Naftali Kraus: A 613 parancsolat

KITÉCÉ SZAKASZA

benne 27 tevőleges és 47 tiltó parancsolat

 

 

(532) A SZÉP FOGOLYNŐ ESETE (N’A)

„Amikor hadba vonulsz ellenséged ellen, és az Örökkéva­ló Istened a kezedbe adja öt, és foglyokat ejtesz közüle. És majd látsz a foglyok között egy szép nőt, akit megkívánsz, és elveszed őt feleségül…” (5Móz 21:10-11).

Ez a micvá is – akárcsak a rabszolgaság törvényei és a mene­dékvárosok a vérbosszú ellen – egy bizonyos gyakorlatot kí­ván helyes mederbe terelni. Tudjuk, hogyan viselkedtek győztes katonák a legyőzött ellenséggel, hogy a „szabad rablás” törvényes volt, és az erőszakoskodásokat is legitim­nek tekintették. A Tóra azt mondja: oké, megtetszett neked az egyik fogolynő, vidd haza, ne nyúlj hozzá, legyen nálad egy egész hónapig, sirassa szüleit, szülőföldjét ós bálványa­it, vágassa le a haját és a körmeit, váltson ruhát stb. Aztán a hónap elteltével – ha még tetszik neked – elveheted felesé­gül. Ha foglyul ejtője már nem akarja – szabadon kell enged­ni, nem adhatja el, mint egy rabszolgát, miután megkínozta, nem úrhatnámkodhat felette.

A Talmud összegezi a leírás konklúzióját: „A Tóra itt a rossz ösztönről (vagyis ellene) beszél, mert ha nem en­gedi meg, hogy elvegye – elveszi engedély nélkül.” (Kiddusin 21b). Az engedély de facto tehát adva van, de ez annyi feltételhez van kötve, hogy nagyon valószínű: a hadfi meg­unja a fogolynőt, még mielőtt magáévá tette volna.

Mi itt a micvá – kérdezhetjük joggal? Micvá beleszeretni egy gój fogolynőbe, aki akár férjezett is lehet? Természetes, hogy nem. Hanem? A micvá megtenni az előírt preventív in­tézkedéseket, amelyek azt célozzák, hogy ebből a hadi siduch-ból ne legyen semmi. (Chinuch).

Modern exegéták (Hertz is) az emberiességet hangsúlyoz­zák, amellyel a Tóra szabályozza ezt a kínos ügyet olyan időkben, amikor nem volt genfi konvenció, és a hadviselés a legbarbárabb körülmények között folyt.

A Talmud szerint a „szép fogolynő”-t be kellett szabályo­san téríteni – ezúttal akarata ellenére is (az általános gyakor­lattól eltérően)-, és miután betért és magára vállalta a zsidó­ság kötelességeit, megillették őt egy született zsidó nő jogai is. Ha a hadfi megunta, ami előfordulhatott – szabályosan el kellett válnia tőle, és szabadon engedni, de nem küldhette haza pogány szüleihez (Szifré).

A gyakorlatban nem említ a Biblia ilyen konkrét eseteket, de a Talmud szerint Dávid királyunknak négyszáz (!) gyere­ke volt, ilyen „szép fogolynők”-től, köztük Támár is, akinek esete fél testvérével, Ámnonnal, közismert (lásd 2Sám 13. fe­jezet és Kiddusin 76b).

A kapcsolódó 2 tiltó micvát lásd 559. és 560.

Napjainkban nem aktuális.

 

(533) KIT KELL FELAKASZTANI? (N’A)

„Ha valaki halálos vétket követ el és kivégzik – akaszd fel tetemét egy fára.” (5Móz 21:22).

Az akasztás a zsidó jurisdikcióban nem egyike a halálne­meknek. Itt arról van szó, hogy a már kivégzett vétkes holt­testét akasztották fel – rövid időre – elrettentés céljából. Ezek olyan bűnösök voltak, akik vagy Istent káromolták, vagy pedig nyilvánosan bálványt imádtak.

