A Snéur Zálmán letartóztatását követő éjszakán, mialatt őt Pétervár felé vitték, Ljoznában pár tucatnyi hűséges chászid és a jesivá legkiválóbb növendékei összegyűltek megtanácskozni, mit tehetnének a rabbi kiszabadítása és a chászidok megnyugtatása érdekében.
Elhatározták, hogy minden közösségi és magánügyet félretéve, kizárólag a rabbi kiszabadításának és a pusztulással fenyegetett chászid mozgalom megmentésének szentelik idejüket és energiájukat. A felnőttek minden hétfőn és csütörtökön böjtölni fognak, a többi napon kenyéren és vízen élnek, szombaton csak egy fogást esznek. Nem tartanak sem eljegyzést, sem esküvőt, azokat pedig, amelyeknek már ki van tűzve az idejük, mindössze a minjánt kitevő tíz ember jelenlétében, zene nélkül és hústalan lakodalommal tartják meg. A tanítók mindennap zsoltárt mondatnak kis növendékeikkel, s megmagyarázzák nekik, mekkora veszedelem fenyegeti a közösség egész nemzedékét, mert lelkiismeretlen emberek hamis vádakat emeltek a nagy cádik ellen. Minden chászid köteles családja körében elmondani a történteket, ecsetelni a fogoly rabbi szenvedéseit, azok érdemét, akik megosztják vele a szenvedéseket, és a följelentők alávalóságát. Mindenki továbbra is köteles adakozni Snéur Zálmán különböző pénzalapjaira, beleértve az Erec Jiszráél-i segélyt is. Mi több, minden chászid köteles listát készíteni a birtokában lévő ezüst- és aranytárgyakról, hátha szükség lesz rájuk. A chászid közösségekben megbízható férfiakat kell választani, akik a határozatok végrehajtását ellenőrzik.

Titkos akciók Vilnában

A határozatok meghozatalán kívül három munkacsoport megalakításával foglalkozott a gyűlés. Az egyik csoport feladata az volt, hogy közvetlenül foglalkozzék a rabbi megmentésével, kiszabadításával. A másik csoportnak pénzt kellett gyűjtenie kiszabadítására, házának fenntartására és az Erec Jiszráélbe küldendő segélyekre. A harmadik csoport tagjai látták el a chaszidizmus védelmét az ellenséges támadásokkal szemben, és az ő dolguk volt az is, hogy erkölcsi támogatást nyújtsanak az üldözött chászidoknak.
Az aktivisták éjszakai gyűlése megválasztotta mindhárom munkacsoport tagjait, és kiosztotta feladataikat. A chászidok mindenkor rabbijuk szervezett, fegyelmezett munkamódszerét követték. Az első munkacsoportot három alcsoportra osztották. Az egyik alcsoport azt kapta feladatul, hogy Pétervárott, a fővárosban dolgozzék, híreket szerezzen, hogy ha kell, helyben és azonnal intézkedhessék. A másik alcsoport a legteljesebb titoktartás mellett Vilnában, az ellenfelek városában gyűjt majd információkat, kitudakolja, mit terveznek a rágalmazók. A harmadik alcsoport feladata a – kizárólag küldöncök, sohasem a posta útján történő – kapcsolattartás lett.
A letartóztatás és az előzmények – azaz hogy ezúttal zsidók voltak a feljelentők – híre minden chászid központot elért, és mérhetetlen megrázkódtatást okozott. Az éjszakai ülés határozatait minden pontban végrehajtották, és tízezernyi chászid állott készen arra, hogy testét-lelkét, minden vagyonát Snéur Zálmán megmentésére áldozza. Ma már nem könnyű elképzelni, mekkora odaadással állították össze a chászidok értéktárgyaik leltárát – beleértve a fiatal férjek nemrég kapott hozományát is –, amelyhez meghatalmazást csatoltak, hogy az akcióbizottságok, amikor csak szükségét látják, igénybe vehessék vagyonukat.
A Ljoznai rabbiházra is rátelepedett a gond, hiszen nem tudták, mit hoz a holnap, mi lesz a családfő sorsa. Felesége, fiai és leányai böjtöltek és imádkoztak. A tíztagú bétdin naponta felkereste a nemrégiben elhunyt Dvorá Leának, a rabbi leányának sírját, elmondotta ott a teljes Zsoltárokat, és egy nyilatkozatot is felolvasott, amelyet reb Dov Ber fogalmazott meg. Ennek szövege – amely csak évek múltán vált ismertté – így szólt: “Mi, a bétdin tagjai, megparancsoljuk neked, adj hírt fájdalmunkról a mezericsi mágidnak és a Báál Sém Tovnak, a rabbi nagy tanítóinak, hogy imádkozzanak érette, rabsága ne ártson az egészségének, mielőbb szabaduljon!”
Az egész családban Rivká, Snéur Zálmán édesanyja viselkedett a leghősiesebben: töretlen hittel, megfellebbezhetetlen biztonsággal állította, hogy fiának igazsága hamarosan kiderül, s ő szabadlábra kerül. Ezzel a többi családtagot is kitartásra buzdította. Egyszer rabbi Dov Ber nagy meggyötörtségében elájult. Amikor magához tért, az ősz rebecn teljes bizonyossággal kijelentette: “Édesapád a jövő héten kiszabadul” – s ez be is következett.

