Az ünnepi csokor jelentősége
Zsidó szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után, alighogy ettünk valamit, elkezdjük az ünnepi sátrat – a Szukkát – építeni, hogy meglegyen a két ünnep közötti folyamatosság. A zsidóság gyakorlásában nincs egy percnyi szünet sem, alighogy befejezünk egy micvát, máris itt a következő. Nincs légüres tér… „És vegyetek magatokhoz az első napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat és sűrű lombú fának és fűzfának a gallyát, és vigadjatok az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napon át” (Leviticus 23,40). A Szukkot, a Sátoros ünnep, egyike a három zarádokünnepnek, mely a zsidóság legvidámabb és legszínesebb ünnepe, amelyen vigadni – micve-parancsolat. Különösen két dolog jellemző rá, az egyik az ünnepi csokor, a másik pedig az ünnepi sátor, melyet a szabad ég alatt állítanak fel. A csokor négyfajta növényböl (Árbáá minim) áll: etrog (citrusgyümölcs); luláv (pálmaág); hádász (mirtuszág); árává (fűzfaág). Minderre az ünnep alatt naponta áldást mondunk és a Hosánná-körmenetben körbevisszük (innen ered a hozsánná kifejezés). Az ünnepi sátornak szimbólikus jelentése van. Bölcseink szerint a sátorban való lakás emlékeztet bennünket az egyiptomi kivonulásra, amikor is őseink, a 40 évi pusztában való vándorlás során, sátrakban éltek.
Az ünnepi csokrot adó növények jelentőségéről Bölcseink sokat értekeztek. Egy ismert midrási tétel a négy különböző fajta növényt Izrael fiainak különbözőségével veti össze, miszerint: – az Etrog is olyan, mint a zsidók. Amint az etrognak íze és illata van, úgy vannak zsidók, akikben megtalálható mind a Tóra, mind a jócselekedetek… – a Luláv is olyan, mint a zsidók. Amint a lulávnak, azaz gyümölcsének, a datolyának, íze van, de illata nincs, úgy vannak zsidók, akikben van Tóra-tudás, de nem tünnek ki jócselekedetekkel… – a Hádász is olyan, mint a zsidók. Ahogy a mirtuszágnak van jó illata, de nincs íze, úgy vannak zsidók, akik jó cselekedeteikről ismertek, de nem tanultak Tórát… – az Árává is olyan, mint a zsidók. Amiként a fűzfaágnak nincs sem íze, sem illata, úgy vannak zsidók akikben sem a Tóra, sem jó cselekedetek nem találhatók meg… S erre mondja az Örökkévaló: köttessenek egy csokorba, így kiegészítik egymást… (Midrás Leviticus Rábbá).
Történelmünk során gyakran volt olyan helyzet, hogy az ünnepi csokor – különösen az etrog – beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, s nem egyszer komoly áldozatok árán sikerült csak. Moldova György, „A Szent Imre-induló” c. könyvében írja le, hogyan szerzett a pesti Niszel vendéglős 1943 őszén „nagy titokban, halálos kockázattal négy etrogot Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa Nagyvárad, és egyet Dés.” „Tízezer pengőbe került egy etrog”…
Az isteni sátor Jeruzsálemben
A Félelmetes Napok komor áhitatát követően az emberek nagy örömmel ünneplik a Szukkotot, amikor otthagyják állandó lakásukat, hogy egy hetet egy olyan sátorban töltsenek, amely jó, ha egy szélfuvallatra össze nem dől. S ennyi elég is a micvéhez. Olyannyira könnyű ez a micve, hogy – Bölcseink elbeszélése szerint – egy ízben még a nem-zsidók is megirigyelték. Íme a történet. Az idők végén – mondják a Talmud bölcsei – jönnek majd a világ népei, és a zsidók mellett, ők is kérik a jussukat a túlvilági üdvösségből. Mondja nekik az Örökkévaló: aki szombat előtt szorgoskodott (vagyis előkészítette magát a túlvilági életre) az ehet szombaton is (magyarán: mindenki azt eszi, amit főzött magának). Világ Ura – érvelnek majd – a zsidóknak adtad a Tórát, nem nekünk, miért kéred rajtunk számon a meg nem tartását? Mit tehettünk volna? Mi háborúztunk, városokat építettünk, pénzt vertünk, és mindezt azért csináltuk, hogy a zsidók nyugodtan és zavartalanul foglalkozhassanak a Tórával! És különben is, Világ Ura, ha már erről van szó, a zsidók mindíg megtartották a Tórát? Erre az érvre nehéz a jó Istennek válaszolni, ezért azt mondja a panaszkodóknak (akik kérik, hogy most, visszamenőleg kapják meg a Tórát, és ígérnek mindent… ) na, jól van, van egy kis könnyű micvém, a Szukká, a sátor, menjetek és tartsátok meg. Mennek is, mindegyik épít magának egy sátrat a háza tetejére. Mire azonban kisütött a nap, és meleg lett, mindegyik újsütetű sátorlakó otthagyja, és elmenekül, mintha sose lett volna ott… (Ávodá Zárá 3-4 alapján.)
