Előkelő vendégek (uspizin) a sátorban
Az alábbi történetek forrása az a zsidó hagyomány, miszerint a Szukkot ünnepének minden napján egy előkelő vendég (Uspiz = vendég, arameusul) jön a sátorba, akinek a tiszteletére áldást kell mondani, illetve egy arameus nyelvű szöveget, mellyel meghívják a vendéget. Az előkelő vendégek pedig nem mások, mint a három ősatya, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint Mózes, Áron, József és Dávid. Nos az, aki a hét ős közül valamelyiknek a nevét viseli, az fogadja a vendéget és ad kiddust a tiszteletére.
A szentéletű reb Pinchászt, a kositzi rebbét, rendkívül zavarta, hogy folyton jönnek hozzá a haszidok, kérdésekkel, ügyes-bajos dolgaikkal zaklatják, s így nem marad elég ideje sem a tanulásra, sem Isten szolgálatára. Elhatározta, arra kéri Istent, hogy az emberek ne szeressék őt annyira, inkább egy kissé viszolyogjanak tőle, és akkor békén fogják hagyni. Így is lett, az imája meghallgatásra talált. Ettől kezdve bezárkózott a négy fal közé, nem csinált egyebet, mint tanult és imádkozott, nem váltott egyetlen szót sem senkivel. Kizárólag ima alatt volt emberek között, mert naponta azért együtt imádkozott a közösséggel. Szukkot előtt aztán nagy gondban volt, mert senki nem akarta a rebbének megcsinálni a sátort, hiszen a zsidók igencsak utálták őt. Végül kénytelen volt egy nem-zsidót felfogadni, így is csak nagy nehézségek árán sikerült végre felépíteni a Szukkát. Erev Szukkotkor, az ima után, szokás szerint meghívott néhány zsidót, legyenek vendégei az ünnepi vacsoránál. A meghívást azonban szintén nem fogadta el senki. Mikor eljött a „vendéglátás” ideje, látja ám, hogy Ábrahám, az első Uspiz, kinn áll, és nem akar bemenni a sátrába. Kérdésére, miért nem megy be, Ábrahám azt felelte: – Nem szokásom olyan helyeken megjelenni, ahol nincsenek vendégek! Reb Pinchász ekkor belátta, hogy nagy hibát vétett, hogy elűzte maga mellől az embereket. Ettől kezdve azon imádkozott, hogy térjenek vissza hozzá a hívek, és keressék a társaságát.
Reb Ávrahám Mordecháj Álter, a guri cádik fia, egyszer késve érkezett édesapja ünnepi sátrába. Amikor az apa a késés okáról érdeklődött, azt mondta, hogy kisfia, Jehuda Léb – aki a későbbiekben Szfát Emet néven vált ismertté – feltartotta azzal, hogy sírva kérte, mutassák meg neki a sátorban az előkelő vendégeket (Uspizin). – Na és, valóban, miért nem mutattad meg neki? – kérdezte apja…
A moglenicai cádik, reb Chájjim Meir Jechiél, házában az volt a szokás, hogy az a hászid, akinek neve azonos volt az aznapi „vendéggel”, hozta a rebbe sátrába az aznapi bort. Egyik Szukkotkor egy Jákob Jichák nevű rabbira került a sor, de ő – pénztelenségére hivatkozva – nem tett eleget kötelezettségének. A rebbe megharagudott rá ezért, és nyilvánosan meg is szégyenítette. Másnap aztán mégiscsak hozta Jákob Jichák a bort, de akkor sem menekült meg a rebbe csípős nyelvétől, aki ismét erőteljesen szidalmazta. Az ünnep után a rabbi hazautazott, majd röviddel ezután olyan súlyosan megbetegedett, hogy kishíján meghalt. A végén azonban megkönyörült rajta az Isten, és felgyógyult. Amikor ismét, Moglenicába járván, találkozott a rebbével, az a következő szavakkal fogadta őt: – Most már elmondhatom neked, miért okoztam akkora szívfájdalmat neked Szukkotkor. Láttam, hogy az égben nagyon rosszul áll a szénád, és súlyos büntetés vár rád. Csak nagynehezen sikerült ezt enyhíteni és hogy nem haltál bele a betegségbe, az annak köszönhető, hogy akkor oly kegyetlenül lehordtalak…
A rebecen leharapta az etrog dudorát
A sátoros ünnep jellegzetes szimbóluma a négyfajta növényből összeállított csokor, és ezen belül is az a különös citrusféle, az etrog, amit a jó Isten szinte csak azért teremtett, hogy a zsidóknak legyen mire áldást mondani ezen az ünnepen. A haszid folklórban az etrog fontos szerepet tölt be. Ez egy olyan vallási rekvizítummá vált, amiért egy cádik még a túlvilági üdvösségét is képes feláldozni.
