Manapság a híres emberek életének minden apró részlete közismert: államelnökök kénytelenek még mûtéti hegeiket is mutogatni a televízióban, mert „a közvéleménynek joga van az információhoz”… Valamikor ez nem így volt. Ráv Hunáról, a neves amoritáról például azt sem tudjuk, ki fia-borja volt, hiszen Hyman nem kevesebb, mint hetvenkét Huná nevû talmudistát sorol fel. Egy feltevés szerint az azonos nevû babilóniai egzilarkha unokája lehetett. Annyit lehet kikövetkeztetni — abból, hogy kik voltak mesterei és tanítványai –, hogy az amoriták második nemzedékéhez tartozott.
Életkörülményei szinte szokványosaknak számítanak. Annak idején, amikor a rabbik és a jesivávezetôk nem fizetésért végezték szellemi tevékenységüket, legtöbbjük igencsak szegény volt, és különbözô fizikai munkákból volt kénytelen úgy-ahogy megélni.
Hunáról is elbeszéli a Talmud, hogy nagy szegénységében egyszer még a szombati kiddusborra sem tellett neki, és kénytelen volt a ruhaövét zálogba tenni. Az öv helyett kötéllel a derekán ment el mesteréhez, Rávhoz, aki természetesen megkérdezte, mi történt. Huná elmondta, mire kényszerült, s Ráv megáldotta: „Adja Isten, hogy selymek takarják testedet!” Az áldás beteljesült, s idôvel Huná meggazdagodott. (Megilá 27.)
Egyelôre azonban szegény földmíves és pásztor volt. Már ismert Talmud-tudósként, kapával a vállán egyszer hazafelé tartott a földekrôl, amikor találkozott egy fiatal tanítványával. Ez át akarta venni tôle a kapát, de Huná azt mondta: „Csak akkor adom oda, ha odahaza is szoktál ilyesmit cipelni. Ha nem, akkor nem járulhatok hozzá, hogy miattam megszégyenülj!”
Más alkalommal valaki arra kérte, hogy tanúskodjék peres ügyében. Azt felelte, ha megkapja a bíróságon töltött idôvel kiesô bérét, szívesen elmegy… (Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 1:1.) Ha ôt kérték fel bírónak, azt mondta a peres feleknek: csak úgy tudja vállalni az ügyet, ha elvégzik helyette a munkát, míg ítélkezik… (Ktubot 105.)
Nehéz anyagi helyzete nem akadályozta abban, hogy szorgalmasan tanuljon. Ráv legkedvesebb tanítványa volt. Ráv halála után a növendékek többsége átment Smuél tanházába, Nehárdéára, de a szurái tanházban Huná és Hámnuná vezetésével tovább folyt a tanulás. Amíg Smuél élt, addig egyiküket sem nevezték ki hivatalosan vezetônek, Huná csak az ô halála után kapta meg ezt a tisztet.
Ekkorra beteljesedett Ráv áldása, és dúsgazdag ember lett. Minden, amihez csak nyúlt, arannyá vált a kezében. Történt, hogy négyszáz hordó bora megecetesedett. Éppen akkor járt nála egy neves rabbikból álló csoport. Kikérdezte ôket, nem hallottak-e rosszat róla, hiszen bizonyára elkövetett valamit, ami miatt bûnhôdnie kell. Eleinte semmi konkrétum nem jutott eszükbe, s azt mondták, bizonyára valami apróságban vétkes. Addig faggatta ôket, míg ki nem bökték: úgy hallották, hogy nem adja ki a béresének járó részt a venyigébôl…
„De hiszen meglop, és a szôlôbôl is többet visz el, mint amennyi a járandósága…” — védekezett Huná. „Az nem számít: ha nem adod ki a részét, megkárosítod ôt” — mondták a mesterek. A bölcs megígérte, hogy nem tartja többé vissza a béres részét. Ekkor csoda történt: az ecet ára egyik napról a másikra hihetetlenül felszökött, és a négyszáz hordónyi megsavanyodott nedû olyan áron kelt el, mintha a legjobb bor lett volna… (Bráchot 5.)