Miért csináljuk a sátrat Jom Kippur után? – teszi fel a kérdést a Midrás. „Azért, mert Ros Hásáná, az ítélet napja, amikor az Örökkévaló törvényt ül a világ népei felett, Jom Kippurkor pedig megpecsételi azt. Na már most, nem tudjuk, mi az ítélet, akár száműzetésre is ítéltethettünk. Ezért csinálunk sátrat, és számüzetünk lakásunkból, mert az Örökkévaló ezt olybá veszi, mintha részünk lett volna a babilóniai számüzetésben… (Psziktá d’ráv Káháná 29). Érdekes módon a Szukkot ünnepének jutott a legnagyobb szerep az eljövendő, az igen áhított Messiási korban. Szukkot első napjának Máftír imájában olvassuk fel Zechárjá (Zakariás) próféta apokaliptikus jövendőlését az idők végéről, miszerint a világ népei nagy harcot vívnak egymással Jeruzsálemben, és mindenki, aki ezek után életben marad, elismeri az Örökkévaló mindenhatóságát. Ezután pedig a népek elzarándokolnak Jeruzsálembe, hogy ott megünnepeljék a Szukkot ünnepét. (Zehárjá 14,16-17.) A Zsoltáros könyvre írott Midrásban szerepel ez a vers: „Ismert az Örökkévaló Júdeában, és Izraelben nagy a neve. És vala Sálemben (Jeruzsálemben) sátra, és lakhelye Cionban…” (Zsoltárok 76,2-3). Mit jelent az, hogy „sátra Jeruzsálemben?” Már a világ teremtésekor – mondja a Midrás – az örökkévaló ott Szukkát épített magának, s abban így „fohászkodott”: bár úgy lenne, hogy fiaim (mármint a zsidók) szót fogadjanak nekem és ne kelljen lerombolni a Szentélyt… Miután pedig a sok vétek miatt a Szentély mégis rombadőlt, az Örökkévaló így „fohászkodott”: vajha eltünne a rossz ösztön, mely bűnbe viszi fiaimat, ők pedig megtérnének, hogy siettethessem a Szentély felépítését. (Sohér Tov 76.)
Örömünk évadján
Szukkot – a már említetteken kívül – egyben a Betakarítás ünnepe is. A földműves nép igazán akkor tud örülni és vigadni, ha egész évi munkájának eredményét, a betakarított termést már a magtárban, szérűben vagy hordókban tudja. Ehhez társul még, hogy most már felmehet Jeruzsálembe, a szépséges fővárosba, a szent városba, ahol különös élmény vigadni. Pedig nagyon sokan tartózkodtak ez idő tájt ott, de a Misna szavai szerint „soha nem mondta senki, hogy szűk nekem a hely Jeruzsálemben”. És nem voltak kicsapongások sem, mert ettől megvédték őseinket a Tóra törvényei. Eredeti forrásokból tudjuk, hogyan zajlottak le ezek az ünnepségek, hogyan és miként gyülekeztek a különböző vidékek lakosai, milyen zenei kísérettel vonultak, hogyan fogadták a kívülről jövőket. Tudjuk, hogy Szukkot minden napján egy sereg áldozatot mutattak be a Szentélyben, többek között hetven ökröt – a világ hetven népének lelkiüdvéért könyörögve. Ezen kívül minden áldott nap megtartották a Vízmerítés – bét Hásoévá – ünnepséget is. Ennek a szokásnak az eredete a prófétai vers „és merítsetek vizet ujjongva” (Jesájá 12,3). Szukkot félünnepének minden napján a Szentélyben vizet öntöttek az oltárra – az áldás jelképeként. A szadduceus szekta – a fenti prófétai verset – másként értelmezte, így papjuk a vizet nem az oltárra, hanem saját lábára öntötte. Bölcseink állították, hogy „aki nem látta a Vízöntés ünnepségét Jeruzsálemben, az nem tudja, mi az igazi vigasság, és aki nem látta Jeruzsálemet fénykorában, annak fogalma sincs, milyen is egy gyönyörűséges, szemet gyönyörködtető város”. Ehhez még hozzáteszik, hogy nemcsak szellemiekben kell kifejezésre jutnia az örömnek, hanem a mindennapi életben is, ezért a férfiakat húsból és borból álló – ünnepi lakomával, a nőket pedig ékszerrel és szép ruhákkal kell megörvendeztetni. (Pszáhim 109.)