A zlotsovi cádik, reb Michl, apjától, a szentéletű drochovitsi Mággidtól, örökölt egy pár tfillint, amitől soha semmi pénzért nem volt hajlandó megválni. Gazdag hívei már 50 arany dukátot is ígértek érte – ami nagy pénzt jelentett abban az időben – de mindhiába, ő állhatatos maradt. Eljött Szukkot ünnepe, és Zlotsov és környékén egyetlen darab etrog sem volt fellelhető. A zsidók valami csodára vártak, hogy majdcsak előkerül valahonnan. És valóban, az ünnep előestéjén megjelent egy zsidó, kezében egy gyönyörűséges gyümölcs, amit csak 50 arany dukátért volt hajlandó eladni. A cádik a gyors elhatározások embere volt. Gondolkozás nélkül eladta a tfillint ugyanannyiért, amennyit a zsidó az etrogért kért. A felesége gyanút fogott, honnan szerezte férje az etrogot. Egyhamar persze kiderült az igazság. Az asszony – aki mindeddig hiába kérlelte férjét, hogy adja el a tfillint, hogy egy kis pénzhez jussanak nagy szegénységükben – iszonyatos dühbe gurult. Olyannyira mérges volt, hogy fogta az etrogot, és leharapta a növény ékességét, a tetején lévő dudort (az ún. „pitem”-et) és (az egészet) a földhöz vágta. Minderre reb Michl egy árva szót sem szólt. A legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy haragudna. Mindössze égnek emelte szemét és felsóhajtott: – Világ Ura! Ha úgy látod jónak, hogy az etrogom alkalmatlan legyen az áldásra (mivel letörték dudorát), én azt magamra nézve elfogadom… Az ünnep után megjelent neki álmában szentéletű apja, aki azt mondta neki, hogy az, hogy nem haragudott meg a feleségére, és nem szidalmazta tettéért, jobb benyomást keltett az égben, mint az, hogy olyan sok pénzt volt kénes az etrogért adni…
A lóra mondott áldás
A nischizi reb Jichák szokta volt mesélni, hogy apja, reb Mordecháj, mielőtt rabbi lett, kereskedéssel foglalkozott. Minden ügylet hasznából egy pár fillért azért tett külön félre, hogy legyen miből etrogot venni Szukkotkor. Egyik évben ily módon összegyült hat rubel (ez akkoriban igen nagy pénz volt) és beutazott a közeli Brodi városába, hogy megvegye az etrogot. Útközben azonban találkozott egy szegény vízhordó zsidóval, aki lovasszekéren szokta az ivóvizet szállítani, ez volt a megélhetése. Ez az ember az út szélén ült most, és keservesen siránkozott, mert öreg, kehes lova kimúlt és most mi lesz vele és családjával. A rabbi, rövid gondolkodás után odaadta hat rubeljét, amiből a vízhordó új lovat vehetett magának. A rabbi pedig így okoskodott magában: Mi a különbség? Az etrog is egy isteni parancs, a cedóke (jótékonyság) is az. Majd derűsen arra gondolt, hogy amíg a világon mindenütt a zsidók egy etrogra mondanak áldást, addig ő egy lóra… A fáma szerint még aznap hozott neki valaki egy mehudár (pompás) etrogot, így nemcsak lóra mondhatott áldást…
A „nagyapó” és a földrajz