A legkisebb fiú a cárhoz akar fordulni

Reb Mose, a rabbi tizennyolc éves, legfiatalabb fia, aki tökéletesen beszélt oroszul és franciául, mindannyiuknál türelmetlenebb volt. Utazási engedélyt kért Pétervárra, abban a biztos reményben, hogy tárgyilagos érveivel sikerül édesapját kiszabadítania. Azt is biztosra vette, hogy kihallgatást kap magától a cártól – ámde a családot kötelezte Snéur Zálmán utasítása, amelyet még letartóztatása előtt adott, hogy sógorán kívül senki ne utazzék a családból a fővárosba, s az aktivisták közül is csak azok, akiket az akcióbizottság jelöl ki. Így aztán a családtagoknak és a chászidoknak nem volt mit tenniük, várniuk és bizakodniuk kellett.
Közben Pétervárott folyt a vizsgálat. Snéur Zálmánt több ízben is átvitték a Péter-Pál erődből a Titkos Tanácshoz, egy másik városnegyedbe. Útközben kompon kellett átkelniük a Nyeva-folyón. Mesélik, hogy egy alkalommal éjidőn vitték kihallgatásra. Snéur Zálmán el akarta mondani az Újhold áldását, s kérte a kísérőt, hogy néhány percre állíttassa le a kompot. Az elutasította, ám ekkor a jármű magától megtorpant, és a rabbi elmondhatta a Dicsérjétek az Örökkévalót… kezdetű zsoltárt az újhold megszentelésére. Utána a komp megindult, de a kísérő, aki ekkor már látta, hogy Isten embere előtt áll, maga állította le az evezősöket, s áldását kérte. Snéur Zálmán egy papírszeletre írta az áldást, a kísérő pedig addig nem adott jelt az indulásra, míg a rabbi el nem mondotta az Újhold áldását. Mesélik, hogy ez az ember később magas rangra tett szert, és gazdagságban, megbecsülésben élt sokáig, a rabbi áldását pedig aranykeretben őrizte. Egy idős chászid, a jekatyerinoszlavi reb Dov Zeév látta is nála az áldást…
…A rabbi unokája, aki ezt a történetet később elmondotta, hozzáfűzte: gyermekkorában nem értette, miért kellett Snéur Zálmánnak szívességet kérnie a kísérőjétől, hiszen ha a komp amúgy is megállott, akkor nemcsak a zsoltárt, hanem az Újhold áldását is elmondhatta volna. Csak később fogta fel, hogy nem tehetett másként, mert a parancsolatokat természetes körülmények között kell teljesíteni, nem csupán akkor, ha csoda történik…
A kihallgatáson számos kérdést tettek fel a rabbinak a hitre, a chászidok szokásaira és az őket körülvevő, zsidó és nem zsidó világgal való viszonyukra vonatkozóan. Faggatták természetesen a feljelentésben foglaltakról és a vád tárgyát képező hazaárulásról is. A legenda szerint kihallgatás közben odaállítottak az ajtó mögé egy bizonyos reb Ávigdort, hogy figyelje Snéur Zálmán válaszait: nem hamisítja-e meg az idézeteket, nem módosítja-e saját javára az értelmüket. Végül felszólították Snéur Zálmánt, hogy foglalja írásba a feleleteit. A héber szöveget Vilnába küldték, hogy a hatóságok mellett működő hivatalos zsidó cenzor franciára fordítsa.
S ekkor jött el annak az embernek az ideje, akit a rabbi kérésére Vilnába küldtek, s aki akkor még nem tudta, mi lesz ott a teendője…