Az apagyilkos és a sátordísz
A haszid cádikok, erev Szukkotkor – amint az a szent Ár’i (Askenázi Jichák Lurja) könyveiben írva vagyon – a szokásosnál több cedókot (adományt) adnak és fokozottabban gyakorolják jótékonyságukat. A cádikok ilyenkor erejükön felül adakoznak és gyakran sikerül híveiket is magukkal ragadni. Ezzel kapcsolatban is sok történetet jegyeztek fel. A lechovitsi reb Mordecháj még Jom Kippur előtt nagy mennyiségű deszkát gyűjtött össze, hogy amikor eljön a Szukkot építésének ideje, (kölcsön)adja a város szegényeinek, legyen nekik is miből felépíteni a sátrat. Egy alkalommal már mindent szétosztogatott, amikor egy szegény sánta suszter jött hozzá, aki ismerte a cádik szokását, de annak már végképp nem volt miből adnia. A suszter házról-házra járva próbált egy kis deszkát szerezni, hogy valahogy mégis teljesíteni tudja a sátorépítés micváját – de nem járt szerencsével. Látta ezt a rebbe, és sírvafakadt a szegény suszter hiábavaló fáradozása miatt, majd felkiáltott: – Világ Ura! Láthatod, hogy fiaid mily odaadóan próbálják betartani parancsolataidat. Ez a szegény ember is mennyi fáradtsággal igyekszik eleget tenni a micvének. Nézz le ránk, Uram, Teremtőm és könyörülj meg rajtunk, áldd meg népedet és terjeszd ki rájuk védő sátradat! Amint fohászát befejezte, hirtelen eszébe jutott, hogy a padláson maradt egy pár szál deszka. Sameszának meghagyta, hogy szaladjon a suszter után és adja oda neki és mindjárt segítsen is felépíteni a Szukkát.
Reb Chájjim, a cánzi cádik, mindig nagyon sok cedókét adott, azaz sok pénzt osztott szét a szegények között. Míg háza népe igen szűkösen élt, ő minden fillérjét jótékonyságra fordította. Ez a szokás Szukkot előtt még fokozottabban nyilvánult meg nála, mert ha épp nem volt pénze, képes volt kölcsönöket is felvenni, akár zálog ellenében is. Egyik fia meg is kérdezte tőle: – Apám, én nem láttam egyetlen szent könyvben sem, hogy akkor kötelező cedókét adni, ha már a család nélkülöz. Megharagudott a cádik a fiára és azt mondta neki: – Csodálkozom, hogyan lehet az én fiam ilyen „apagyilkos”! Jól tudod, hogy apádban nincs se Tóra, se Istenfélelem, mindössze egy csöppnyi cedóke, hajlandóság jótékonyságot gyakorolni. Ezt is el akarod tőlem venni? Egy másik ilyen alkalommal, amikor már minden pénzét szétosztott; reb Chájjim fiai kénytelenek voltak kölcsönt kérni, hogy saját magukna is tudjanak sátort állítani és feldíszíteni. Este, amikor a rebbe bement a ünnepi sátorba azt mondta: – Az emberek a sátrakat mindenféle szép és drága díszekkel ékesítil Nálam ez nem így van. Az én Szukka-díszem a cedóke, a jótékonyság. E a sátor igazi dísze.
