„Ne tegyétek magatokat utálatossá semmiféle csúszómászó állattal, ne tegyétek magatokat tisztátalanná velük… én, az Örökkévaló vagyok, a ti Istenetek, szenteljétek tehát meg magatokat, hogy szentek legyetek… mert én vagyok az Örökkévaló, aki felhozott benneteket Egyiptomból, hogy a ti Istenetek legyek…” (Leviticus, 11, 43-45).
Ez a fejezet foglalkozik a zsidó étkezési törvényekkel, közismert nevén a kósersággal. Ez az összefoglaló meghatározás számtalan előírásból tevődik össze, kezdve az állatok vágási módjától, a tejes és húsos ételek elkülönítéséig, foglalkozik az étkezés legapróbb részleteinek elemzésével.
A zsidó étkezési szokások összessége a zsidó élet lényegi eleme, az identitás meghatározó tényezője. A Tóra – máshelyütt – röviden, de szemléltetően leírja, hogy az identitás-vesztés gyakran a fehér asztalnál kezdődik, amikor a zsidó ember a neki tilalmas ételeket fogyasztja. Ebből fakadhat a további lépés, a vegyes házasság, a kitérés, a zsidóság elhagyása.
Így tehát a kóserság törvényeinek betartása nem öncél, hanem a zsidó élet kereteinek fenntartása, azaz a zsidóság megtartása. Nem könnyű dolog ezeket a törvényeket betartani, nagy fegyelem és önmegtartóztatás szükséges hozzá. Különösen próbára tesz, ha ellenséges érzületű környezetben kell tenni.
Már Bölcseinknél is találunk erre vonatkozó utalást: „Mondá pedig Ráv: a parancsolatok azért vannak, hogy az emberiség jobb legyen általuk – vagyis a zsidók jobb zsidók legyenek. Mert hiszen mit érdekli az Örökkévalót, hogy valaki milyen módon vágja le a barmot, a nyakán vágja-e el, vagy hátulról döfi le? Azt kell tehát mondani, hogy ezek – a nem lényegbevágó – utasítások azért adattak mégis, hogy a zsidók betartsák az utasításokat és ezáltal jobbak legyenek” (Brésit rábbá, 45, 1 alapján).
Található olyan értelmezés is, hogy a humánus zsidó vágási eljárások betartása által válik jobbá a zsidó ember.
„Hogy különbség tétessék a tisztátalan és a tiszta között, az állat között, melyet szabad enni, és a között, amit nem szabad” (uo. 11, 47).
Ezzel a mondattal fejeződik be a kóser, illetve nem kóser állatokra vonatkozó utasítások sora, és közvetlenül utána az Írás már a szülőnőre vonatkozó törvényekről beszél.
Ez a sorrend a vilnai Gáont különféle gondolatokra késztette:
A Halacha szerint, ha egy állapotos asszony megkíván valamit, lett légyen az akár valamilyen tisztátalan étel is, adnak neki, mert ha nem, az ártalmára lehet akár rá, akár a magzatra nézve.
A Talmudban olvasható, hogy egy állapotos asszony – Jom Kippurkor – ételszagot érzett és annyira megkívánta az ételt, hogy rosszul lett. Ekkor megkérdezték Jehudát, a fejedelmet, mi a teendő? Azt tanácsolta, súgják a asszony fülébe, hogy ma Jom Kippur van, hátha attól megnyugszik. A hatás nem maradt el, az asszony éhsége lecsillapodott és lemondott arról, hogy megszegje a böjtöt.
A gyerekből – akit ez az asszony szült – híres ember lett, rabbi Jochanán, az ereci zsidóság nagy alakja, a jeruzsálemi Talmud megalkotója.
Egy másik eset is fennmaradt e tárgykörből. Itt rabbi Hanina maga súgta a terhes nő fülébe ugyanezt, de ez nem segített, az asszony kénytelen volt enni. Ennek a nőnek a fia lett Sabtáj, aki gyümölcsfelhalmozó néven vált hírhedtté. (a Halacha szerint Izrael földjén nem szabad élelmiszert felhalmozni és a kereskedelemből kivonni, nehogy ezáltal az árak magasak legyenek (Joma 82).
