Joszi ben Cháláftá egyike volt az öt rabbinak, akiket Jehudá ben Bává avatott föl a hadrianusi terror kellôs közepén. Ahol a Talmud külön jelzô nélkül Joszit említi, ott mindenütt róla van szó, a negyedik tanaitanemzedék egyik leghíresebb és legmarkánsabb egyéniségérôl, Ĺkivá tanítványáról és szellemi örökségének továbbvivôjérôl.
Apja, Cháláftá, szintén tanaita volt, de kevésbé ismert, mint a fia. Családja a Jitró fiaitól származó kénitáktól eredt, akik annak idején betértek a zsidóságba, de megtartották egyes nomád, a mai beduinokéira emlékeztetô szokásaikat. A család több tagja íródeákként dolgozott a Szentély üléstermében, a liskát hágázitban. A Talmud feljegyzése szerint „Jeruzsálemben találtak egy leszármazási táblázatot, amely szerint Joszi ben Cháláftá Jonádáv ben Récháv fiaitól származik”. (Jeruzsálemi Talmud, Táánit 4:2.) Ben Récháv bibliai alak volt, akirôl A királyok második könyve (10:15.) és Jeremiás próféta könyve (35:6–10.) elmondja, hogy meghagyta fiainak, ne igyanak bort, ne építsenek házat, és ne ültessenek szôlôt. Fiai teljesítették a parancsot, ezért Jeremiás Isten nevében megmondta nekik, hogy családjuk nem fog kihalni. ůgy lett, hiszen Joszi, a nagy tanaita is ebbôl a családból származott.
Ciporiban lakott, akárcsak apja. Már gyerekkorában kitűnt éles eszével. Egyszer társaival játszott, és valaki megfenyegette, hogy megmondja apjának. A gyermek azt mondta: „Miért jó az neked, ha engem elvernek, te pedig rászoksz, hogy rosszat beszélj másokról?…”
Elsô tanítója apja volt, de igazi mestere Ĺkivá, akitôl sokat idéz. Tanult Jochánán ben Nuritól is. A Misná és a Toszáftá több mint háromszáz alkalommal említi nevét. A fiatal bölcs elôbb külföldre menekült a római terror elôl, de késôbb visszatért. A Bár Kochbá-felkelés elején nagyon sok Ĺkivá-tanítvány elpusztult, talán elesett a harcokban. Ĺkivá lement a délvidékre, és kiválasztott öt növendéket, akiknek átadta életműve, tanításai lényegét. Ezek egyike volt Joszi. Ĺkivá már nem avathatta föl ôket, mert a rómaiak letartóztatták és kivégezték, ezért az idôs Jehudá ben Bává végezte el ezt a feladatot: az Usá és Sfárám között történt drámai szertartásról több helyütt is olvashatunk ebben a könyvben. „Fussatok, fiaim, ki merre lát!” — kiáltott föl ott Jehudá ben Bává, amikor a rómaiak rajtuk ütöttek, s ôk valóban szétszóródtak, elmenekültek, a jesivákat bezárták. Hyman leírja, hogy Chánánjá, Josuá unokaöccse Babilóniában iktatta be a héber naptár szökôévét, mert a megszállt országban nem maradt tudós, aki képes lett volna kiszámítani a naptári rendet.
Valamivel késôbb, Hadrianus halála után, amikor a római üldözés valamelyest megenyhült, Ĺkivá megmaradt tanítványai közül hét bölcs találkozót tartott Rimon völgyében, és elhatározták, hogy visszaállítják Erec Jiszráél elsôbbségét a zsidó szellemi világban. Kiküldtek például két tudóst Babilóniába, hogy tapintatosan, de határozottan felkérjék Chánánját, lehetôleg ne foglalkozzék olyasmivel, ami az Erec Jiszráél-i Szánhedrin hatáskörébe tartozik, mint a naptárszámítás.
Még késôbb, a további enyhülés bekövetkeztével a felsô-gálili Usában összeverôdtek a Szánhedrin életben maradt tagjai is: rabbi Jehudá, rabbi Nechemjá, rabbi Méir, rabbi Joszi, rabbi Simon bár Jocháj, rabbi Eliézer ben Joszi HáGlili és rabbi Eliézer ben Jáákov. Megpróbálták újjáépíteni a szellemi vezetés intézményrendszerét. Küldötteket menesztettek a galileai vénekhez, s kihirdettették: aki valaha is tanult, az most jöjjön, tanuljon és tanítson (Sir HáSirim Rábá 2:3.). Az amúgy is helybeli Jehudá lett az ideiglenes vezetô. Késôbb átköltöztek Jávnéba, ahonnan Joszit a rómaiak száműzték: szülôvárosát, Ciporit jelölték ki kényszerlakhelyül számára.
Ettôl kezdve jó ideig Ciporiban kellett maradnia. Ezalatt ottani jesiváját vezette, és afféle polgármesterként az újjáépítésen munkálkodott. A lakosság jólétét is szem elôtt tartotta: számos intézkedést tett ezért. A Talmud lakonikus megállapítása szerint „ami Ciporiban történik, Joszi határozatai alapján történik” (Éruvin 86.).
Hiába tartozott a nemzedék óriásai közé, a megszállók ítélete miatt nem vehetett részt a vezetés munkájában. ěgy aztán, amikor Usában végre igazán összeült a Szánhedrin a rejtekhelyérôl elôkerült Simeon ben Gámliél elnöksége alatt, és a fejedelem kinevezte Méirt cháchámnak, rabbi Nátánt pedig a bét din, a felsôbíróság elnökének, Jehudá pedig a fejedelmi palotában „házitanító” lett, Joszinak Ciporiban kellett kuksolnia, és nem foglalhatta el méltó helyét a kollektívában.