A spólai szent „nagyapónak”, reb Lejbnek, állandó elvi vitái voltak reb Náchmánnal, a breszlávi cádikkal. Szünet nélkül bírálta annak viselkedését, és bármiről mondott is véleményt a cádik, biztos, hogy ellentmondott neki. Visszatérő szavajárása volt vele kapcsolatban, hogy: nem ez a helyes, nem így kell egy cádiknak viselkedni, nem ily módon kell egy rebbének a hívekkel beszélni (amivel alkalmasint a breszlávi cádik extravagáns, időnként hívei számára is érthetetlen viselkedésére célzott). Egyszer egy kereskedő nagyon dícsérte „nagyapó” előtt a breszlavit, mondván, hogy milyen bölcs ember, s azt is megemlítette, hogy milyen nagyszerűen kiismeri magát a földrajzban is. Még azt is hozzátette, hogy ennek köszönhetően nagy szolgálatot is tett neki. Mindezt hallván, „nagyapó” gúnyosan megjegyezte: – Az én szememben ez annyi, mint a semmi. Fiatalkoromban én is tanultam nyelveket, meg földrajzot is, de soha semmi hasznát nem vettem a gyakorlatban, még térképet sem használok. Hogy miért? Mert amikor kezemben tartom az etrogot, Szukkot ünnepén, látom benne az egész földkerekséget és még azt is, ami a következő évben történni fog rajta. Az etrog nálam a földgömböt helyettesíti; minden göb rajta egy-egy helyet képvisel. A dudor jelzi az északi sarkot, a kocsány pedig a délit. Azért kell az etrogot a dudorral felfelé tartani, mert ez a földgömb természetes helyzete, és a térképeket is így készítik. A halacha szerint, ti., az etrog legfontosabb helye fent, a „nyakánál” van; ott van ugyanis Erec jiszráél és Jeruzsálem, a szent város. Mindenki, akinek szeme van, láthatja az etrogon az ünnep hét napján mindazt, amit a következő év folyamán tudnia kell. Végül „nagyapó” még hozzátette: – Valószínű, hogy a közeljövőben találkozol a breszlavival, és elmondod neki, amit tőlem hallottál. Tedd hozzá azt is, hogy hallottam, hogy az idén a Szentföldre szándékozik utazni, de jó, ha tudja, én nem láttam az etrogomon őt Erec Jiszráélba érkezni. Ennek folytán jobban teszi, ha otthon marad és nem fáradozik hiába…
A fürge samesz esete
Egyszer volt… Egész Berdicsevben mindössze egyetlen etrog volt található – az is persze a cádik, Lévi Jichák házában. Így aztán nem maradt más lehetőség, a város zsidóinak apraja-nagyja a cádik házába volt kénytelen zarándokolni, hogy az ünnepi csokorra „bencsoljon” (áldást mondjon). Volt a cádiknak egy samesza (házi szolga), aki így morfondírozott magában: – Elsőnek a cádik mondja el az áldást, majd utána következnek a chászidok és a „szép zsidók”, vagyis az érdemdús Talmud-tudósok; őket követik azután a gazdag bálbószok, végül az egyszerű zsidók, s mire én kerülök sorra, késő délután lesz. Gondolataiban fellázadt ez ellen. – Azért, mert egész életemben a cádikot szolgálom, azért szenvedjek hátrányt? – gondolta. Addig morgott magában, mígnem elhatározta, hogy korán reggel, amíg a cádik a rituális fürdőben előkészül a szent szolgálatra, ő titokban, mindenkit megelőzve, elmondja az áldást. Az elhatározást tett is követte, de az izgatottságtól úgy reszketett a keze, hogy elejtette az etrogot, amelynek letörött a dudora (pitemje), ami által az érvényét vesztette, azaz már nem lehetett rá áldást mondani. A szerencsétlen ember majdnem elájult a rémülettől. Nem elég, hogy ki fog derülni, mit akart tenni – ami önmagában véve is botrányos – de ami még nagyobb szerencsétlenség – az etrog használhatatlanná vált. Kétségbeesésében sem talált más megoldást, minthogy mindent