A kivégzés négy módját – megkövezés, elégetés, lefejezés és megfojtás – részletesen tárgyaltuk a 45. micvában, hogyan és miként történt ez a gyakorlatban. Az akasztás nem ke­resztre feszítés; „az a gyalázatos büntetés, hogy egy em­bert élve szegeztek keresztre, és napokig hagyták kínlód­ni – római találmány volt” (Hertz). Ennek a gyalázatnak a folytatása, hogy a mai napig is a zsidókat vádolják Jézus ke­resztre feszítésével, amikor a szánhedrint már jóval előtte megfosztották minden hatáskörétől, és minden hatalom a római kormányzó kezében volt (lásd a Gibson filmet és nyo­mában az antiszemita hecckampányt).

Chinuch idézi Maimonidészt, aki szerint a kivégzés este fele történt, utána rövid időre felakasztották, majd azonnal eltemették (lásd a következő micvát).

Nem aktuális.

 

(534) A KÖTELEZŐ TEMETÉS PARANCSOLATA (A)

„…ne hagyd tetemét éjjelen át a fán, hanem temesd el őt még aznap…” (5Móz 21:23).

Itt nemcsak az előbb említett, kivégzett majd felakasztott bűnösről van szó, hanem általában minden holttestről, ame­lyet azonnal, a lehető leggyorsabban el kel] temetni. Jeruzsá­lemi szokás, hogy éjjel is temetnek mivel „nem hagyják „meghálni” a halottat Jeruzsálemben”.

Innen ered a zsidó temetkezés kötelező micvája – egy cselekvő, ma is aktuális, micvá. A magyar neológia által a ’30-as évek végén kiadott Hertz Biblia, hangsúlyozottan ál­lítja (5. kötet, 268. oldal) hogy a zsidó temetkezési mód az azonnali eltemetés és nem égetés, majd idézi Lőwinger Sá­muel professzornak a Rabbi-szeminárium kiadásában meg­jelent könyvét e témáról.

A hangsúly mind az azonnalin, mind az elföldelésen van. Tehát: nem „majd vasárnap, amikor az ismerősök ráérnek”, és nem urna, valamint por és hamu. Temetés a földbe – rab­bival vagy anélkül. A káddist mindenki el tudja mondani, ha fonetikusan ís. Persze rabbi jelenléte nem akadály.

Chinuch szerint innen ered a mét micvá (micvá halott) fo­galma, ami azt jelenti, hogy egy ismeretlen embert, akinek se rokona, se fia, se borja, a közösség köteles eltemettetni. Mindenütt a világon aktuális, ahol zsidók élnek.

 

(535) AZ ELVESZETT TÁRGYVISSZAADÁSÁNAK PARANCSOLATA (A)

„Ne nézd tétlenül, amint testvéred ökre vagy báránya té­velyeg (illetve elvész); ne nézz félre (hanem) szolgáltasd vissza testvérednek.” (5Móz 22:1).

„Ugyanígy tegyél szamarával, ruhájával és testvéred min­den elveszett tárgyával…” (5Móz 22:3).

Ezekkel a gondolatokkal már találkoztunk Mózes második könyvében (23: 1-4), de micvá formájában csak itt jelennek meg (kivéve a megterhelt állat tehermentesítését, ami itt, és ott is külön micvá (68. és 536., a következő parancsolat).

Ezek az emberiesség elementáris követelményei: visszaad­ni az elveszett holmit, állatot, tárgyat és nem „félrenézni”, vagyis vállvonogatva azt mondani: mi közöm hozzá, ez nem az én dolgom. Ez egyébként, a nagyobb nyomaték kedvéért, mint egy tiltó micvá is megjelenik (562. parancsolat, lásd ott).

