Pétervárott Gyerzsavin részletes jelentést nyújtott be, amelyben különböző gazdasági korlátozásokat javasolt elrendelni a zsidók ellen. Egyes nagy földbirtokosok, élükön Ljubomirszkij herceggel, aki jóindulattal viseltetett Snéur Zálmán iránt, vitatták Gyerzsavin következtetéseit, s igyekeztek a cár előtt cáfolni a jelentést, leleplezni benyújtóját. Pavel cár, noha betegesen érzékeny volt minden lázadási vagy árulási vádnak még a gyanújára is, félretolta a jelentést: Gyerzsavint nem is volt hajlandó fogadni, javaslataiból pedig szinte semmit sem valósított meg. Ez nem kis mértékben Snéur Zálmán igyekezetének volt köszönhető: nagy befolyással bíró chászidjai titokban mindent megtettek ezért.
Ámde miközben Snéur Zálmán békében szerette volna a chászid mozgalomnak szentelni magát, s a zsidóság szellemi és anyagi felvirágoztatásán fáradozni, a vilnai ellenzők nem nyugodtak, folytatták álnok áskálódásaikat, így akarván elérni azt, amit a bűnös besúgással nem sikerült.
A második rágalomhadjáratot Ávigdor Hájimovics kezdeményezte. Még emlékezhetünk rá Pinszkből, ahol ő mozdította el állásából Lévi Jichákot, a város rabbiját, s ugyancsak ő volt az, aki nem csekély szerepet játszott már az első feljelentés körül is.
Reb Ávigdor szívéből gyűlölte a chászidokat. 1781-ben ő járta ki, hogy Vilnában a gáon parancsára nyilvánosan égessenek el egy híres chászid könyvet. Városában, Pinszkben nem volt képes elnyomni a chászid mozgalmat, amely egyre nőtt és fejlődött, és 1796-ban meg is fosztották állásától, s kiűzték a városból. Attól fogva örökös pereskedésben állott a hitközséggel, kártérítést követelt elbocsátásáért, s a főváros legmagasabb köreit is ostromolta követeléseivel.
Négy év elteltével, 1800-ban, amikor erőfeszítései még mindig nem jártak eredménnyel, a vilnai ellenzék benne találta meg a legalkalmasabb eszközt, hogy a chászidokat, kiváltképpen pedig Snéur Zálmánt újból megtámadja.

Napóleon Erec Jiszráélban

1800 tavaszán Ávigdor Pétervárra érkezett, s “fegyvertára” négy chászid könyvből állott. A Rivás végrendelete című munka a Báál Sém Tovnak tulajdonított gondolatokat tartalmazta; a másik a polóniai (lengyelországi) rabbi, Joszéf Hákohén műve volt, a Tol’dot Jákov Joszéf, harmadik a mezericsi mágid könyve, az Or HáTorá, a negyedik pedig Snéur Zálmán Tánjája.
Panaszt nyújtott be a cárhoz a chászidok Pinszkben működő “új szektája” ellen, azt állítván, hogy a chászid vezetők Sábtáj Cvi és Jákov Frank útját követik, hamis tanokat prédikálnak, amelyek alkalmasak arra, hogy aláássák a zsidóság erkölcsét, és megingassák a cár és kormánya iránti hűségét. A rágalmazó különféle “dokumentumokat” mutatott be állításainak alátámasztására: az említett könyvek kiragadott részleteit, amelyekhez persze a maga értelmezését fűzte. A legsúlyosabb vád ismét az volt, hogy Snéur Zálmán pénzt küld Palesztinába. Ávigdor azt állította, hogy a pénznek csak csekély része jut el a rászorultakhoz: java részét a “szekta” tagjai maguk között osztják szét.
Pavel cár nem foglalkozott túl komolyan a dologgal, de nem is süllyesztette el az aktát. Megbízta a főállamügyészt, hogy folytasson vizsgálatot Litvániában, az pedig a körzet katonai kormányzójára, Golnyicsev-Kutuzovra hárította a feladatot. Ez, miután semmivel sem látta bizonyítottnak a panaszt, Kornyev pinszki kormányzótól kért jelentést. Kornyev – az igazságnak megfelelően – békés, törvénytisztelő polgárokként festette le a törvényhatósága területén élő chászidokat. A Pétervárra küldött jelentésnek is hasonló volt a hangja: felelevenítette a két évvel azelőtti rágalomhadjárat kudarcát, és emlékeztetett arra, hogy a ljoznai Zalman Borohovicsot és huszonkét chászidját végül is szabadon bocsátották, nem lévén ellenük semminemű bizonyíték. A jelentés összefoglalásában Kutuzov leszögezte, hogy Ávigdor vádjainak semmiféle alapjuk nincs, kártérítési követelései indokolatlanok.
De hiába zúzta porrá a jelentés Ávigdor vádpontjait, a cár mégsem volt hajlandó lezárni az iratcsomót. Egyesek szerint arra gyanakodott, hogy a chászidoknak sikerült befolyásolniuk a körzeti kormányzókat, mások szerint megsajnálta a csúffá tett Ávigdort. Tény, hogy az uralkodó 1800. október 7-én utasítást adott a főállamügyésznek: rendelje el, hogy a helyhatóság foglalkozzék Ávigdor kártérítési követeléseivel. 30-án Oboljanov főügyész sürgős leiratot küldött Szverinnek, Fehér-Oroszország kormányzójának: “Tartóztassa le a karlinisták – azaz a chászidok –vezetőjét, Borohovics zsidót, és szállíttassa Pétervárra…”
A parancsot nem sokkal azután adták ki, hogy Gyerzsavin benyújtotta volt a maga jelentését, amelyben szerepelt az a vádpont is, miszerint Snéur Zálmán, a “szekta” feje, jelentős összegeket küld Palesztinába. Ennek a vádnak, amelyet Ávigdor panasza is tartalmazott, most sokkal nagyobb jelentősége volt, mint két évvel azelőtt. Egy éve Napóleon Erec Jiszráélben felszólította a világ zsidóságát, hogy támogassa őt, ennek fejében pedig ígéretet tett a Szentély újjáépítésére. Oroszország és Franciaország hadiállapotban állt egymással, így azután ez a vádpont igen súlyos következményekkel járhatott…