őszintén bevalljon a cádiknak. Így hát, amikor a cádik visszatért a mikvéből és az áldás elmondásához készülődött, a samesz sírva elmondta a történteket. Legnagyobb csodálkozására a cádik nem bőszült fel, mégcsak meg sem haragudott kétbalkezes sameszára, hanem kezébe véve az etrogot, a szokásos „égi monológ”ját adta elő: – Világ Ura! Nézd és lásd, mennyire szeretik fiaid, a zsidók, a micvéket. Az én nagyszerű sameszom, hogy minél előbb teljesíthesse az etrog micváját, képes volt még veszélynek is kitenni magát, csakhogy azok közé számíthasson, akik sietnek a micvéket mihamarabb teljesíteni…
Mirtuszág – a temetőből…
Volt idő, amikor Lengyelországban nagy nehézségekbe ütközött az ünnepi csokor részét képező mirtuszágak beszerzése. Amit végül mégiscsak sikerült kapni, az száraz volt, mint a koró, egyáltalán nem volt „mehudár”nak, pompásnak nevezhető. Reb Smuél Ábbá, a zichlini cádik, úgy próbált segíteni a gondon, hogy a szükségesnél nagyobb mennyiséget rendelt meg, hátha akad köztük valamennyi szép is. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, és a cádik szívét keserűség töltötte el. Megtudták ezt a haszidok is, és a rebbe egyik jómódú híve, reb Jichák Zifkovits, elhatározta, segít a bajon. Eszébe jutott ugyanis, hogy a városa melletti faluban, a helyi földesúr kertjében is nőnek szép mirtuszágak. El is ment mindjárt hozzá, de az sajnálattal közölte vele, hogy elkésett, mert már mind eladta a korábban érkező zsidóknak. Látva reb Jichák csalódását, felajánlotta a földesúr, hogy elküldi az egyik szolgáját a szomszédos falu földesurához, mert tudomása szerint, az ő kertjében is nő mirtusz és megkéri, küldjön egy pár szép ágat reb Jichák részére. A szolga hamarosan vissza is érkezett, hozott magával egy köteg szép, friss és zöld mirtuszágat, pontosan olyant, ami beleillett a szukkot-ünnepi csokorba. Reb Jichák jó pénzt fizetett érte, s megköszönve a földesúr segítségét, elégedetten hazament. Másnap azután boldogan, hogy megoldotta a rebbe nagy gondját, elküldte neki egy küldönccel az egész köteget. Amint a küldönc át akarta nyújtani az ágakat, a rebbe egy pillantást vetett rájuk és megszólalt: – Nem fogok áldást mondani ezekre a mirtuszágakra, mert keresztet látok rajtuk. Egyben megparancsolta, azonnal tüntessék el házából az utolsó szálig, a drága pénzen vett pompás mirtuszágakat. Reb Jichákot megdöbbentették a rebbe szavai és nem is értette az egészet; méghogy keresztek?… Alig várta, hogy Szukkot félünnepén elutazhasson abba a faluba, ahonnan a mirtuszágak származtak. Felkereste a földesurat, és arra kérte, mutatná meg neki azt a helyet, ahonnan leszedték a virágot. Az szívélyesen fogadta és készséggel eleget tett kérésének is. Kimentek a kertbe, megmutatta a helyet, s ekkor a haszid lába földbegyökeredzett. A kert egy része, ugyanis, a földesúr családjának temetőjéül is szolgált, és ott a sírok között, a szomorúfűzek mellett nőttek az örökzöld mirtuszok is. A sírokat természetesen keresztek jelölték, s hát ezek voltak azok, amiket a cádik lelki szemeivel „látott”. Így vált érthetővé, miért nem akart a rebbe a mirtuszokra áldást mondani.