A rágalmazók megvesztegetési kísérlete

A Vilnába küldött férfiú – egyesek szerint szegről-végről a gáon rokona – a tanházban üldögélt. A chaszidizmus ellenzői vették körül, hát ő is ilyennek adta ki magát, közben pedig fülelt: titkos jelentéseket küldözgetett a chászidok akcióbizottságának. Amikor tudomására jutott, hogy Snéur Zálmán írásbeli vallomását Vilnába küldték fordíttatni, megértette, hogy most kell cselekednie.
Felkereste a zsidó cenzort, és könyörögve kérte, hogy hűségesen fordítsa le a szöveget, nehogy, Isten őrizz, elferdítse, és a rágalmazók érveit támassza alá vele. A fordító megnyugtatta, hogy szöveghűen fogja a vallomást átültetni, sőt elárulta azt is, hogy a feljelentők emberei már jártak nála, s fűt-fát ígértek, ha úgy fordít, ahogyan ők szeretnék. Megmondotta a chászid küldöttnek, hogy ezek hiába rágalmazták előtte Snéur Zálmánt, s hiába ígérgettek mindenfélét, ő nem tesz a kedvükre. “Nekik persze mindent megígértem – fűzte hozzá –, mert másként nem szabadulhattam tőlük, de majd meglátod, milyen pontos munkát végzek…”
A fordító meglehetős zavarban volt, hogy kinek tegyen eleget. A végén fortélyhoz folyamodott. Két különböző fordítást készített: egyet a rágalmazók szája íze szerint, s azt át is adta nekik, de a másikat, a valódit küldte vissza Pétervárra. Még csak nem is postán küldte, hanem a mi chászidunk szeme láttára bízta rá egy küldöncre, s a vizsgálóbizottság végül a helyes szöveget kapta meg.
1798. november 1-jén érkezett meg az orosz nyelvű fordítás Pétervárra. Ennek áttanulmányozásával a vizsgálóbírák be is fejezték a maguk munkáját, s az anyagot megjegyzéseikkel egyetemben eljuttatták a döntésre hivatott szenátushoz. Így aztán 5559. kiszlév 15-én – 1798. november 23-án – a chászid Mordcháj Lipli kormánykörökben járatos barátai révén megtudta, hogy a vizsgálat véget ért, és nemsokára fel is mentik Snéur Zálmánt minden vád alól. A következő hét keddjén, kiszlév 19-én – november 27-én –, ötvenhárom napi fogság után közölték a rabbival, hogy hazautazhat, ártatlansága napnál fényesebben bebizonyosodott…

