre a következő betűket]: alef, chet, hé és ájin a torokból, [egy másik hozza létre a betűk ezen csoportját:] bét, váv, mem az ajakról, stb.
Mindenesetre a beszéd belső aspektusa a lélegzet.
Sajátlagosan mondható, hogy a hé betű kiejtése az pusztán egy hangzó nélküli lehelet, ahogy e mondatban van:[25] „[A hé betűvel,] ami csak egy lehelet.”
Minthogy pusztán a lélegzetből árad ki, ezért hasonlít a málchut és a beszéd szintjére, melyek belső aspektusa a „lélegzet”.
Márpedig „nincsen Őneki testi formája”, Isten őrizzen.
Hogyan lehet tehát különbséget tenni odafent az olyan betűk közt, melyeknek van anyaguk, és azok közt, melyeknek nincsen?
A Tóra pedig „az emberek nyelvén szól”.
Minthogy a halandóság szintjén van ilyen különbség, világos, hogy az isteni létszinten is van, mert spirituálisan is van megfelelő különbség a hé betű és a többi között.
Ráadásul [azaz van még egy oka annak, hogy az analógia alkalmazható, eltekintve attól a ténytől is, hogy az Örökkévalónak nincsen testi formája]: mert az Örökkévaló beszédében szintén, mondjuk hasonlattal, huszonkét betű van, melyek az ötféle artikuláció szerint különülnek el, [s ezekből áll össze az isteni szó] – belőlük lett minden, ami teremtetett. (Ezen betűk és jelentőségük kitárgyalását lásd: Likuté ámárim, II. rész, 11. fejezetben.)[26]
Láthatjuk tehát, hogy mind a tíz szefira belefoglaltatik az őket reprezentáló tetragrammatonba. Az Álter Rebbe most továbbhalad, kifejti, hogy a lélekben, mely a tetragrammaton része, hasonlóképpen megvan a megfelelő tulajdonságok tíz szintje.
A Tetragramaton négy betűje az emberi lélekben
Analógiával élve, éppen ugyanez érvényes az emberi lélekre, megint csak észben tartva a végtelen különbséget, [mely a Teremtő és a teremtmények közt fennáll,] mely az isteni lélek, aki „belsejéből fúj”.
Minthogy a lélek az Istenség, a tetragrammaton legbelső aspektusából ered, mely a tiz szefirát is magába foglalja, a lélek hasonlóképpen magába foglalja a következő tulajdonságokat:
Van először [a chochmá kezdeti állapota,] a rejtett idea, amire a jod betű utal,
Ahogyan a jod betűből hiányzik a hosszúság és a szélesség, nem más az, mint egyetlen pont, úgy a chochmá is olyan tulajdonság, melyből az értelmi mélység és szélesség hiányzik, csak
a lehetőség van meg benne, hogy megnyilvánuljon, és meghozza az Örökkévaló igaz létének és nagyságának megértését, felfogását, minden emberben, a mértéke szerint, az illető értelmének, felfogásának szélessége szerint.
Míg az Istenség megértésének mélysége kiben-kiben attól függ, milyen széles az értelme, a zsidó ember lényegéhez tartozóan képes felfogni az Örökkévaló igaz létét és nagyságát, mert ez a képesség lelkében van, elválaszthatatlanul, éspedig a léleknek a chochmá attribútumából ered, melyre a jod betű utal.
Amint valaki elmélyíti az értelmét, kiszélesíti elméjét, felfogását, hogy az Örökkévaló nagyságán elmélkedjen, az immár kifejlődött értelme lesz a biná képessége, melyre a hé betű utal, melynek szélessége van, [jelezve a megértés képességének szélességét]. A [hé betűnek] van hossza is, hogy jelezze a lefelé terjeszkedést, hogy az ember az Örökkévaló nagyságán elmélkedve, azt megértve szeretetet és istenfélelmet gerjeszt fel magában, és ezek gyümölcsét, [azaz a többi érzelmet szülő attribútumot, melyekről az mondatik, hogy azok a szeretet és az istenfélelem termése, hajtása,] lelkében és szívének rejtett zugaiban,
A spirituális érzelmek, mint a szeretet és az istenfélelem, születésüknek ebben a korai szakaszában még nem nyilvánulnak meg.
és végül nyílt kifejezésre is találnak ezek az ő szívében.
Az értelemnek a lefelé, az érzelmek világa felé irányuló terjeszkedését jelzi tehát a hé betű függőleges hossza.
Ezek [a spirituális érzelmek] vezetnek el az Örökkévaló igaz szolgálatára, a Tóra tanulmányozására, a micvák megtartására, szóval és tettel.
Az igaz istenszolgálat az olyan, amit szeretet és istenfélelem motivál, ahogyan fentebb, az I. rész 4. fejezetében kifejtést nyert.