Az elhappolt etrog
Egy haszid zsidó meg akarta lepni rebbéjét, a tsechinovi reb Ábrahámot, ezért elutazott Varsóba, hogy ott vegye meg az etrogot. Ebben az évben is ritkaságszámba ment a szép és egészséges etrog. Végül rátalált egy szép példányra, de az eladó közölte, ezt a lublini rebbe, reb Léjbele Éjger számára tette félre. A haszid azonban olyan magas árat kínált érte, hogy a kereskedő hosszú alkudozás után végül mégis neki adta oda. A cádik persze nagyon megörült neki, mivel minden tekintetben tökéletes gyümölcs volt. Az ünnep első napján, amikor a rebbe az áldást készült rá elmondani, ahelyett, hogy belekezdett volna az imába, sokáig szemlélte, nézte, forgatta, még meg is tapogatta az etrogot. Ezután odakérette magához a haszidot, aki hozta neki, és arra kérte, mondja el, miként jutott hozzá. A haszid szép sorjában elmondott mindent, nem titkolván el azt sem, hogy eredetileg reb Lejbelének szánták… – Ha ez így van – szólalt meg a rebbe – akkor ez az etrog nem az enyém. S nem is mondta el rá az áldást.
Fiúgyerek egy etrogért
A moglenicai cádiknak, reb Hájim Meir Jechiélnek nagy bánata volt, mivel sehonnan sem tudott etrogot szerezni. Nem sokkal az ünnep előtt hívei tudomására jutott, hogy valahol Poroszországban él egy gazdag zsidó, s neki nagyon szép etrogja van. Nosza, gyorsan odautaztak, elmondták jövetelük célját, hogy a rebbéjük részére szeretnék – bármi áron – megvenni, de a zsidónak esze ágában sem volt odaadni a nehezen megszerzett etrogját. Végül mégis gondolt egyet, és azt mondta: – Ha a rebbétek megígéri nekem, hogy ebben az évben fiam születik, mivel mostanáig gyermektelen maradtam, neki adom az etrogot minden fizetség nélkül. A haszidok mindent megígértek, bízva abban, hogy rebbéjük „biztosan” teljesíteni fogja a gyerektelen zsidó feltételét. Még hozzátette, ha a rebbe nem ígéri meg, hogy ebben az évben megszületik a gyerek, hiába mondja el az áldást, mégsem teljesíti a micvát, mert az etrog csak feltételesen az övé… A rebbe öröme igencsak alábbhagyott, amikor a haszidok elmondták az adományozó kikötéseit. Egész nap le-föl járkált szobájában, nem tudván mitévő legyen. Estefelé azonban, amikor látta, hogy csak ezzel az etroggal tudja teljesíteni a micvét, felsóhajtott és azt mondta: Lesz, ami lesz, meg kell ígérnem neki. Ezekután elmondta az áldást. A poroszországi zsidónak pedig még abban az évben fia született.
Táncolunk a sógor esküvőjén
„Örvendjetek és vigadjatok a Tóra örömünnepén, és adjátok meg a kellő tiszteletet a Tórának, mert az jobb „áru” minden másnál, aranynál és ékszernél drágább. Örvendjünk és vigadjunk a Tórával, mert életünk, erősségünk és fényességünk…” (Az ünnepi imából). A Szukkot utolsó napja, a Smini Áceret, szó szerinti jelentése: ünnepi gyülekezet. A Midrás hasonlata szerint arra a királyra emlékeztet aki, miután egy többnapos fogadást adott birodalma nagyjainak, majd kegyesen elbocsájtotta őket, kedvelt jó barátját visszatartja, mondván neki: maradj még egy napot, most, hogy már mindenki elment, vigadjunk most mi, baráti, bizalmas kettesben. Ugyancsak a Midrás említi, hogy amíg Szukkotkor a világ népeinek lelki üdvéért hetven ökröt áldoztak, addig a nyolcadik napon, Smini Áceretkor mindössze egy ökröt és egy kost, a zsidóság és a Teremtő közötti szoros kapcsolat jelképeként. A Smini Áceretnek is egyébként 50 nappal Szukkot után kellene lenni – ugyanúgy, mint Sávuotnak, amely Pészáh után van 50 nappal – de a Tóra előbbre hozta, nehogy az esős évszakban kelljen a népnek Jeruzsálembe zarándokolnia… (Pszikta rábbá 193).