Nyilvános vita Ávigdorral

Snéur Zálmán ezúttal sokkal kényelmesebb és emberibb körülmények között jutott el a fővárosba, mint előző letartóztatása alkalmával. Postakocsin utazott, kíséretében két chászidjával és kisebbik fiával, reb Moséval, aki francia-, illetve orosztolmácsként ment vele. 5561. tisri 24-én – 1800. november 9-én – indultak Ljoznából, és négy nap múltán érkeztek Pétervárra, három polgári hivatalnok kíséretében.
További négy nap elteltével Szverin, Fehér-Oroszország kormányzója jelentette, hogy saját kezdeményezéséből “alapos titkos vizsgálatot” folytatott és megállapította, hogy a chászidok ellen emelt vádaknak semmi alapjuk nincs: soha nem folytattak kormányellenes tevékenységet, vezetőjük, Borohovics rabbi pedig a szentkönyvek tanulmányozásával és imádságokkal foglalkozik, vagy döntőbíráskodik különböző peres felek felkérésére és teljes megelégedésükre, ellene tehát semmiféle vád nem emelhető. Ez a jelentés nagy segítségére volt Snéur Zálmánnak abban, hogy Ávigdor politikai színezetű vádjai alól tisztázhassa magát.
Pétervárott házi őrizetben tartották Snéur Zálmánt a szenátus épületének egyik zárt szárnyában. Így a fogság sokkal elviselhetőbb volt, mint az előző: még zsidó és nem zsidó szolgákat is bocsátottak rendelkezésére.
Ávigdor tizenkilenc pontban foglalta össze a vádjait, amelyeket a kettejük között rendezett nyilvános vitán adott elő. Ezen jelen voltak a leendő bírák, a szenátusi bizottság tagjai is. Mikor azonban Ávigdor belefogott a vádakba – Snéur Zálmán sorra válaszolt ezekre –, a bizottsági tagok mukkot sem értettek a jiddis nyelvű vitából. Elrendelték tehát, hogy Ávigdor írásban, orosz nyelven nyújtsa be a vádpontokat, Snéur Zálmán pedig ugyancsak írásban, orosz nyelven válaszoljon reájuk.
A vádak egyrészt vallásbölcseleti, másrészt gazdasági és társadalmi jellegűek voltak. A fennmaradt dokumentumokból csak úgy árad a besúgás orrfacsaró bűze, s egyértelműen bizonyítják, hogy mindenáron be akarták vonni a nem zsidó hatóságokat a zsidók közötti vitába. Ávigdor akkor érte el a nevetségesség csúcsát, amikor a chászidokat azzal vádolta, hogy sajátos öltözetet viselnek… Vázolta, mily odaadóan ragaszkodnak a chászidok mesterükhöz: előadta, hogy jobban engedelmeskednek neki, mint Mózes Tórájának, a “karlinistákat” pedig ismételten “Sábtáj Cvi embereinek” titulálta.
Snéur Zálmán az összes vádpontot rágalomnak minősítette. Bebizonyította, hogy olyan vérvádak is szerepelnek köztük, amilyenekkel addig a lengyel papság feketítette be a zsidóságot s amelyek miatt annyi zsidó vért ontottak. Zárszavában elmondta: reméli, hogy őfelsége, a cár felismeri az igazságot, felmenti őket minden vád alól, és szabadon bocsátja őt.