A nadvornai szukka és a bíró
A nadvornai bíró nagy antiszemita hírében állott. Szukkot ünnepe előtt városban járvány tört ki, és a hatóságok mindenkit a tisztasági előírásol betartására szólítottak fel, hogy megakadályozzák a járvány terjedéséi A szentéletű reb Mordecháj, nem törődve a járvánnyal – szokásához híven – nagy sátrat állított fel az udvarában. A bíró, tudomást szerezvén erről, kötelezte a rebbét, hogy bontsa le a sátrat, mivel azt jogtalanul építette fel. Amikor a rebbe nem tett eleget a parancsnak, rendőröket küldött rá, de azokkal is közölte, hogy nem azért építette, hogy most lebontsa. Mikor a rebbe az idézésre sem ment el a bíróhoz, az kénytelen volt maga felkeresni, hogy érvényt szerezzen parancsának. Súlyos büntetéssel fenyegette meg a rebbét, ha nem bontja le azonnal a sátrat. – Vedd tudomásul – mondta ekkor a rebbe – az én nagyapám a premisláni szent rabbi Meir volt… – Mit érdekel engem a nagyapja – dühöngött a bíró – azonnai rombolja le azt a vityillót. Végeztem. A rebbe megismételte, amit a nagyapjáról mondott, majd arra kérte a bírót, üljön le, és hallgasson meg egy érdekes történetet. A bíró – megunván a vitát – hajlandónak mutatkozott leülni, hogy végighallgassa a rebbe történetét: Élt egyszer egy pópa, kinek tíz fia volt. Szép, magas, egészséges volt mind a tíz, sudárak, mint a cédrusfák. Ennek a pópának volt egy nagy gyümölcsöse, szebbnél szebb fákkal, melyeken finomabbnál finomabb gyümölcsök teremtek. Gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyümölcsös mellett virágokat is ültet. Ehhez viszont ki kellett vágnia néhány fát, hogy helyet csináljon a virágoskertnek. Alighogy bevégezte a virágok ültetését, fiai váratlanul és egymásután valamilyen titokzatos betegségbe estek. A legkisebb kivételével mindegyikőjük meghalt, s úgy tűnt, az sem kerülheti el sorsát. A pópa mindent elkövetett, hogy megmentse legalább a legkisebb fiát, elhozatta a legjobb orvosokat, és még kuruzslókhoz sem átallott fordulni. Mikor minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, azt tanácsolták neki, utazzon el a premisláni rebbéhez, aki csodatevő hírében állt, hátha ő képes lesz valamit tenni. Amikor a rebbe végighallgatta a történetet, azt mondta neki: – Szép gyümölcsösöd volt, tele szép, egészséges fákkal, de neked virágos kert kellett, ezért kivágattad Isten fáit. Ezért Isten kivágatta a te fáidat, „mert az ember a mező fájához hasonlít” (Deut. 20,19). Mivel azonban idejöttél és még nincs minden veszve, ígérem neked, hogy legkisebb fiad megmenekül és életben marad. És a premislani rebbe imádkozott, hogy az Isten gyógyítsa meg a pópa fiát, hogy ezáltal is megszenteltessék neve a világban. Imája meghallgatásra talált, a fiú életben maradt és azóta meglett ember lett. – Most pedig – fejezte be történetét a rebbe – tudd meg, hogy ez gyerek, a pópa legkisebb gyereke, te vagy. Ezekután, kérdem én, ezt érdemlem tőled; amiért a nagyapám megmentette az életedet? Amikor a rebbe az utolsó szót is befejezte, a bíró a lábai elé vetette magát, és megrendülésében csak dadogni tudott: – Bocsásson meg nekem, rabbi úr. Valóban minden úgy történt, ahogy elmesélte. Építsen annyi sátrat, ahányat csak akar, nem lesz egy szavam se. A rebbe megbocsájtott, a bíró pedig békében távozott.