– Erre utal az Írás – mondta a vilnai Gáon – amely szerint ahhoz, hogy különbség tétessék tiszta és tisztátalan között, tudni kell, hogy a Chájá (élőlény, állat, más értelmezésben szülő asszony is), aki megkívánt valami nem kóser dolgot, sőt eszik is belőle – akkor a gyerek olyan lesz, mint Sabtáj. Ha pedig a Chájá, a szülőnő, képes magán uralkodni és nem eszik tisztátalant – akkor a gyerek tiszta, vagyis cádik lesz.
A disznó – a zsidó hagyományban – a tisztátalant jelképezi.
A Midrás Bölcsei nem egyszer a római impériumot hasonlították a disznóhoz.
A Midrás – azt az Írásverset, hogy „összerágja az erdei vaddisznó”… (Zsolt. 80, 14) – Romulusszal hozza összefüggésbe, aki testvérével, Remusszal együtt Róma alapítói voltak (Jálkut, Zsolt. 830). Ezt olyan értelemben teszi, miszerint a rómaiaknál a disznó a hősiességet jelképezte. (Az ókori Izraelt leigázó és Jeruzsálemet romba döntő római légiók jelvényén disznó volt látható – Encyclopedia Judaica).
Az elfoglalt, leigázott városok főterein egy disznó szobrát állították fel. A fáma szerint Hadriánus császár Jeruzsálemben, a Betlehembe vezető út kapujában, állíttatott fel sertés-szobrot.
Reb Eizik Chárifot megkérdezték, miért nevezi a nép a gazdag, de fukar embereket disznónak? Ő erre egy talmudi mondást idézett, miszerint: „nincs szegényebb a kutyánál és nincs gazdagabb a disznónál” (Sábbát, 155). (Azért, mert a sertés mindent megzabál – Rási).
A kelmi Mággid egy szép napon ellátogatott Minszkbe, hogy jótékony célokra pénzt gyűjtsön. Igyekezetét nem sok siker koronázta. Azt tapasztalta, hogy a város zsidói fösvények és a legszívhezszólóbb kérés sem nyitja meg erszényüket. Szombaton, a Tóra-felolvasás előtt, a Mággid felment az emelvényre és kihirdette:
– Közlöm Önökkel, hogy mostantól kezdve – itt Minszkben – nem érvényes a nem-zsidó tejre vonatkozó halachikus tilalom. (A zsidó törvény ugyanis tiltja olyan tej fogyasztását, amit felügyelet nélkül fejtek, mert előfordulhat, hogy a tehén tejébe nem kóser állat teje is belekerülhet). Egyszóval, mától kezdve szabad nem-zsidók által fejt tejet is inni – mennydörögte a rabbi.
Látván a gyülekezet megrökönyödését, magyarázatként hozzátette:
– A halachikus előírás abból ered, tartunk attól, hogy a tejbe esetleg disznótej keveredik. Minszkben ez az aggodalom teljesen felesleges, ugyanis a város disznai nem hagyják, hogy megfejjék őket…
Hogy mennyire ügyeltek valamikor – még a vallástalan, zsidók is – a kóser konyhára, nehogy, Isten őrizz, tréflit egyenek – tanúsítja az alábbi történet:
A neves briszki rabbit, reb Hájjimot, arról faggatta néhány egyszerű bálbosz, mitévők legyenek, mivel meghívta őket egy ismert zsidó tolvaj egy micve-lakomára, amire muszáj elmenniük, de nem tudják, ehetnek-e az ott felszolgált ételből?
A rabbi magához hívatta ezt a tolvajt, bezárkózott vele a szobába, majd azt kérdezte:
– Kérdezek tőled valamit, de ígérd meg, hogy az igazat válaszolod.
A tolvaj még meg is esküdött, hogy nem fog hazudni.
– Mondd meg nekem, tehát, mi történik akkor, ha éppen szombaton akad valami lopnivaló?
– Akkor ellopom – felelte a tolvaj.
– És ha ehhez világot (vagy tüzet) kell gyújtani?
– Akkor gyújtok.
– És ha fel kell törni egy zárat?
– Akkor feltöröm, gond nélkül.
– És ha egy nem-zsidónál adódik alkalom lopni?