Három óra egy ellenfél házában

A szenátus bizottsága a Titkos Tanács vizsgálatai alapján nemcsak ártatlannak találta Snéur Zálmánt a hamis feljelentés minden egyes pontjában, hanem hivatalos jogosítványt is adott a chászid mozgalom számára, hogy kedve szerint működjék, senki ebben ne akadályozhassa. Ugyanakkor Pétervár utasítást küldött Bolgakovnak, a litvániai kormányzónak, hogy tüstént bocsássa szabadon a huszonkét chászid vezetőt, akiket Snéur Zálmán letartóztatása idején fogtak le és börtönöztek be Vilnában. A cári rendelkezés alapján azonnal szabadon bocsátották őket azzal, hogy “A chászid mozgalomhoz tartozó zsidókkal kapcsolatban semmi olyan terhelő anyag nem merült fel, ami ellenséges cselekedetnek vagy a közrend zavarásának lenne minősíthető.” A chaszidizmus törvényes mozgalomként való hivatalos elismerését Szimon Dzsigulin, Fehér-Oroszország kormányzója 1798. december 15-én külön ukázban közölte Vityebszk kerület elöljárójával. Ez a rendelet többek közt kimondja, hogy “Őfelsége utasítására, amelyet hozzám nemes Pjotr Vasziljevics Lapuhin cári tanácsos és főügyész őméltósága juttatott el, Zalman Borohovicsot – ez volt a rabbi orosz neve – kellő vizsgálat után szabadon bocsátották.”
Snéur Zálmán a hét harmadik napján került szabadlábra – mint tudjuk, a Teremtés harmadik napjánál kétszer is írja a Biblia: “…s látta, hogy jó.” Kérte, hogy vigyék reb Mordcháj Lipli házába. Mesélik, hogy ennek a háznak a földszintjén éppen a chaszidizmus egyik esküdt ellensége lakott, s Snéur Zálmánt tévedésből oda vitték. Három óra múltán azonban keresésére indultak a chászidok, és kiszabadították, de addig igen keserves dolga volt, mert a bérlő durván vitatkozott vele. Utána elmondotta, hogy ötvenhárom napos rabsága alatt egyszer sem érezte magát oly kellemetlenül, mint a három óra alatt a chászidok ellenségénél…

A chaszidizmus újéve

A rabbi kiszabadulása valósággal felvillanyozta a pétervári hitközséget. A chászidok a kemény fagy ellenére táncra kerekedtek az utcán, némelyik még cigánykereket is hányt a hóban. Estefelé tömegesen gyülekeztek reb Mordcháj háza előtt, várván, hogy a rabbi szólni fog hozzájuk. Ezt meg is tette, s beszédében az őszinte szót példázó bibliai mondást idézte: “Miként a víz tükre mutatja az arcot…” Amikor hazaindult, sok chászid csatlakozott hozzá, s mire a menet a következő hét keddjén, Chánuká második napján Vityebszkbe érkezett, a kíséret már sok ezer chászidból állott.
Ljoznába érkezve a rabbi két levelet írt: egyet rabbi Lévi Jicháknak Bergyicsevbe, a másikat reb Báruchnak, a Báál Sém Tov unokájának. Ezenkívül körlevelet küldött szét a chászidoknak, amelyben figyelmeztette őket, hogy ne gyűlölködjenek és ne forraljanak bosszút, hanem viseltessenek szeretettel minden zsidó, még az ellenfelek iránt is.
Most, hogy a chaszidizmus győztesen és megerősödve került ki a rá kényszerített viaskodásból, igen sok olyan zsidó csatlakozott soraihoz, aki addig habozott nyíltan színt vallani, és csak titokban ítélte el a chaszidizmus ellenzőinek cselekedeteit.
A napról napra növekvő chászid tábor “a chaszidizmus újévévé”, öröm és vigasság napjává nevezte ki kiszlév 19. napját, hiszen ez nemcsak Snéur Zálmán szabadulásának napja volt. Az egész, szorongatott chászid mozgalom lépett ki a tág mezőkre ezen a napon, s mostantól fogva a chászidok nyíltan, az ellenük töröktől mit sem félve szolgálhatták Istent a maguk módján.
Mesélik, hogy a chászidok nagy lelkesedésükben megilát is akartak szerkeszteni kiszlév 19. emlékezetére, hogy azt évről évre ezen a napon felolvassák, mint Eszter könyvét Purimkor. Snéur Zálmán ezt nem hagyta jóvá, de azt mondotta: “Ez a nap emléknap lesz a zsidóság számára. Ezen a napon dicsőítjük és szenteljük majd meg az Ő nagy nevét, hogy ezernyi zsidó szívet bírjunk megtérésre és istenes cselekedetekre, mert ezeket az eseményeket híven megőrzi majd szívében a zsidók minden nemzedéke.”