Érdekes hogy Mózes második könyvében „ellenség”- ről, vagyis haragosról beszél a Tóra, annak kell elveszett állatát, tárgyát visszaszármaztatni, míg itt „testvéredéről” van szó.

Vannak a Talmudban példák olyan esetekre, amikor nem kell az elveszett holmit visszaadni: ha nem tudjuk ki a tulaj­donos, vagy ha az nem tud hitelt érdemlő ismertető jeleket adni, stb.

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális.

 

(536) A SZAMÁR TEHERMENTESÍTÉSÉNEKMICVÁJA (A)

„Ne nézd testvéred szamarát vagy ökrét, amint leroskad az úton (terhe alatt), és ne fordulj el tőlük; segíts neki felemel­ni (a szamarat/ökröt, terhével).” (5Móz 22:4).

Mint mondottuk, ez a micvá, kissé más szöveggel, előfordul Mózes második könyvében is (68, parancsolat). A segítés alatt itt azt értik, hogy köteles vagy a tulajdonosnak segíte­ni (imó – vagyis vele együtt). Ha azonban a tulaj ott áll zsebre dugott kézzel, és várja, hogy mások segítsék fel a leros­kadt szamarat vagy ökröt és tegyék föl rá a poggyászt – ak­kor várhat. Senki nem köteles ezt helyette tenni – csak vele együtt.

Ez egyébként emberre is vonatkozik, nemcsak teherhordó állatra. Egy emberre felsegíteni nehéz hátizsákját is éppen ilyen micvá. Egyébkent bölcseink szerint a felmálházásért kérhet a segítő fizetséget, de nem a teher levételéért. Ezt kö­teles ingyen, emberiességből, cselekedni.

Mindig aktuális.

 

(537) AZ ANYAMADÁR ELKÜLDÉSÉNEKPARANCSOLATA (A)

„Ha elébed akad az úton madárfészek, valamelyik fán vagy a földön, benne fiókák vagy tojások, és az anya madár ül a fiókákon vagy a tojásokon […] küldd el az anyát, és (utána) elveheted a fiókákat, hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy.” (5Móz 22:6-7).

Első látásra ez is egy olyan „emberséges” micvá mint az, amelyik tiltja egy tehén és borja levágását egy napon (lásd 3Móz 22:28, a 313. micvá). Tilos fájdalmat okozni Isten te­remtményeinek, és ezért nem szabad elvenni a fiókákat és/vagy a tojásokat az anyamadár szeme láttára. Ez, többek között, Maimonidész és Ábárbánél véleménye is. Mások el­lenzik ezt, több okból. Náchmánidész (Rámbán) szerint, ha ez így lenne, akkor az Örökkévaló nem engedte volna meg, hogy bizonyos állatokat és szárnyasokat az ember egyen. Az ebben rejlő logika támogatást nyer abból a talmudi fejtegetésből, mely szerint ez a micvá csak akkor érvényes, ha az anyamadár ült a tojásokon, (kotlott rajtuk), vagy ha érintette a fiókákat (feküdt rajtuk). Ha nem – ha csak felet­tük lebegett – akkor el lehet venni a fiókákat és a tojásokat, az anyamadár elküldése nélkül. Ezen vélemény szerint, te­hát, ez is egy olyan törvény, ami „királyi dekrétum” (gzérát melech) és nincs érthető, logikus oka.

Figyelemre méltó hogy itt – és a szülői tisztelet micvájánál a Tízparancsolatban (27. micvá) – a Tóra hosszú életet ígér annak, aki azt betartja. A kettő közötti hasonlóság szembe­ötlő: itt és ott is szülők és gyerekek viszonyáról és kölcsön­hatásáról van szó.