Ávigdor meghamisítja a Tánját

Snéur Zálmán válaszai rendkívül meggyőzőek voltak. A titkos bizottság hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy Ávigdor rút vádjainak nincsen semmiféle politikai alapjuk, s az ügy nem egyéb, mint belső, vallási vita a zsidók között. Az iratcsomót 1800. november 27-én visszaszármaztatták a szenátushoz, hogy az vitassa meg az ügyet a zsidó hitközségek szervezeti problémájaként. Ugyanakkor – kétheti fogvatartás után – szabadon bocsátották Snéur Zálmánt, de felkérték, hogy egyelőre maradjon Pétervárott.
A fejlemények sehogy sem voltak Ávigdor ínyére. Még ugyanazon év decemberében újabb emlékiratot terjesztett be, amelyben terjedelmesen idézgetett a Tánjából, hogy bizonyítsa a mozgalom “áruló szándékait”, nemcsak a zsidó hittel, hanem a kormányzattal szemben is. Még attól sem riadt vissza, hogy meghamisítsa a szöveget. “A világ népei” kifejezést például így fordította: “keresztények” – csak hogy a vizsgálóbizottság tagjait felbőszítse. Snéur Zálmán azonban könnyűszerrel leleplezte a hamisítást, s ezzel szétzúzta a vádat.
Ávigdor azt is követelte, hogy kobozzák el Snéur Zálmán irattárát, s derítsék ki, mekkora összegeket juttatott külföldi híveinek. Követelte továbbá, hogy tartóztassák le a kormányzóságok chászid vezetőit, s foglalják le könyvelésüket. Végül pedig figyelmeztetett, hogy a chászidok fel akarják lázítani szüleik ellen az ifjúságot, s a családok pénzét a gyermekek segítségével próbálják megkaparintani.
Ezúttal a teljes anyag a szenátus harmadik ügyosztályához került, számos dokumentummal és pénztárkönyvvel együtt, amelyeket a főügyész rendeletére Snéur Zálmán házában foglaltak le. Az egész dokumentációt két zsidó fordította oroszra, s mellékelték hozzá nyilatkozatukat, miszerint az anyagban nem bukkantak semmire, ami ellentétben állana a zsidó hittel vagy az állam érdekeivel.