Egy családi esküvô alkalmával az apró termetû Huná elaludt egy díványon. Lányai nem vették észre, hogy ott van, és ráhalmozták selyemruháikat: így hát szóról szóra teljesedett a hajdani áldás… A Talmud elbeszéli, hogy Ráv megérte áldásának teljesülését, és látta kedves tanítványát gazdagon. Félig tréfásan, félig komolyan szemrehányást tett Hunának: „Miért nem mondtad rá akkor az áldásomra, hogy Ámén, úgy legyen neked is!?” (Megilá 27.)
Negyven esztendeig volt Huná a nagy jesivá feje Szurá külvárosában, ahol sok száz növendék tanulta a Tórát: nyolcszáz állandó hallgató, és további százak, akik évközben dolgoztak, de évente két hónapon át Tóra-tudásukat csiszolták. Olyan nagy híre volt a szurái jesivának, hogy azt beszélték: amikor a tanítványok fölkeltek — tudniillik a földrôl, ahol ültek — és leporolták ruhájukat, a porfelhô még a Napot is eltakarta… Mondták is Erec Jiszráélban: no, fölálltak a bócherok Huná tanházában! (Ktubot 106.) Hyman szerint ez a tréfás „legenda” azt jelképezi, hogy a szurái jesivá jelentôségét és nagyságát Erec Jiszráélban is ismerték.
A nagyszámú növendéken kívül a szurái jesivá tagja volt Ráv több neves tanítványa is, akik vezetôjüknek ismerték el Hunát: Jirmijá bár Ábá, Jehudá, Náchmán és mások. Nekik volt köszönhetô a tanház híresen magas színvonala.
Kortársai elmondják Hunáról, hogy igen sokat böjtölt. Ha véletlenül megbántott vagy megsértett valakit, negyvennapos böjtöt tartott, hogy bocsánatot nyerjen. Szerény volt, mint a nagy emberek általában, de néha ô is megsértôdött.
Rabbi Ánán, az amorita, Smuél tanítványa volt. Mestere halála után ô lett a dáján, a vallási bíró Nehárdéán. Egyszer levelet küldött Hunának, amelyben egy halachikus kérdést tárt elé. Igen ám, de levelében „barátunknak” titulálta Hunát, aki ezt sértônek találta. Szóbeli válaszát Séset nevû tanítványával küldte el, akit megesketett, hogy betû szerint átadja az üzenetet: ez a — szintén nem túl udvarias — megszólításon kívül egy viszontkérdésbôl állt. „Ki ül a fôhelyen a gyászházban?” — így hangzott a kérdés, amelyet azonban Ánán nem bírt megérteni. Szégyenszemre tanácsot kellett kérnie Ukvától. Az kikérdezte az egész ügyrôl, majd megpirongatta: „Aki nem tudja, mit jelent a márzéách [vagyis a gyászház], az ne nevezze barátjának Hunát!” Magyarán: Huná jogosan sértôdött meg, kérj tôle bocsánatot! (Ktubot 69.) Hyman szerint Hunának tudomása volt róla, hogy Ánán egyszer leparasztozta rabbi Náchmánt, mert nem tetszett neki a bölcs döntése. Akkor is Ukvá volt a döntôbíró, és összeszidta Ánánt, aki nem tudott lakatot tenni a szájára… (Uo. 79.)
Jochánán életében Huná csupán a babilóniai zsidóság feje volt, késôbb azonban Erec Jiszráélban is elismerték nagyságát, és az egész akkori zsidó világ vezetô személyisége és halachikus szaktekintélye lett. Hetven Tóra-tekercset íratott, és idejének nagy részét a közösség szolgálatának szentelte.