Ez a hozadéka a [négybetűs Név, a Hávájá utolsó] betűinek, a vávnak és a hének…, [mert a váv a szóra utal, a hé pedig a cselekvésre]. Ráadásul az az elmélkedés, mely az Örökkévaló igazi létét igyekszik felfogni és megérteni, a Tórából is meríti erejét,
Azaz az ilyen elmélkedést szükségképpen meg kell előznie a Tóra tanulmányozásának,
mert[27] „a Tóra a chochmából jön elő”, ez pedig a tetragrammaton jod betűje.
5. fejezet
A lélek Isten kötele
Az isteni lehelet és az alsó hé
Az előző fejezet kifejtette, hogy a zsidó lélek része a tetragrammatonnak, az Istenség legbelső aspektusának, melyből ered. Ebben a tekintetben eltér más teremtett lényektől, melyek forrása külsődlegesebb – az Elohim istennév és a legfelső szó.
Ugyanakkor, hogy a lélek képes legyen magára ölteni a fizikai testet ebben az anyagi világban, le kellett szállnia az egyre inkább rejtőzködő világokba a betűk által, melyek az isteni kinyilatkoztatásokat tartalmazzák: „Teremtsünk embert.”
A lélek maga, minthogy az isteni életerő legbelső aspektusából ered, magasabb rendű, mint a legfelső szó szintje; csak alászáll az isteni szó szintjére. Ez okból van, hogy az emberi léleknek a testbe jutásáról a Tóra így beszél: „Ő fújt”, jelezve, hogy a legbelső szintről származik [a lélek], mert „aki fúj, az a léte legbelső lényegéből teszi”.
Minthogy a lélek része a tetragrammatonnak, tíz képessége van, melyek párhuzamosak a tíz szefirával, mely utóbbiak belefoglaltatnak a tetragrammatonba.
Ebben a fejezetben az Álter Rebbe továbbmegy, kifejti, hogy bár a lélek a testbe a beszéd külsődleges aktusa által öltözik – éspedig a „Teremtsünk embert” kijelentésével –, azért a létét a beszéd belső aspektusából meríti, azaz a „lélegzetből”. Ebben a tekintetben az ember eltér minden más teremtménytől, az angyaloktól is, akik létüket a beszéd külsődleges aspektusából merítik. Ennek megfelelően a léleknek mind a belső, mind a külső aspektusa az Istenség belső aspektusából meríti létét, a lélek belső aspektusa az Istenség belső aspektusából, azaz a tetragrammatonból, a lélek külső aspektusa pedig az isteni szó külsődleges szintjének lényegéből.
Az isteni lélek alászállása a fizikai világba, hogy testbe öltözhessen, [a folyamat az isteni szó, azaz a „Teremtsünk embert” kijelentés hatására megy végbe,] nos, ez a beszéd belső aspektusából, forrásából indul ki. A Legfelső Lénynek ezt a „leheletét” jelzi a [Hávájá, a négybetűs istennév] alsó hé betűje, ahogy fentebb kifejtettük. Ahogy az Írás mondja [a léleknek a testbe öltözéséről]:[28] „És az élet leheletét lehelte orrába, és az ember élő lénnyé lett”, és „aki fúj, az a belsejéből fúj, [legbelső lényegének belsejéből]”.
Így tehát még a külsődleges aspektusa is a léleknek, mely a testbe öltözik, belsőleges módon öltözik, a szó belsőleges módján – a beszéd külsődleges szintjének belső aspektusa révén. Ebben a tekintetben nem olyan, mint a lélek belső aspektusa, mely az Isten legbelső aspektusából emanál.
Ezt jelenti tehát a vers:[29] „Mert az Örökkévalónak része az Ő népe; Jákób az Ő örökségének kötele.”
Ebből a versből kiderül, hogy a lelken belül két szint van: a lélek belső aspektusa „része az Örökkévalónak”; a külsődleges aspektusa pedig „az Ő örökségének kötele”.
A hasonlat a kötél képét használja, melynek felső vége odafent van megkötve, az alsó vége pedig alul; [így a „felső vége” a léleknek is „odafent van megkötve”, az „alsó vége” pedig a testbe öltözött]. A [léleknek a testbe öltözésére vonatkozó] „Ő fújt” szavak egyszerű jelentése arra tanít minket, hogy amint például valaki fúj valamely irányba, és ott van akadály vagy terelő, akkor a kifújt levegő nem éri el a célját – éppen ez a helyzet akkor, ha bármely akadály elválasztaná az ember testét a Legfelsőbb Lény „leheletétől”, [melyről az Írás azt mondja: „Ő fújt”]. Az igazság pedig az, hogy sem anyagi, sem szellemi akadály nem létezhetik Őelőtte, mert, [ahogy a vers mondja]:[30] „Hiszen az eget és a földet töltöm én be.” Továbbá [az Írás azt is mondja]:[31] „Tele az egész föld az Ő dicsőségével.” És:[32] „Nincsen olyan hely, ahol Ő ne volna”, illetve:[33] „Az égben fönt és a földön alant nincs más”, [és:][34] „Ő tölti be az összes világokat…”.