I. Alekszandr aláírja a felmentést

Snéur Zálmán a szenátus “felkérésére” Pétervárott maradt. A Voznyeszenszkij utca 21. alatt lakott, s várta az ítéletet, hogy azután hazautazhasson. Vagy tizenöt hétig húzódott az ügy, s a hosszas huzavona meg a gyötrő bizonytalanság már-már kedélybeteggé tette. Bizonyára még sokáig várakoztatták volna, de hirtelen meggyilkolták Pavel cárt, s fia, I. Alekszandr került a trónra.
…Mesélik, hogy Peszách előtt, Sábát HáGádol napján, Pavel cár áthajtatott azon az utcán, amelyben Snéur Zálmán lakott. A rabbi az ablakban állott, figyelmesen szemlélte a hintajában ülő cárt, és azt mondotta: nem látja többé a feje körül a hatalom dicsfényét. A Peszách első napját követő éjszakán történt a merénylet…
Az új cár első intézkedéseinek egyike Snéur Zálmán felmentése volt: elrendelte szabadlábra helyezését, mivel minden, ellene felhozott vád semmisnek bizonyult.
Alekszandr cár népszerűségre törekedett minden alattvalója körében, s a zsidóságról sem feledkezett meg. Snéur Zálmán szabadonbocsátása és a chászid mozgalom felmentése a hamis vádak alól alkalmas volt a zsidó tömegek kiengesztelésére. Ugyanakkor a vilnai hitközség jelentős összegű segélyt kapott, amelynek célja az ellentábor megnyerése volt, miközben az egyre sűrűbben jelentkező felvilágosult zsidók engedélyt kaptak, hogy gyermekeiket orosz iskolákba írathassák be.
A győzelmet ünneplő Snéur Zálmán szerette volna elérni a chászid mozgalom teljes elismerését, hogy ne ismétlődhessenek meg az Ávigdor-féle mesterkedések. Most, hogy hazautazhatott volna, immár saját jószántából maradt Pétervárott, további négy hónapon át. Két emlékiratot nyújtott be a szenátushoz, ecsetelve bennük a két év előtti és a mostani feljelentés okozta fájdalmakat és szenvedéseket. Felhívta a szenátus figyelmét arra, hogy a rágalmazók még mindig nem nyerték el méltó büntetésüket, s ezért megtörténhet, hogy elölről kezdik fondorlatoskodásukat. Előadta, hogy Ávigdor Hájimovics azért tette mindezt, hogy bosszút álljon hitközségén, amely nem volt hajlandó megújítani a vele kötött szerződést, mert tisztségét idegen célokra használta fel, visszaélt a fejére helyezett rabbikoronával, no meg azért is, mert sűrűn lerészegedett, amint ezt a pinszki törvényszék bírája által jegyzőkönyvbe vett tanúvallomások bizonyítják.
Végül kérte a szenátust, hogy illetékessége jogán utasítsa rendre Ávigdor Hájimovicsot, szólítsa fel, hogy a jövőben tartózkodjék a rabbik és a chászidok ügyeibe való beavatkozástól, és kötelezze, hogy fizessen neki kártérítést a rágalmak által okozott kárért és szenvedésért.

Látogatás az ellentábor vezetőinél

Az emlékirat nem járt eredménnyel, ezért Snéur Zálmán, mielőtt elhagyta volna a fővárost, újabb memorandumot terjesztett a cár elé. Ebben egyértelmű intézkedést kért, a chászidok minden gyanú alól való tisztázását, nyugalmuk biztosítását, Ávigdor megbüntetését és kártérítés fizetésére kötelezését. Ezután Ljadiba utazott: Ljubomirszkij herceg kínált fel neki békés lakhelyet, ahonnan nyugalomban, tisztességben irányíthatja hívei táborát.
Második letartóztatása során Snéur Zálmán kilenc hónapot és tíz napot töltött Pétervárott. Két hétig tartották fogságban, azután házi őrizetben volt, további négy hónapig, 1801. július végéig pedig önszántából maradt a fővárosban.
A chászidok azt mesélik, hogy épp az egyik legtekintélyesebb ellenzéki igyekezett Snéur Zálmán fogságát megkurtítani, mert a rabbi megígérte neki, hogy kiszabadulása után felkeresi az ellentábor három kiemelkedő vezérét, és tárgyalásokat folytat velük. A szklovi rabbi Netkin volt ez, aki úgy intézte, hogy az első három ügyirat közül, amely az új cár elé kerül, a rabbié legyen legfölül: joggal feltételezte, hogy a legelső ügyben az uralkodó kegyelmet fog gyakorolni. S valóban, a cár, amint megpillantotta az iratcsomón a megjegyzést, hogy Snéur Zálmán köteles élete végéig Pétervárott maradni, ráírta: “Én, I. Alekszandr cár, elrendelem azonnali szabadonbocsátását.” Tüstént ukázt küldtek Vityebszkbe, a rabbi pedig, ahogy csak tehette, elutazott az ellentábor három tekintélyéhez: rabbi Mose Chéfec gáonhoz, a szkalovi rabbi Jehosuá Zeitlin gáonhoz és a jemciszlavi rabbi Joél gáonhoz.
Mesélik, hogy az első kettő eleinte tüntető lenézéssel fogadta, s magatartásuk csak akkor szelídült meg, amikor minden kérdésükre kielégítő választ adott, még olyan problémákra is, amelyeken régóta tépelődtek, de nem találtak rájuk megoldást. Ekkor már tisztelettel bántak vele, és megbecsüléssel búcsúztak el tőle. A harmadik, reb Joél kezdettől fogva “rabbinak” szólította, és emlékeztette rá, hogy fiatal korában egy talmudi passzus magyarázatát kérte Snéur Zálmántól, aki világos választ adott kérdésére.