Rává, mint a róla szóló fejezetben is olvashatjuk, egyszer megkérte Ráfrám bár Pápát, beszéljen neki ráv Huná jó cselekedeteirôl. Ráfrám elmondta, hogy Huná naprakészen ellenôrizteti a lakóházakat: a rossz, veszélyes épületeket leromboltatja, és saját költségén újjáépítteti. Péntekenként felvásároltatja a maradék zöldséget, és a folyóba dobatja, nehogy a kereskedôk legközelebb kevesebbet hozzanak a piacra. Minden étkezéskor kinyittatja az ajtókat, hogy bárki, aki rászorul, bejöhessen hozzá, és asztalához ülhessen. Rává azt mondta, ô is megtehetné mindezt, a tárt ajtók kivételével, mert Máchozá városában túl sok a nélkülözô… (Táánit 20.)
Huná elsô — vagy talán egyik — feleségét Chovának hívták. Ettôl az asszonytól nem maradt élô gyermeke, mert mindegyik meghalt. A Talmud úgy véli, hogy ez Ádá bár Áhávának köszönhetô. Tudni kell, hogy Erec Jiszráélban környezetvédelmi okokból tilos volt kecskét tartani, és az ésszerû tilalmat kiterjesztették Babilóniára is. Amikor Ádá megtudta, hogy Huná felesége kecskét tart, elátkozta, s úgy látszik, az átok megfogant… Másik feleségének gyermekei azonban életben maradtak: a legtöbbre Rábbá vitte közülük, akinek minden tudományát átadta (Názir 59. és Bává Kámá 80.).
Közel kilencvenéves korában halt meg, társai szerint „csókos [könnyû] halállal”: nem volt beteg, nem szenvedett, hanem egy pillanat alatt siklott át a halálba. Tanítványai Tóra-tekercset akartak tenni halottas ágyára, de ráv Chiszdá azt mondta, Hunának nem tetszene ez. Az ágy olyan széles volt, hogy nem fért ki az ajtón: elôbb a tetôn át akarták kivinni a házból, majd át akarták tenni testét egy keskenyebb ágyra. Ráv Chiszdá errôl is lebeszélte ôket. Végül áttörték a falat, úgy vitték ki a házból. Hûséges tanítványa, Ábá mondott fölötte gyászbeszédet, amely arról szólt, hogy Huná kiérdemelte az isteni inspirációt. Ha mégsem volt prófétai egyéniség, ez csupán annak köszönhetô, hogy nem Erec Jiszráélban élt, hanem Babilóniában…
Helyét elôször tanítványa, rabbi Jehudá foglalta el, aki két év múlva követte mesterét a sírba. Ezután ráv Chiszdá került a jesivá élére.
Ráv Huná szerénységét és lelki nemességét még jóval a halála után is emlegették. Mindenkinek elôre köszönt, a tanítványokat „uraimnak” szólította. Gazdag ember létére — akinek szolgák sokasága leste a parancsát — mindig maga gyújtotta meg a szombati gyertyát (Sábát 119.)
A szép halottbúcsúztató beszéd mondandójának logikus következményeként Erec Jiszráélba vitték koporsóját. Sokan összegyûltek fogadására, s elhatározták, hogy Chijá sírbarlangjába temetik, mert „mindketten Tórára tanították a népet, illendô hát, hogy együtt nyugodjanak”. A barlang szent hely hírében állott, s baljós dolognak látszott odamenni. Rabbi Chágáj, egy ereci amorita, aki fiatalkorában Chijá tanítványa volt, vállalkozott a feladatra. (A Jeruzsálemi Talmud elmondja, hogy Chágáj, aki már nyolcvanéves volt, abban reménykedett, hátha a szent barlangban hal meg, és ôt is Chijá mellé temetik…) Elvitte a koporsót a barlangba, és néhány természetfeletti kaland után szerencsésen, ép bôrrel ki is jött onnan… (Moéd Kátán 25.)