A Chinuch hosszú disszertációt ír a micvá gyökereiről, mibenlétéről és hatásáról, valamint a két homlokegyenest ellenkező vélemény (Maimonidész és Náchmánidész) alap­jairól. Nekünk itt meg kell elégednünk azzal, hogy elmond­juk: a micvá csak akkor aktuális – de akkor igen – ha véletle­nül elénk akad az úton, vagy az erdőben, egy madárfészek és fennállnak az említett feltételek. Ezt megszervezni és megrendezni (ahogy egy Amerikában élő rabbi tette izraeli látogatása során) nem tartozik a micvá feltételeihez.

Még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a micvá ígé­rete, a hosszú és jó élet – nem mindig érthető a szó egysze­rű (psát) értelmében. Elisa ben Ávujáról, a tanaitárói, rabbi Ákívá kortársáról, a Jeruzsálemi Talmud (Chágigá 13a) el­mondja, hogy ezen micvá miatt lett eretnek. Ugyanis egyszer látott egy embert, aki felmászott egy fára, elvette a fiókákat és a tojásokat anélkül, hogy az anyamadarat elküldte volna, és – semmi baja nem tortént. Máskor viszont látott egy em­bert, aki ugyanezt a Tóra előírásai szerint tette – elhesseget­te az anyamadarat stb. – és amikor lemászott a létrán jött egy kígyó és megmarta, amibe bele is halt. Hol itt a jó és hosszú élet – kérdezte Elisa – és eretnek lett, majd később az elnyomó rómaiak szolgálatába állt. ATalmud (ugyanott) az­zal magyarázza a látszólagos konfliktust a Tóra ígérete és a valóság között, hogy az ígéret a túlvilágra vonatkozik, amely „jó és hosszú” vagyis örökérvényű.

Aktuális, amikor előfordul, vagyis nagyon kevés városi ember van, aki ezt a micvát meg tudja valósítani.

 

(538) KORLÁT A HÁZTETŐN (A)

„Ha új házat építsz, készíts korlátot a háztetőre, hogy vér­ontással ne szennyezd be házadat, ha valaki leesne (a tetőről).” (5Móz 22:8).

Praktikus, logikus és érthető micvá. A lapos tetőn aludni is lehet, főleg keleten, ahol nagy melegek vannak. Valaki álmá­ban is legurulhat a tetőről. Ma, amikor világszerte törvé­nyek szabályozzák az építkezést és írják elő mit szabad és mit nem – ez talán magától értetődik, A Tóra azonban nem bízik a véletlenben, és tiltja, hogy az ember veszélyeztesse életét.

A tilalomba bele értődik, mindenféle konkrét veszély­helyzet, mint egy törött létra, harapós kutya stb.

Az exegéták megpróbálják összeegyeztetni ezt a (tevőleges) micvát, azzal az alapvető hittel, hogy minden az eleve elrendelés szerint történik, és ha egy ember leesik a tetőről és meghal – ez annak a jele, hogy így volt elrendelve „fentről” és az illetőnek meg kellett halnia. Ez így igaz – mondják – de egy embernek vigyáznia kell magára, és nem szabad semmibe venni a természet törvényeit (a föld vonzó erejét stb.), „Ámbár – teszi hozzá a Chinuch – vannak kü­lönleges emberek, jámbor chászídok, akik a természet felett állnak, vagyis az Örökkévaló »a kezükbe adta« a természetet és nekik nem történik bajuk akkor sem, ha látszólag szerencsétlenség történik velük – de nem sza­bad a csodára hagyatkozni.” Példaként a Chinuch az ős­apákat, valamint Dánielt és három társát említi, akikkel ter­mészetfeletti dolgok történtek.

Érdekes és figyelemre méltó, mennyire kiszélesítették böl­cseink ezt a micvát és mennyire tiltottak minden olyan dol­got, ami veszélyeztetheti egészséget (például piszkos vizet inni, akár a folyóból is, vagy pénzérméket a szájba venni stb. A korlát kötelességre csak lakóházra korlátozódik, de nem olyan épületekre, amelyekben nem laknak emberek. Ide tar­tozik az istálló és a … zsinagóga is.