– Mi a kérdés – nevetett a tolvaj – az a pénz, nem pénz?
– És mi van, ha ott tréfli húst találsz?
– Akkor elviszem.
– És mit csinálsz vele?
– Hogy-hogy mit csinálok vele? Eladom egy másik tréfli-evőnek.
– Miért nem eszed meg magad?
– Miket kérdez a rebbe?! – csodálkozott el a tolvaj. – Tréflit enni?!
– Na és lopni talán szabad? És tüzet gyújtani és zárat feltörni szombaton – azt talán szabad? Hát tréflit enni nagyobb vétek, mint lopni, tüzet gyújtani és a szombatot annyiféleképpen megszegni?
– Az Isten áldja meg magát rabbi – sértődött meg a tolvaj – hogy éppen maga mondjon ilyesmit? Hogy lehet ezeket a dolgokat összehasonlítani? A lopás, az a megélhetésünk, a párnósze. És ha éppen szombaton akad pénzszerzésre lehetőség – mit lehet tenni? No, de tréflit enni? Isten őrizz! Hát talán mi nem vagyunk zsidók?
A rabbi elbocsátotta a tolvajt, majd közölte híveivel, az ő felelősségére részt vehetnek a tolvaj lakomáján, ha tudják, hogy azt nem lopott pénzből készítette…
Mint ismeretes, a zsidók nagyon komolyan veszik a zöldségek, gyümölcsök féregtelenítést, nehogy, Isten őrizz, férges gyümölcsöt egyenek. Ez is a kósersághoz tartozik. Egyik neves moralista mondása szerint viszont vannak olyanok, akik embertársaikkal szemben már nem annyira kényesek, aggálytalanul kihasználják a másikat, a bőrükét is képesek lehúzni, nincs bennük könyörület.
Egy ilyen eset kapcsán mondta Dávid király, üldözőihez fordulva: „…én pedig féreg vagyok, nem ember…” (Zsolt. 22, 7), vagyis miért üldöztök, miért rágjátok a lelkemet, képzeljétek azt, hogy féreg vagyok, nem ember…
„Ezt pedig ne egyétek…” (uo. 11, 4).
A kóserság szempontjából tiltott állatok ismertek. Ilyen pl. a disznó, kutya, teve vagy a nyúl. A probléma – a kóserságon belül – legfőképp a vágás, majd a levágott állat vizsgálata során jelentkezik.
Abban az esetben, ha a vágás során valami nem egyértelmű, tehát egyáltalán kérdés (séélá, sájle) merül fel, az állat húsa már nem tökéletesen (glatt) kóser, még abban az esetben sem, ha a felmerült kétség alaptalannak bizonyul.
A zsidó folklór számtalan olyan történetet ismer, melyekben a rabbik komoly halachikus erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy kóserrá nyilvánítsanak egy kérdéses állatot, ha az éppenséggel egy szegény emberé volt, vagy nagy veszteséget okozott volna a mészárosnak (Hefszéd mörube), netán egy város maradt volna az ünnepre hús nélkül. Maga a Talmud állapítja meg, hogy „a könnyítés dicséretre méltóbb”, mint a merev szigorúság, mivel a könnyítéshez nagyobb tudás szükséges.
A kutnai rabbi Jósuához beállított egy szegény asszony „sájlet” kérdezni. Elmondta, miután a csirkéjét levágta, kikóserozta (kiáztatta és besózta, hogy minden csepp vér is kimenjen belőle), majd felbontotta – nem találta az epét. Ha pedig bármilyen rész is hiányzik az állatból – nem kóser.
A rabbi kézbe vette a csirkét, az epe feltételezett helyén megnyalta, de nem érzett keserű ízt. Ugyanígy tett a rabbi-ülnök is – azok sem éreztek semmit.
Ekkor a rabbi az asszonyhoz fordult, mondván, érez-e ő valami keserűséget?