Snéur Zálmán Napóleon ellen

Miután köszönettel elfogadta Ljubomirszkij herceg meghívását, aki Oroszország egyik legnagyobb földbirtokosa volt, s mindig pártolta a zsidókat, Ljadiban telepedett le. A herceg pompás fogatot és fegyveres kíséretet bocsátott rendelkezésére. Így indult el Pétervárról hatalmas chászid serege élén – állítólag ötezren kísérték –, és a Sábát Náhámu előtti pénteken, 5561. Menáchém Áv 14-én érkezett Ljadiba. Itt töltötte hátralévő életét, több mint tíz évet, s ezért hívta őt a zsidó világ ljadi rabbinak, míg hívei, a chábád chászidok Álte rebbének nevezik mind a mai napig.
Mesélik, hogy a herceg parancsba adta a birtok intézőinek, bocsássanak Snéur Zálmán és a Ljadiba érkező chászidok rendelkezésére ingyen épületfát. Megbízta bérlőjét, a chászid Ávráhám Krolert, hogy irányítsa az építkezést.
Pár hónappal később – 5562. kiszlév 19-én, amikor Snéur Zálmán hálaadó lakomát rendezett kiszabadulása és a chászid mozgalom elismerése örömére, s ezrével áradtak a chászidok Ljadiba – a herceg elrendelte, hogy tonnaszámra kapjanak lisztet és kellő számú vágómarhát a tömérdek vendég ellátására. Tucatnyi, nem zsidó lakos adta át lakását, hogy a vendégek megszállhassanak, mivel hálásak voltak a helységben megtelepedett zsidóknak a gazdasági fellendülésért.
Zsúfolt volt a nagyterem, amikor a rabbi hívei elé lépett. Egy dallal kezdte, majd beszéddel folytatta, amelynek kiindulópontja az 55. zsoltár egyik verse volt: “Megváltotta békében lelkemet…”.
Attól fogva Snéur Zálmán azon buzgólkodott, hogy az orosz zsidóság szellemi és gazdasági helyzetét javítsa. Kisebbik fiát, a sokoldalú reb Mosét adminisztratív vezetővé nevezte ki, azzal a feladattal, hogy minél több zsidó családot telepítsen át a zsúfolt nagyvárosokból mezőgazdasági körzetekbe. Pénzalapot létesített az áttelepülők támogatására, és – kitűnő pétervári kapcsolatainak hála – sikerült jelentékeny állami támogatást is kapnia. Száz meg száz zsidó család szakított az üzleteléssel Ukrajna és Fehér-Oroszország városaiban meg a jekatyerinosztavi és poltavai körzetekben: kisbirtokosok lettek, akik becsülettel keresik a kenyerüket. Reb Mose sűrűn utazott érdekükben a fővárosba. 1811-ben Snéur Zálmán hatalmas méretű letelepítési akcióba fogott, és a kormányhoz fordult, hogy adjon a letelepülőknek ingyen földet, tízévi hitelt szerszámok és igavonó jószágok vásárlására, további öt évre pedig adómentességet. Akkoriban azonban, az orosz-francia háború kitörése előtti feszült légkörben, ezek a tervek nem valósulhattak meg.
Amikor a háború kirobbant, és Napóleon betört Oroszországba, kiderült, hogy Snéur Zálmán – az a zsidó vezető, akit két ízben is lázadással és hazaárulással vádoltak – buzgó orosz hazafi, aki az idegen hódító ellenében uralkodóját támogatja. Valójában persze zsidó szellemi megfontolások alapján állt szemben Napóleonnal, de ezt a szembenállást gyakorlatilag is megvalósította: az oroszok tevőleges támogatása útján. Szigorúan bizalmas levelet írt ragaszkodó hívének, a vilnai reb Mose Meiselsnek, amelyben kifejtette, hogy a Ros HáSáná-i muszáf ima közben világossá vált előtte: ha Bonaparte győz, az politikai és gazdasági szempontból előnyös lenne a zsidóknak, de szellemi tekintetben veszedelmet hozna reájuk, eltávolítaná szívüket Mennyei Atyjuktól. Alekszandr cár győzelme gazdasági és politikai szenvedéseket hozna a zsidókra, ám a Mennyei Atya felé fordítaná szívüket, hitük és szellemük megerősödhetnék.
S míg szerte Európában, a Napóleon seregei által megszállt Lengyelországban és Oroszországban a zsidó vezetők – köztük chászidok is – örömmel fogadták a francia császárt, aki a zsidóknak polgári jogegyenlőséget ígért, Snéur Zálmán minden tőle telhetőt megtett a visszavonuló orosz seregek támogatása érdekében. Rávette chászidjait, hogy kémkedjenek az oroszok javára. Ezek kiváló franciatudásuk révén beépültek a meghódított területek francia katonai törzskarába, és az általuk kiépített hálózat közvetítésével értékes híreket továbbítottak az orosz hadseregnek. Egyes zsidókat el is fogtak a franciák, és orosz kémekként kivégezték őket. Mesélik, hogy reb Mose, Snéur Zálmán kisebbik fia is az orosz kémszolgálatnak dolgozott.
Különösképpen kitűnt a hírszerzés terén Mose Meisels, aki igen felelős beosztást kapott a megszálló francia hadseregben, s még a titkos térképekhez is hozzáférhetett. Jó szolgálatait igen nagyra becsülte az orosz főparancsnokság, sőt Alekszandr cár is, aki szívesen fogadta udvarában reb Mosét. A derék ember nemegyszer használta fel jó kapcsolatait a chászidok érdekében.