Szukkotkor – az előírások szerint – kizárólag a sátorban lehet enni és inni, kivéve ha esik az eső. Ez pedig azért van így, mert „aki szenved (mictáér) az mentesül a Szukka parancsolatától”. A haszidok azonban rendszerint nem élnek ezzel a könnyítéssel, akkor is a sátorban étkeznek, ha zuhog az eső. Erről a témáról is sok történet forog közszájon: Reb Fisl, a sztrikovi rebbe, akkor is a sátorban evett, ha úgy esett, mintha dézsából öntenék. Megkérdezték tőle, miért viselkedik így, hiszen egyértelműen elö van írva, hogy ilyenkor be kell menni a házba, és „mindenki, aki fel van mentve a Szukká parancsai alól és nem él a felmentéssel, az nem kap jutalmat ezért és közönséges fickónak számít…” (Sulchán Áruch). A rebbe megvonta vállát, és közölte, hogy inkább legyen „közönséges fickó”, csak ülhessen a sátorban…
Hasonlóképp vélekedett az izsbitzi rebbe, reb Mordecháj Józséf Leiner, is. – Attól függ, mitől szenved jobban az ember – szokta volt mondani, hiszen a felmentés oka a „szenvedés” (mármint az esőtől). Na már most, ha valaki jobban szenved attól, hogy nem teljesítheti a Szukká parancsát, akkor köteles a sátorban akkor is ülni, mikor esik az eső.
A kocki reb Mendele szintén a sátorban ült akkor is, ha esett az eső. Ezt ő így magyarázta meg: – Egy zsidó, aki képes érzékelni az ünnepi sátorban, hogy esik az eső és ettől szenved – az ilyen zsidó valóban nem érdemes arra, hogy a sátorban üljön…
Furcsa vendég a sátorban
Egyszer volt… egy Szukkot elötti napon, az aptai Ábrahám Jósua Hesl házában egy fillér nem sok, de annyi sem volt található. Felesége ezért szomorúan, ölbetett kézzel ült otthon, hiszen nem volt miből bevásárolni és az ünnepre felkészülni. A rebbe mentegette magát előtte, mondván, hiszen ő mindent elkövetett, épített egy szép Szukkát is, hogy a micvát betarthassa. Minden további a jó Isten hatalmában van. Ezzel elvonult a Tanházba és ott töltötte egész napját. Délfelé egy gazdag zsidó tért be a rebbe házába. Arra kérte a rebecent, hadd tölthesse az ünnepet házukban, mivel már nem érne haza az ünnep bejöveteléig. A kérés hallatán a rebecen sírvafakadt és szomorúan mondta a jövevénynek: – Uram, örömmel tennék eleget megtisztelő kérésének, de nézze, házamban egy falat ennivaló nincs, és nem is tudtam semmit készíteni az ünnepre. Nincs se hús, se bor, se kalács, se hal – semmi. Még száraz kenyér sincs. Ha legalább gyertyák lennének az ünnep tiszteletére fakadt újból könnyekre az asszony. – Ha csak ez a baj, nincs semmi gond – szólt az ismeretlen vendég. Kérem fogja ezt a pénzt, és vegyen meg mindent, amire az ünnephez csak szükség van. És ne fukarkodjék a kiadásokkal! Ezzel átnyújtott a rebecennek négy arany dukátot. Az boldogan sietett a piacra, ahol bőségesen bevásárolt az ünnepi vacsorához. Estefelé a vendég elment a templomba imádkozni. A templomból kijövet odalépett a rebbéhez, most őt kérvén, hogy hívja meg az ünnepi vacsorára. A rebbe szégyenkezve vallotta meg az idegennek, hogy neki sincs mit ennie. Ezzel elbúcsúztak egymástól, a rebbe indult hazafelé, az idegen pedig messziről követte őt, hogy ne vegye észre. Amint a rebbe a magakészítette sátor elé ért, felsóhajtott: – Sátor, sátor! Megtettem mindent, amit csak tehettem. Szépen feldíszítettelek, ahogy illik és most mégis szégyenlek bemenni. Dehát mégiscsak be kellett mennie, és amikor kinyitotta az ajtót meglepetéssel látta a terített asztalt, a kalácsot a terítő alatt, a tálban illatozó halat és az égő gyertyákat. A rebecen és az egész család mosolyogva üdvözölték és kívántak neki jó ünnepet. A rebbe egy szóval sem kérdezte honnan került elő mindez, hanem ő is jó ünnepet kívánt mindenkinek, majd elvégezte a kiddus szertartását. Meglepetéssel tapasztalta ugyan, hogy a vendég is ott ül közöttük, de erre sem szólt egy szót sem. Vacsora után a rebbe felsóhajtott és azt mondta: – A jó Isten küldött nekem ünnepre valót, de honnan veszek etrogot és lulávot, ami nélkül elképzelhetetlen az ünnep? – Van egy szép és kóser etrógom – szólalt meg ekkor a vendég – meg egy szép, egyenes lulávom is. Az aptai cádik annyira megörült ennek a váratlan fordulatnak, hogy átölelte vendégét és táncraperdült vele. Reggel a rebbe anélkül ment el a templomba, hogy érdeklődött volna vendége kilétéről. Mire hazajött, a vendég haldoklott és néhány óra múlva örökre le is hunyta szemét. Ez idő óta szokás az aptai cádik leszármazottainál, hogy minden évben, erev Szukkotkor, mécsest gyújtanak az egykori rejtélyes vendég emlékére, akiről senki nem tudja – csupán sejti – hogy ki volt.