Minthogy az Örökkévaló mindenütt és mindenben ott van, látszólag lehetetlen, hogy bármi is akadályt képezzen előtte.
A bűnök elvágják a kötelet
Jesájá mégis azt mondja:[35] „Hanem bűneitek választottak el benneteket Istenetektől.” Ennek az az oka, hogy a bűn szöges ellentétben áll a Legfelsőbb Lény akaratával, aki életet ad mindeneknek, ahogyan ebben a versben:[36] „Mindent, amit akart az Örökkévaló, megtett az égben és a földön.” (Fentebb megjegyeztük, hogy [a legfelső akarat] a forrása a tetragrammatonból áradó fenntartó erőnek, és ezt jelképezi a „tövis” a jod betű tetején.)[37]
Amennyiben a tetragrammaton tartja fenn az egész teremtést, abból következik, hogy a bűn, mely szöges ellentéte annak, az isteni életerőnek is ellene áll, és elrejti azt. A vétek tehát képes elejét venni annak, hogy az isteni „lélegzet” (melyről írva van: „Ő fújt”) eljusson az emberhez.
Ez tehát a jelentése a kiirtásnak: az a „kötél”, mely a négybetűs istennév utolsó betűjéből, a héből „lóg lefelé”, elvágatik, elszakíttatik.
Ennek eredményeképpen pedig a testbe öltözött lélek nem képes életet nyerni az isteni névben levő forrásából. Azokban az időkben, amikor a zsidó nép életerejét csak a szentség „széléről” merítette (amint például a Szentély idejében, ahogy azt az Álter Rebbe a következő fejezetben majd kifejti), az életerőnek ez a hiánya vezetett a fizikai halálhoz.
Ahogyan a vers mondja[38] az Emor hetiszakaszban: „Irtassék ki az a lélek színem elől; én vagyok az Örökkévaló.”
A vers itt a tetragrammaton megnevezéssel utal az Örökkévalóra. A kiirtás tehát azt jelenti, hogy a lélek elvágatik az Istenség belső aspektusától. Ezt fejti ki most az Álter Rebbe.
Az itt választott kifejezés: „színem elől” [azaz a lélek az Isten legbelső aspektusától vágatik el, a tetragrammatontól]. Más bűnök, melyek nem járnak kiirtással, fogyatkozásokat azért okoznak a lélekben, olyanformán, mint az a hiba [csorbulás], ami miatt egy penge [nem alkalmas a rituális vágásra].
Ahogy a csorba pengével van, a bűn valami hiányt okoz az életerő kötélszerű kapcsolatában, mely a tetragrammatont lefelé a lélekkel köti össze, ahogyan az most kifejtésre kerül.
A vastag kötél 613 fonala
Ez [a helyzet] analóg azzal, mintha vastag kötelet kötnének 613 vékony fonálból. Így áll a „kötéllel”, mely a fentebb említett lefelé áramlás, és amely 613 parancsolatból[39] áll, [minden micva különálló vékony fonallal képviseli magát]. Ha valaki megsérti egyiküket is, Isten őrizzen, egy vékony szál [mely az illető parancsolatnak felel meg,] elszakad.
Ha valaki megsért sok parancsolatot, Isten őrizzen, akkor sok vékony szál szakad el, s a „kötél” nagyon meggyengül. A kiirtással (vagy isteni cselekvés útján bekövetkezendő halállal) büntetendő vétkek miatt az egész „kötél” elszakad, Isten mentsen tőle!
De még ha valaki halállal vagy kiirtással járó dolgot követ is el, megmarad benne az isteni léleknek valamiféle lenyomata, és ezen keresztül életben maradhat ötven éves koráig [a kiirtással járó bűnök esetében], illetve hatvanéves koráig [az isteni cselekvés útján bekövetkezendő halál esetében], de tovább nem. (Ahogy az Ári ZáLnak tulajdonított vélemény tartja, a mákif, az életerőnek egy transzcendens szintje hatol be az ilyen emberbe, és így tovább.)[40]
Noha nem képes [az ilyen ember] életerőt meríteni az Istenség belső aspektusából többé, változatlanul képes életerőt kapni erről a transzcendens [szó szerint: „körülvelő, körülfogó”] szintjéről az Istenségnek. Ha pedig ez így van, miért nem élhet tovább ötven vagy hatvan évnél?