Mint már arról szó volt, a Szukkot Izraelben 8, mindenütt máshol a világon 9 napig tart. Ezért a diaszpórában a Smini Áceret és Szimhát Tóra egy-egy nap, míg Izraelben ezt a két ünnepet egyben ünneplik meg, de a hangsúly a Szimchát Tóra, vagyis a Tóra örömünnepén van. Ezen a napon fejezik be a Tóra olvasásását, olvassák fel az utolsó fejezetet, s a következő szombattól kezdik előlről, a Brésittől (Genézis). Ez az ünnep a Talmudban még nincs megemlítve, először a gaonita irodalomban fordul elő. Ilyenkor a templomokban esznek, isznak, vigadnak, táncolnak a Tórával, és körmenetben hétszer körüljárják a zsinagógát. A Zóhár, a kabbala kézikönyve említi először, hogy amikor a Tórát megkoronázzák, „szokás lakomát rendezni”. Népmesei történet… egyszer egy tudatlan,de melegszívű falusi zsidó a Szimchát Tóra ünnepét a városban töltötte, ahol elment az ottani templomba. Amikor a hívek a Tórával táncoltak, ő is csatlakozott hozzájuk, lelkesen énekelt, táncolt, sőt kurjongatott hozzá. Látta ezt a város rabbija, odament hozzá és azt mondta neki: uram, én nem ismerem magát, de úgy tűnik, ön nem azok közé tartozik, akik éjt napallá téve búvárkodik a Tanban és tanulmányozza a Tórát. S ha ez így van, akkor minek örül annyira, és miért vigad ily lelkesen? Egyáltalán, mi köze van magának a Tórához? Hogy mi közöm van nekem a Tórához? – mondta a falusi zsidó, hogy én egy egyszerű ám-hórec zsidó vagyok? Na és, mondja meg nekem rebbe, ha a sógorom esküvőjére vagyok hivatalos, akkor nem örülök és táncolok az esküvőn, csak azért, mert nem én nősülök?… A hasonlat világos: A Tóra minden zsidóé. Még azé is, akinek rajta kívülálló okokból nem volt alkalma tanulmányozni. Az ilyen zsidó „táncol sógora esküvőjén”, vagyis részese testvérei Tóra tanulásának és örömének…
Ezen a napon is megemlékeznek a halottakról a Mázkir imával. Különleges imát is elmondanak, melyben esőért szól a fohász. Bölcseink lejegyezték a Szentély főpapjának imáját, melyben – többek között arra kérte a Teremtőt, hogy ne hallgassa meg a vándorok imáját, már ami az esőt illeti, mert a világnak nagy szüksége van esőre. Ma is azért imádkozunk, hogy a nyári, száraz évszakot bő esős időszak kövesse, hogy Izrael ne szenvedjen csapadék hiányban. A Talmud elbeszéli, hogy Chanina ben Dószát, aki csodatevő hírében állt, egyszer útközben elérte az eső. Ekkor tekintetét az ég felé emelte, s azt mondta: Világ Ura! Az egész világ örül (az esőnek), és Chanina szenved!? Erre elállt az eső. Amikor hazaért, ismét az égre emelte tekintetét és újból mondá: Világ Ura! Az egész világ szenved és Chanina nyugodtan ül otthon!? Erre újból megeredt az eső. Mondá erre Joszéf rabbi: Mit ért a főpap imája Chaninával szemben?… (Táánit 24) (Chanináról lásd az Ősi forrás (3), A Talmud bölcsei 49-51. old.)