– Jaj, de mennyire, rebbe – szólalt meg az asszony – keserű, mint a halál. Gondolja el, özvegyasszony vagyok, árva gyerekekkel. A legnagyobbik beteg és az orvos azt tanácsolta, adjak neki húslevest. Utolsó filléreimért vettem ezt a csirkét, és amilyen szerencsém van, „sájle” van rajta. Keserű, nagyon keserű…
– Na, ha keserű, akkor kóser – hozta meg a rabbi döntést…
Egy másik alkalommal, egy városka összes mészárosa kereste meg – súlyos „sájle” gondjával – Ábrahám Zsátler rabbit. A nagyon szegény mészárosok összeálltak, hogy a közösen felvett kölcsönből vegyenek egyetlen ökröt, amit Pészách előtt le is vágtak. Igen ám, de itt is „sájle” merült fel. Ha pedig a hús tréflinek bizonyulna nemcsak a mészárosok szenvednének hatalmas veszteséget, de az ünnepre a zsidók hús nélkül is maradnának.
Rabbi Ábrahám szerette volna az ökröt kaserolni (kóserrá nyilvánítani), de volt egy olyan halachikus probléma, mely – a Rámá (Mose Iszerlis rabbi) szerint ezt majdnem lehetetlenné teszi. Ezért azt javasolta a dájjánnak (rabbi-ülnök), vállalják együtt magukra az ökör kóserrá tételének felelősségét.
A dájján kijelentette, Isten őrizz, a Rámá ellenére nem lehet. Így rabbi Ábrahám saját szakállára cselekedett.
A dájján nem győzött csodálkozni.
– Olyan széles vállai vannak – kérdezte – hogy a Rámá ellenébe képes ekkora terhet a vállára venni?
– Nos, arról van szó – magyarázta neki a rabbi – ha megtiltom, hogy elfogyasszák az ökröt, mert az tréfli, a túlvilágon meggyűlne a bajom a mészárosokkal. Az égi bíróság elé citálnának, hogy tönkretettem őket, mert a felvett kölcsönt nem tudták visszafizetni (hefszed mörube). És hát próbáljon az ember egy tucat dühös mészárossal vitatkozni. Persze most majd a Rámával kerülök összetűzésbe a túlvilágon. Az azonban már egészen más dolog. Egy ilyen nagy cádikkal majd csak szót értek…
„És szólt az Örökkévaló Áronhoz, mondván: bort és részegítő italt ne igyál, se te, se fiaid, amikor bementek a Találkozás Sátrába, hogy meg ne haljatok; örök törvény legyen ez nektek, nemzedékeiteken át…” (Leviticus, 10).
Áron, a főpap, azután kapta ezt a parancsot, miután két fia, Nádáv és Ávihu – „idegen tüzet vittek be a Szentélybe” – és meghaltak.
A Midrás a halál egyik okát abban látja, hogy részegen teljesítették a Szentélyszolgálatot. Az Írás szerint ennek okából „címezte” ezt a parancsot az Örökkévaló közvetlenül Áronnak, Mózes közvetítése nélkül. Más vélemény szerint azonban az Örökkévaló ezzel jutalmazta meg Áront, mert zokszó nélkül vette tudomásul fiai halálát.
Ehhez kapcsolódik az alábbi haszid történet.
A lengyelországi Sanock városában élt egy neves haszid, reb Jichák Beer, aki arról is nevezetes volt, hogy gyakran nézett a pohár fenekére.
Egy szép napon magához hívatta őt reb Jiszráél, a ruzsini rebbe. Természetesen azonnal útnak indult. Odaérkeztekor szívdobogva lépte át a rebbe ajtaját, mert fogalma sem volt arról, mit akarhat tőle.
A rebbe barátságosan fogadta őt, szíves Sólem Áléchemmel (Isten-hozzád) üdvözölte. Majd ezután bezárta az ajtót és szelíden korholni kezdte vendégét.
– Nem szép és nem való – mondta – hogy egy magára valamit is adó haszid, borissza hírében álljon. Kérlek, hagyj fel ezzel a rossz szokással.
A haszid csodálkozva hallgatta a rebbe korholó szavait és nem értette, minek kellett ezért ilyen lóhalálában a rebbéhez jönnie? Nem lett volna elég, ha mindössze megüzeni neki? Akkor, Isten őrizz, nem hallgatott volna a rebbe szavára?
Nem is tudta megállni, hogy ezt meg ne kérdezze.