Egy rosszakaratú jelentés

Úgy tűnt, hogy Snéur Zálmánnak a chászidokhoz intézett körlevele nyomán – amelyben arra intette őket, hogy igyekezzenek az ellenzőkkel fennálló viszályt elsimítani – jelentősen csökkent a feszültség. De nem ez történt a vilnai hitközségben, ahol a viszálykodás tovább folyt, miután a chászidok erőfeszítéseket tettek, hogy képviselőiket bejuttassák az elöljáróságba. Az így támadt feszültség következtében egyre újabb panaszokat és ellenvádakat nyújtottak be a hatóságokhoz. Végül azonban meghiúsultak a chaszidizmust ellenző elöljárók ismételt próbálkozásai, hogy a chászidokat kizárják a vezetőségből, és 5561-ben – 1800-ban – rendeletet adtak ki, amely leszögezte a “karlinisták” jogait – így hívták a chászidokat a hivatalos szóhasználatban meg az ellenzők röpirataiban a mezericsi mágid egyik legkiválóbb tanítványa, a karlini rabbi Áháron után. A rendelet korlátozta a hitközség illetékességét egyes vallási kérdésekben, és megfosztotta attól a jogtól, hogy polgári ügyekbe avatkozzék.
Ebben az időben nagy jelentőségű változások történtek az orosz zsidók gazdasági és kulturális életében. A vezető kormánykörökben nagy befolyásra tett szert egy közismert antiszemita, Gavril Gyerzsavin orosz költő és politikus, aki magas állami tisztségekben szolgált, s történetűnk idején, Pavel cár uralkodása alatt tagja volt az állami tanácsnak, felelőse az államkincstárnak. Illetékességét önhatalmúlag kiterjesztette mindarra, amit “zsidókérdésnek” tekintett. A főállamügyész őt küldte Puhinba, az ottani zsidóknak a helyi kormányzó ellen benyújtott panaszainak kivizsgálására, azután pedig a cár utasítására Fehér-Oroszországba küldték, hogy felderítse, mi okozta az ott dúló éhínséget.
Fennállott a veszély, hogy a köztudottan antiszemita Gyerzsavin működése károsan hat majd a zsidóságra. Snéur Zálmán, aki nemcsak chászidjaiért, hanem a körzet teljes zsidóságáért felelősnek érezte magát, különböző lépéseket tett, hogy elejét vegye a bajnak. Igénybe vette a kapcsolatait, és igyekezett hatni Gyerzsavinra, mérsékelni a gyűlöletét.
Ugyanakkor viszont a chaszidizmus ellenzői azon voltak, hogy felhasználják Gyerzsavint a chászidok és vezetőik ellen. Ez világosan kiderül Gyerzsavin jelentésének abból a részletéből, amely Snéur Zálmán befolyásával foglalkozik: “A zsidók azt panaszolják, hogy a chászidok elidegenítik tőlük a gyermekeiket, azonkívül pénzt és aranyat szednek, hogy azt Palesztinába küldjék, mert bíznak a Messiás eljövetelében és jeruzsálemi Szentélyük újjáépülésében…”