De a fizikai test élete szempontjából ez nem számít, [mert az nem képes tovább élni, amikor nincs már benne nyoma az isteni léleknek,] és csak ötven évig érvényes,
Azazhogy ez a transzcendens szint is csak addig marad meg az illető emberben, amíg képes életben maradni az isteni lélekről a testében megmaradó benyomás révén.
Illetve, annak a kortárs körülmények közt megfelelő tartamára, ahogyan erről majd szó lesz.
A mi korunkban, mikor a zsidó emberhez az életerő mindenféle szentségtelen közegekbe öltözve ér el, lehetséges az ember számára, hogy éljen azután is, hogy a lelkét elvágták forrásától, a négybetűs istennévtől. Ezért van az, hogy ma lehetséges ötven vagy hatvan évnél is tovább élnie annak, aki kiirtás által vagy isteni cselekvés által bekövetkezendő halállal büntetendő vétket követett el. És az ilyen időben a szent életerő, mely föltétlenül megvan minden zsidó emberben, a transzcendens szintről táplálkozik, ahogyan az Ári ZáL tanítja.
[1] A második fejezet elején. Lásd még: Likuté szichot, XIX., 401, 12. jegyzet, és az ahhoz fűzött kommentár a margón.
[2] III, 122a.
[3] I, 60a, 219b; II, 214b.
[4] A Rebbe jegyzete: „Rámbám, a Hilchot tsuvá 4. fejezetének végén, a Talmud Jerusálmi (Péá, 1:1) alapján; Zohár chádás, Pársát berésit vége.”
[5] Sáár hákedusá, 17. fejezet.”
[6] A Rebbe jegyzete: „Ez a kifejezés talán azért áll itt (mondjuk a XXX ellenében), mert az első szó (XXX) azt jelzi, hogy a megértés tartama csak egy pillanat, az utóbbi (XXX) pedig azt, hogy mennyiségileg is alig egy szikrányi megértésről van szó.”
[7] A Rebbe jegyzete: „Az Álter Rebbe célja itt valószínűleg a Rámbánnak a Pársát ácháré végén kifejtett véleményével való vita.” A Rámbán azt mondja ott, hogy némelykor lehetséges, hogy az elkövető, aki kiirtásra méltó, „mégsem bűnhődik meg a fizikai kiirtással, hanem némelykor késő öregkort ér meg”. Azzal, hogy az Álter Rebbe itt hozzáteszi: „bizony meghal”, nyilvánvalóan ezzel a véleménnyel száll szembe.
[8] A Rebbe jegyzete: „Talmud Jerusálmi, Bikkurim, 2. fejezet eleje, magyarázza a Toszáfot, XXX szócikkben, 25a.”
[9] Lásd a 7. jegyzetet.
[10] 28. fejezet.
[11] Zárójel az eredetiben.
[12] A Rebbe jegyzete: „Lásd fentebb, az 1. fejezet végén.”
[13] 5Mózes 32:9.
[14] 1Mózes 2:7.
[15] Lásd fentebb, I. rész, 2. fejezet eleje, a Zohárt idézve.
[16] Bráchot 31b.
[17] Zsoltárok 33:6.
[18] Zárójel az eredetiben.
[19] 1Mózes 1:26.
[20] 5Mózes 10:17.
[21] Jób 1:6.
[22] Zárójel az eredetiben.
[23] 1Krónika 29:11.
[24] Prédikátor 8:4.
[25] Az Ákdámut himnuszból.
[26] Zárójel az eredetiben.
[27] Zohár II, 85a; 121a.
[28]. 1Mózes 2:7.
[29]. 5Mózes 32:9.
[30]. Jeremiás 23:24.
[31]. Jesájá 6:3.
[32]. Tikkuné Zohár 51.
[33]. 5Mózes 4:39.
[34]. Zohár III, 255a.
[35]. 59:2.
[36]. Zsoltárok 135:6.
[37]. Zárójel az eredetiben.
[38]. 3Mózes 22:3.
[39]. A Rebbe megjegyzi itt, hogy az Álter Rebbe figyelemre méltóan új gondolatot vezet be ezzel – ti. azt, hogy minden zsidó ember az életerőt ebben a világban a 613 micvából meríti, noha például a kohanitáknak adott parancsolatok nem érvényesek mindenkire, vagy éppenséggel egyes parancsolatokat nem lehet másokkal együtt teljesíteni be stb. Lehetséges, folytatja a Rebbe, hogy ezt a gondolatot az Álter Rebbe által a Kuntresz Ácháronban adott magyarázat fényében kell érteni („A törvények részleteinek megértéséhez…” kezdetű értekezés, 159b). [A mondott helyen az Álter Rebbe azt írja, hogy még azok a micvák is, melyeknek sosem volt praktikus alkalmazásuk, a legmagasabb rendű bölcsességből erednek.]
[40]. Zárójel az eredetiben.