– A Tórából tudhatod – adta meg a magyarázatot a rebbe – hogy az Örökkévaló közvetlenül Áronnak adta át – a kohanitákra vonatkozóan – a borivás tilalmáról szóló parancsolatot és nem Mózes közvetítésével. Ez azt is jelenti, hogy amikor valakit arra figyelmeztetünk, hogy ne igyon mértéktelenül és ne részegeskedjen, akkor nem helyénvaló ezt küldönc által megtenni, hanem négyszemközt, személyesen, hogy az illető ne szégyenüljön meg…
A haszidok ismertek arról, hogy alkalmanként, nem vetnek meg egy-egy pohár itókát. Ezt magyarázandó jegyezte meg a ropsitzi reb Náftáli:
A fent említett Írásversben („Bort és részegítő italt ne igyál, se te, se fiaid.”) a „ne igyál” után vessző van, mint ahogy a „se te” után is. Ebben – fejtegette tovább – olyan jelt (remez) lehet felfedezni, miszerint a tilalom nem általánosan értelmezendő, vagyis vannak kivételek, amikor mégis szabad valamicskét inni.
Hogy mikor vannak ezek a kivételek, azt reb Náftáli magából az Írásversből – annak mondatrészeiből – vezette le a következőképen:
„Te és fiaid” – egy-egy családi ünnepen (mondjuk esküvőn); „amikor bementek a Találkozás Sátrába” – egy házavató ünnepségen; „hogy meg ne haljatok” – amikor valaki egy súlyos betegségből felgyógyul és hálaadó ünnepséget rendez; „örök törvény” – a Brit Milá alkalmával rendezett lakomán, és így tovább, ideértve a Kiddust és a Hávdálát, a púrimi vigasságot és a tanulás befejezésekor tartott Szijumot…
„Dávid pedig teljes erővel táncolt az Örökkévaló színe előtt” (Sámuel, 2, 6, 14, a heti Haftarából).
A spólai nagyapónak (der Spoler Zeide) – szokása volt péntek este, a szombatfogadó ima után, táncra perdülni, miközben a hívek énekeltek hozzá.
A mezritsi Mággid fia, az „Angyal” néven ismert rabbi Ábrahám, egyszer nála töltötte a szombatot. Miközben a nagyapó táncolt, ő megkülönböztetett figyelemmel kísérte minden lépését, majd a tánc végeztével azt mondta neki:
– Ön kitűnően táncol. Mostanáig fogalmam sem volt arról, miként kell a szombat-menyasszony előtt táncolni, de ez alkalommal szemtanúja lehettem annak, hogy egy tánc minden lépése is rejthet magában szent gondolatokat …
Az „Angyal” kérdésére – hogyan lehetséges ez? – felelve Nagyapó elmondta, hogy a Báál-Sém-Tov áldása az, ami erőt ad neki a tánchoz.
– Igen – mondta az „Angyal”- de az Ön táncának nemcsak metafizikai értelme van, hanem művészetileg is kiváló, mintha egy híres tánctanár oktatta volna rá. Vajon ki lehetett ez a tanár?
– Elijáhu (Illés) próféta tanított meg táncolni – felelte a Nagyapó. De hogy még érthetőbb legyen, hallgassa meg ezt a történetet:
Annakidején, amikor „magángóleszt” (önkéntes száműzetést) vállaltam magamra és mindenfelé vándoroltam, tudomásomra jutott, hogy egy bizonyos faluban az ottani földesúr tömlöcbe vetette zsidó bérlőjét, mert az adós maradt neki bérleménye éves díjával.
Az a hír járta, hogy a földesúr nem is olyan rossz ember, de az intézője, aki nagy antiszemita hírében állt, vette rá urát, hogy csukassa be a zsidót.
Mindehhez tudni kell, hogy abban az időben a földesúr élet és halál ura volt, azt tehette, amit akart és egy szegény zsidó életét nem kérhette tőle senki számon. A „szokáshoz” tartozott, ha egy zsidó nem tudta megfizetni adósságát, bedobták egy mély gödörbe, amit felülről vasajtó zárt le. Mindössze egyszer egy héten engedtek le valamilyen ételt. Így sínylődtek az oda bezártak, egészen a földesúr születésnapjáig.