A háború folyik tovább
Szimhát Tórakor (Izraelben), és Smini Áceretkor (az egész világon a templomokban csapadékért könyörgő imát mondanak. Arra kérik a jó Istent, ne legyen szárazság, legyen jó termés. Erre szokta a szaszovi cádik, reb Mose Léb, mondani: – Ros Hásánákor és Jom Kippurkor rendezzük lelki ügyeinket, esdeklésünk szellemi életünkre irányul. Smini Áceretkor pedig anyagi dolgainkat próbáljuk rendbe szedni. Erre utal az Írás szava: „a nyolcadik napon ünnepi gyülekezet legyen nektek”. A hangsúly a „nektek” szón van, vagyis most már magatoknak is kérhetitek mindazt, amire a megélhetéshez szükségetek van. A Sátoros ünnep jellemzője – a vidámság, az örömteljes vigalom. Szukkotot úgy is szokták nevezni, hogy Zmán Szimháténu – Örömünk Évadja. A Sátoros Ünnep első 7 napján jónéhány kötelezettség is jellemzi az ünnepet, az öröm ezek mellett jelenik meg. Smini Áceretkor, ill. Szimhát Tórakor bármilyen külön micvá teljesítése nélkül tölthet el bennünket az öröm érzése.
Szimhát Tórakor, miközben imádkoznak, körbeviszik a Tóra-tekercseket és táncolnak vele. Az Írásversek, melyeket ilyenkor mondanak, így kezdődnek: „Most már tudod, hogy az Örökkévaló az Egyetlen és nincs rajta kívül más (istenség)”. Ez eredeti héberben azzal a két szóval kezdődik, hogy: „Átá horétá”. Amikor a berdicsevi Lévi Jichák még ifjú házas volt, és apósa házában élt és tanult – egyik Szimhát Tóra alkalmával őt tisztelték meg azzal, hogy az előimádkozói emelvényen a fenti sorokat elmondja. Fellépve az emelvényre kezébe vette az előkészített taleszt, hogy magára terítse, de ugyanebben a pillantban le is tette. Ezt néhányszor megismételte, majd hangosan megszólalt: – Ha olyan nagy tudós talmudista és olyan nagy haszid vagy, akkor mondd te az „Átá horétá-„t… majd ezzel otthagyva a pulpitust visszament a helyére. A gyülekezet nem tudta mire vélni a fiatal rabbi furcsa viselkedését. Köztiszteletben álló apósa nagyon szégyelte magát, de mások előtt nem akarta vejét faggatni. Így aztán, csak amikor hazaértek kért magyarázatot különös magatartására. – Elmondom őszintén és nyíltan, mi történt velem. Amint ott álltam az emelvényen és éppen fel akartam venni a taleszt, látom ám, hogy ott van velem a „rossz ösztön”, és velem együtt akarja mondani az „Átá horétá”t. Erre megkérdeztem tőle: ki vagy és mi vagy és mi a te érdemed; milyen jogon akarod mondani te ezeket a szent verseket? – Erre a rossz ösztön kérdéssel válaszolt: És ki vagy te? Mire azt válaszoltam, hogy én Talmud-tudós vagyok. Erré ő is azt állította, hogy szintén az. Megneveztem azokat a rabbikat, akiknél tanultam. Erre közölte, hogy egész idő alatt ott volt velem, így ugyanazoktól szerezte tudását, akiknél én. Majd mikor arra is azt mondta, hogy ő éppoly haszid, mint én vagyok, és ott volt velem mindenütt, amikor a haszidizmust elsajátítottam, láttam, hogy nem tudom megakadályozni, hogy elmondja az imát akkor tettem le a táleszt és mondtam neki: Ha te olyan nagy tudós és haszid vagy, mondd magad az Írást és hagyj nekem békét…
A ropsitzi cádik, reb Náftáli hívei Szimhát Tórakor a rebbe udvarában táncoltak, s az ablakból figyelte őket. Egyszercsak intett a kezével, hogy hagyják abba, majd gondolataiba merült. Egy ideig vártak, végül a rebbe megszólalt: – És ha egy katona elesik a hábrúban, akkor a többieknek el kell menekülniük a frontról? Egyáltalán nem. A háború folytatódik. Táncoljatok tovább! A haszidok folytatták a táncot. Csak az ünnep után deriilt ki, hogy abban a percben, amikor leállította a táncot, halt meg a ropsitzi rebbe egyik kedvelt tanítványa, az oljanovi rebbe.