Rendkívül sokoldalú ember volt. Halachikus munkássága és közéleti feladatai mellett élénk irodalmi tevékenységet is folytatott. Társainak tanúsága szerint minden szavát, döntését logikus érvekkel tudta alátámasztani. Népszerűségére jellemzô, hogy a néphit úgy tartotta: Élijáhu próféta állandó vendég a házában…
Sok ad hoc intézkedést tett, amelyek hűen tükrözik a korabeli társadalom képét. Megtiltotta például, hogy a gyerek az anyja mögött menjen az utcán: akkoriban ugyanis sok zsidó gyereket elraboltak, az anyjukat pedig megerôszakolták… (Szánhedrin 19.)
Nagy kortársaihoz hasonlóan ô is nemegyszer kénytelen volt vitába szállni eretnekekkel, akik különbözô ostoba kérdésekkel zaklatták a zsidó bölcseket, abban a reményben, hogy sikerül megingatniuk az emberek hitét. A Talmud, illetve a párhuzamos Midrás-irodalom több kérdést is feljegyzett, amelyeket egy bizonyos római matróna tett föl Joszinak.
Az egyik így hangzott: vajon mit csinál az Örökkévaló azóta, hogy a világot hat nap alatt megteremtette? A kérdés mögött nyilvánvalóan az isteni gondviselés tagadása rejlik, hiszen a hivô zsidó tudja, hogy Isten a világot vezeti…
Joszi azt felelte, hogy Isten a világ teremtése óta… házasságközvetítéssel foglalkozik: azzal tölti az idejét, hogy összeboronálja a házasulandó fiatalokat.
— Ennyi az egész? — kérdezte lekicsinylôen a nagyasszony. — Ezt én is meg tudom tenni!
— Lehet, hogy neked semminek tűnik, az Örökkévaló számára mégis legalább olyan nehéz feladat, mint a Sás-tenger kettéválasztása volt… — mondta Joszi.
Az akadékoskodó hölgy bizonyítani akart. Behívott néhány tucat rabszolgát és ugyanannyi rabszolganôt, szembeállította ôket egymással, s egy intéssel „összeadta” a párokat.
Reggelre kelve sorra kértek bebocsáttatást az „újházasok”, egyikük kék folttal a szeme alatt, a másik kivert foggal, és könyörögtek az úrnônek, ne kényszerítse ôket, hogy együtt éljenek… A matróna beismerte Joszinak, hogy belátja: a sádchenolás valóban nehéz és körülményes munka…
Máskor egy patrícius nô kezdte provokálni Joszit azzal, hogy az ô „istene”, a kígyó, hatalmasabb a Mindenhatónál. Mózes csak az arcát takarta el, amikor az Örökkévaló megjelent elôtte a csipkebokorban, de bezzeg amikor a bot kígyóvá vált, elmenekült, adta elô a hölgy. Joszi így válaszolt: „Isten elôl nem menekülhetsz, mert az egész világ az ş dicsôségével van tele. A kígyótól viszont elég háromlépésnyi távolságba kerülni, máris megszabadultál tôle…” (Smot Rábá 3:12.)
Joszi többek között arról nevezetes, hogy ô írta — mások szerint szerkesztette — az elsô zsidó történelemkönyvet, a Széder Olám — Világ rendje — címűt, amely oly régi, hogy már a Talmud is több helyütt idézi. A Széder Olám harminc fejezete kronológiai sorrendben sorolja fel a világ eseményeit és jelentôsebb személyiségeit az elsô embertôl, Ĺdámtól Makedón Sándorig. Késôbb folytatása, a Széder Olám Zutá (Kis Széder Olám) is megjelent.
Szerény ember volt, sokat hallgatott, és többnyire elfogadta társai véleményét, bár azok meg sem közelítették az ô emberi nagyságát és tudását. Szavajárása volt: „Tudom én, hogy nem vagyok kohánita, de ha társaim azt mondják, hogy menjek föl az emelvényre, hát fölmegyek…” Feleségét nagyon megbecsülte: „házamnak” nevezte, mert a zsidó ház alapja az asszony. Öt fia született — akikrôl azt szokta mondani: „Öt cédrust ültettem Izraelben” –, Jismáél, Eleázár, Cháláftá, Ĺvtilász és Menáchem. Fiai mind nagy tudósok lettek. A legidôsebb, Jismáél, Jehudá fejedelem diáktársa volt. Eleázár fiát Simon bár Jocháj kérte meg egyszer, hogy kísérje el Rómába. A Bár Jochájról szóló fejezetben olvashatjuk, hogy Joszi nem szívesen engedte el fiát, de végül mégis rábízta Rásbira (Meilá 17.).
Amikor meghalt, egész Cipori oly mély gyászba borult, hogy „még a csatornák is vérkönnyeket sírtak”… (Moéd Kátán 25.) A Jeruzsálemi Talmud szerint életét adta a gezérá, az antiszemita intézkedés meghiúsításáért: így a „vérkönnyek” akár szó szerint is érthetôk (Ĺvodá Zárá 3:1.). Erre mutat az is, hogy nagyon rövid gyászbeszédet mondtak felette, szinte csak a lényeget: Joszi halálával „oda az értelem, oda a megértés”…