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, arról (is) nevezetes volt, hogy sátrába nem a hitközség előkelőségeit, Talmud-tudósokat, gazdagokat hívott meg, hanem egészen egyszerű ismeretlen zsidókat. Az emberek kíváncsiak voltak, miért pont ezek társaságát keresi, mire ő ezt a magyarázatot adta: – Amikor az idők végén eljön majd a Messiás, meg fogják hívni a cádikokat abba – a legendásan híres – sátorba, amit a Leviatán bőréből (lásd jegyzetek) készítettek. Én, Lévi Jichák, nagyon szeretnék majd a meghívottak között lenni, és amikor megpróbálok besurranni, megállít az ajtónálló angyal és megkérdi: Hogy jössz te ahhoz, hogy egyszerű ember létedre befurakodj a cádikok és világnagyságok közé? Erre a kérdésre pedig azt fogom válaszolni, hogy én, a saját sátramba mindig egyszerű embereket szoktam meghívni és sosem szégyeltem társaságukat…
Annakidején – nem úgy, mint ma Izraelben – nem tudott minden család saját sátrat állítani, ezért több család étkezett együtt a közös sátorban. A gazdagok akkor is megtehették, hogy külön sátruk legyen, de ők meg nem engedték, hogy abban szegények ehessenek. Reb Mose, a kobrini cádik, erélyesen ostorozta az ilyeneket, és a Talmudot szokta idézni, róluk szólva: – Amikor az Örökkévaló – az idők végén – próbára akarja tenni Ézsau fiait, hogy hajlandók-e, képesek-e betartani a Tórát – azt mondja nekik, tartsanak be egy „könnyű micvát”. Ez pedig legyen a Szukká, az ünnepi sátor… erre mennek, és mindegyik épít egy-egy sátrat „háza tetején”. Hogy miért a háza tetején és nem a ház mellett, a földön? Azért – magyarázta a rebbe – mert biztosítani akarják, hogy „illetéktelen” személyek, netán nincstelen emberek, ne tudjanak az ő „saját” sátrukhoz férkőzni. A talmudi történet úgy folytatódik, hogy Ézsau fiai építenek ugyan sátrat, mert az valóban egy könnyű micve, de amikor erősen süt a nap, és nagyon felmelegszik, akkor „felrúgják sátrukat és kimennek belőle”. (Ávodá Zárá 3-4.) Reb Zvi-Hirs Horovitz, némi humorral, idézi az „Akkor örvendenek majd az erdő fái” zsoltár-verset – majd magyarázatot is fűz hozzá: Amikor a fák azt hallják, hogy a világ népei mind magukra vállalják a Szukká parancsát – nagy félelem fogja el a őket. Hiszen ha mindenki sátrat épít, akkor arra a világ minden fája kevés lesz. De midőn meghallják, hogy „felrúgják a sátrat…” – megnyugszanak és „akkor örvendenek majd az erdő fái”.
Érdekes kérdést tett fel egy haszid rebbe a Szukkottal kapcsolatban. – Hogy van az, hogy Peszách előtt a hitközségekben mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a szegényeknek legyen mit enniök a nyolcnapos ünnep során. Ugyanakkor, Szukkot előtt – ami egy nappal még több – nem észlelhető ilyen odaadó készülődés. Mi ennek az oka? – Igen egyszerű erre a válasz – mondta – Pészachhal kapcsolatban a Tóra előírja, hogy „Hét napon keresztül egyetek maceszt”. Ezzel szemben Szukkottal kapcsolatban az előírás úgy szól, hogy „Hét napon át a sátorban üljetek” – evésről azonban szó sincs…