Eljött a születésnap, nagy dáridót rendeztek, amin a környékbeli nagyurak vettek részt. Amikor már eléggé leitták magukat, egy szolgával kihozatták a veremből a zsidót, hogy „szórakozzanak” vele.
Ennek is megvoltak a „hagyományai”. Ez abból állt, hogy a szerencsétlen emberre ráadtak egy medvebőrt, láncra kötötték s így táncoltatták. A többiek meg „bíztatták”: ha szépen táncolsz, ma szabad leszel, ha jobban táncolsz, mint táncosod, összeverheted őt. Ha azonban nem táncolsz kedvünkre, akkor kivisznek a kutyák közé, s azokkal kell „táncolnod”. Ez viszont egyet jelentett azzal, hogy a kutyák széttépik.
Elképzelhető, hogy a kiéhezett, legyengült ember még járni is alig tudott, nemhogy táncolni. Ennek okáért kért meg engem Elijáhu próféta – aki ilyen esetben rendszerint megjelenik, hogy megmentse a bajba került zsidókat – hogy menjek el abba faluba, szegődjek el melamednek (tanítónak) egy helybeli zsidóhoz és azáltal próbáljam megmenteni a szegény bérlőt, hogy én csináljam végig a medve táncoltatást.
– Megkérdeztem Elijáhut – mesélte tovább Nagyapó – hogyan képzeli ezt, hiszen nem is tudok táncolni, de még a táncok elnevezését sem ismerem. A próféta megnyugtatott – ő majd megtanít…
Így is történt. Megtanultam a táncokat, miközben tanítóskodtam, felderítettem a vermet, ahol a zsidót őrizték.
A születésnapi mulatság előtti éjszaka sikerült belopóznom a kertbe, ahol a verem is volt. Megtaláltam a csapóajtót, s a magammal hozott kötélen leereszkedtem. A szegény ember iszonyúan megrémült, de sikerült megnyugtatnom, hogy azért jöttem, hogy megmentsem őt. Egy kis étellel-itallal lelket vertem bele s vigasztaltam, Isten biztosan megsegíti.
Végül ruhát cseréltünk – folytatta a Nagyapó – és megbeszéltük, amikor kinyitják a csapóajtót én mászom ki helyette, s ha már eltávolodtunk, ő felmászik az otthagyott kötélen, majd óvatosan hazamegy.
Éjféltájt jöttek is. Négykézláb másztam ki, vigyázva, nehogy felismerjenek, még nyögtem is nagyokat, hogy hitelesebb legyen. Alighogy fenn voltam, rám dobták a medvebőrt, nyakamba akasztották a láncot. Moske – a fogoly – leírásából felismertem az intézőt, aki a táncosom lett.
Megkezdődött a mulatság. Egy hóhérruhába öltözött valaki felolvasta az „ítéletet”.
Elsőnek kozák táncot kellett előadni, amit előbb az intéző, utána én adtam elő. Kiderült, én sokkal jobban csináltam, nagy nevetés közepette még meg is tapsoltak. Ekkor már az intéző arcára kiült a félelem. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy kiéheztetett ember jobban bírja, mint ő.
Utána mazurka következett. Táncosom előbb engem forgatott meg, majd én következtem. Éreztem, mivel ittas volt, pillanatokon belül elesik. Ez be is következett, én pedig – a „medve” – rávetettem magam, ütöttem, vertem, fojtogattam, mintha igazi medve lennék.
Nagy hangzavar támadt. Egyesek bíztattak, üssem csak, ahogy a verseny szabályai ezt előírják. Mások meg azért kiabáltak, hagyjam abba. A végén ketten oda is jöttek, valósággal könyörögve, kegyelmezzek meg az intézőnek. Szabad vagyok, menjek már haza. Gyorsan abba is hagytam az ütlegelést és amíg a többiek igyekeztek életet lehelni a halálra vált emberbe, kiosontam, ledobtam magamról a medvebőrt és elsiettem a megmentett zsidó házába, ahol nagy örömmel fogadtak.
Nagyapó befejezvén történetét azt mondta az „Angyalnak”:
– Hát most már tudja, reb Ábrahám, honnan tudok én ilyen jól táncolni.
– Ezek szerint az Ön tánca többet ér, mint az én imáim – jegyezte meg végül az „Angyal”…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