Egy reb Áser nevezetű haszid mesélte, hogy egy ízben Premislánba utazott, hogy a Félelmetes Napokat reb Meirl társaságában töltse, de ott maradt még Szukkotra is. Ugyancsak ezekben a napokban betegedett meg reb Meir lánya, akinek az állapota napról-napra súlyosbodott. Szimhát Tóra napján már haldokolni látszott a szegény lány. Apja, a cádik, panaszos hangon felkiáltott: – Világ Ura! Meghagytad, hogy Ros Hásánákor Sófárt fújjunk, tehát Meirke fújta a sófárt. Megparancsoltad, hogy Jom Kippurkor sanyargassuk magunkat – Meirke ezt is betartotta. Előírtad a Tórában, hogy Szukkotkor sátorban üljünk – Meirke sátorban ült. Aztán azt is előírtad, hogy Szimhát Tórakor örvendeni kell – Meirke tehát örvendezik. Most pedig megbetegítetted Meirke lányát és Meirke ezt is örömmel fogadja, mert a Talmud szerint „egy zsidó embernek ugyanúgy köszönetet kell mondani a rosszért, ami rázúdul, mint a jóért, amit kap”. Ezt úgy is értelmezi, hogy a rosszat is örömmel kell fogadni. Jól van. Meirke ezt is örömmel fogadja. De drága jó Istenem, a halacha szerint „nem szabad halmozni az örömöket!” Amint ezt kimondta, a beteg lánynak lement a láza és rövidesen meggyógyult.
Mit mond a Háláchá?
1. Ez a harmadik zarándok-ünnep. A Betakarítás ünnepének is nevezik, ezért a hagyomány szerint ez „örömünk évada”. 2. A Sátoros Ünnep Izraelben nyolc napig, más országokban kilenc napig tart. Itt is – akárcsak Pészahkor – Izraelben az első és utolsó nap, a diaszpórában pedig a két első és a két utolsó nap a tényleges ünnep, a közbenső napok, azaz öt nap, ún. fél-ünnepek (Hol Hámoéd). Ebből az ötödik Hosáná Rábá néven ismeretes. Az utolsó nap – mind Izraelben, mind a diaszpórában – a Szimhát Tóra (a Tan örömünnepe). Ekkor fejezik be a teljes Tóra hetenkénti felolvasását – ami egy évig tart – és kezdik el az ezt követő héten előlről. 3. A Szukkotot két dolog jellemzi: az egyik az, hogy az ünnep első hét napján kizárólag – az erre a célra készült – sátorban étkezünk (sokan még ott is alszanak), a másik pedig az ún. ünnepi csokor (lásd Jegyzetek), melyre minden nap elmondjuk az áldást. 4. Az ünnep minden egyes napján elmondjuk a Hállél (hálaadó) zsoltárt. 5. Ugyancsak minden nap elmondunk egy részt a Hósáná (Hozsanna) imaciklusból, és Hosáná Rábbá napján hétszer körüljárjuk a – zsinagóga közepén lévő – bimát (Tóra-olvasó asztal). 6. Az utolsó napon, a Mázkir ima elmondása után, esőért könyörgő imát mondunk, hogy ezáltal a föld bő termést adjon. 7. Félünnepekkor esténként összejöveteleket szoktak tartani (Bét Hásoévá), ahol terített asztal mellett vidáman ünnepelnek.