A legutolsó utazás

Amikor Napóleon seregei Ljadihoz közeledtek, az orosz főparancsnokság azt tanácsolta Snéur Zálmánnak, hogy a visszavonuló sereggel együtt hagyja el a helységet. Az orosz stratégia ugyanis abban állott, hogy – a döntő összeütközésekről lemondva – egyre hátráljanak, s így csalogassák be a francia hadsereget a végtelen kiterjedésű orosz területekre, miközben a visszavonuló sereg felperzselt földet hagy maga mögött. Mindez nagyon sok szenvedést és bánatot okozott a zsidóknak, amit Snéur Zálmán mélyen átérzett, de nem tántorította el meggyőződésétől, hogy Napóleon előbb-utóbb vereséget szenved, s a kormánya ellen fellázadó franciák még trónjáról is letaszítják.
Snéur Zálmán és családja 1812. augusztusában hagyta el Ljadit: lóhalálában kellett menekülniük, mindenüket odahagyva. Szmolenszkba tartottak, de mindjárt tovább kellett menniük, mert a francia előőrsök már ezt a várost is megközelítették. Vagy öt hónapon át gyötrődött kíséretével együtt az úttalan utakon, a kemény orosz télben, mígnem Kurszk közelében egy kisvárosba érkeztek. Snéur Zálmán itt megbetegedett, és 5563. – 1812. – tévét 24-én, hatvannyolc éves korában elhunyt.
A közeli Hadicsban helyezték végső pihenőre. A vezetés fia, rabbi Dov Ber kezébe került, akit általában Középső Ádmornak neveztek…

* * *

Így ért véget az utóbbi évszázadok egyik legkiemelkedőbb és legeredetibb zsidó vezetőjének tartalmas és feszült, sikerekkel és küzdelmekkel tarkított, önfeláldozó földi pályafutása. Megvédte a fiatal chaszidizmust, győzedelmeskedett, s lerakta a chábád mozgalomnak, a mai zsidó világ nagy jelentőségű erejének alapjait. A rabbi, aki a szilárd elszántságot, a páratlan tudást, a kábálá mély ismeretét és a vitathatatlan vezetői képességeket egyaránt birtokolta, sohasem kért semmit önmaga számára. Így beszélt erről egy emelkedett pillanatban: “Nem kívánom a Te édenkertedet, nem kívánom a Te túlvilágodat, csak Téged, Magadat akarlak!”
A tanait követő chászidok egész életükben az ő iránymutatása szerint haladnak: a szellemet helyezik az anyag fölébe, így valósítván meg a nem könnyű feladatot, hogy “az agy uralkodjék a szív fölött”. Mindmáig közöttünk él: a chászidoknak az ellentábor fölött aratott győzelme, az egymástól távolra szakadtak összekapcsolása, a világ zsidóinak megmaradása elevenen tartja emlékét.
Snéur Zálmán neve örökkön fennmarad: nemzedékről nemzedékre száll az Álte rebbe emlékezete…