Mindig mindenütt aktuális. Ide tartozik egy tiltó micvá is (567.) lásd ott.

 

(539) A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEKTÖRVÉNYE (A)

„Ha valaki megházasodik (szószerint ’feleséget vesz’), és hál vele, azután pedig meggyűlöli…” (5Móz 22:13).

Ebből, az első látásra negatív töltésű micvából (melynek lénye­ge: mi történik, ha valaki feleségét erkölcstelenséggel gyanú­sítja) – fejtették ki bölcseink, a zsidó házasság szabályait. Há­rom módon szentelhet meg valaki magának feleséget: Pénz­zel, vagyis valami értéktárggyal – ma gyűrű); írott egyezmén­nyel (stár), vagy elhalással, ami által de facto férj és feleség lesz a pár. (Ezt az utóbbi lehetőséget, bár elméletileg fennáll – böl­cseink nem kedvelték és tiltották, mivel ez nem erkölcsös).

A feleség a maga részéről, kétféleképpen nyerheti vissza szabadságát, vagyis „vásárolhatja vissza” magát: váló levél (get) által, vagy a férj halála következtében. (Ez egyébként hatásos érv szokott lenni rabbik szájában, olyan férjek szá­mára, akik vonakodnak válólevelet adni feleségüknek, ha erre legális, háláchikus okok vannak: ha nem a get, van egy másik lehetőség is…)

Három fő összetevője van a mai zsidó házasságkötési szertartásnak:

1) a chupá (házassági baldachin) alatt a vőlegény gyűrűt húz menyasszonya ujjára, és azt mondja: „Ezzei a gyűrűvel légy megszentelve nekem, Mózes és Izrael törvényei sze­rint” (háré át mökudeset li, bö-tábáát zo, ködát Móse ve-Jiszráél).

2) A chupá alatt felolvasott házasságlevél (stár kötubá) az a dokumentum, amelyben a feleség jogai és a férj kötelezett­ségei vannak, szerződés formájában, feltüntetve.

3) A harmadik elem az, amiről nem beszélnek, de ami ter­mészetesen lényeges része a dolognak. Erről azt mondták bölcseink, hogy „mindenki tudja miért áll a pár a chupá alatt, de aki erről frivol módon („csúnya szájjal”) beszél, még ha már elrendeltek neki, hogy éljen hetven jó évet – ezt rosszra fordítják” (Sábbát 33a; Klubot 8b)

A micvá itt maga a házasodás, ami a férfit kötelezi, mivel ő az, akire a szaporodás parancsolata (1.) vonatkozik.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(540) AKI RÁGALMAZZA FELESÉGÉT, NEMVÁLHAT EL (N’A)

„Ha valaki megnősül […] és aztán meggyűlöli feleségét. És ráfog szégyenletes dolgokat, megrágalmazza, mondván hogy nem volt szűz […], (majd miután kivizsgálták a dolgot és kiderült hogy a férj szavai rágalom csupán) […] bírságol­ják meg (azt, aki felesége rossz hírét kelti) 100 ezüst pénzzel, és adják azt a lány apjának, mert rossz hírét keltette Izrael hajadonának, és a felesége maradjon, nem válhat el tőle soha életében.” (5Móz 22:13-19).

Chinuch összeveti a rosszhír-keltés vétkét az erőszaktevő­vel. Azért mert felesége, nem rágalmazhatja szabadon, és ha kiderült, hogy hamis a vád – melyszerint a menyasszony nem volt szűz – a férj büntetése példaértékű volt. Nemcsak fizette a 100 ezüst kártérítést a lány apjának, nemcsak el­szenvedte a 39 korbácsütést (málkot), hanem a „főbüntetés” az volt, hogy nem válhat el tőle soha életében. Elképzelhet­jük, hogyan él együtt „élete végéig” egy olyan házaspár, ahol a férj, már az elején, erkölcstelen életvitellel vádolta íf- jú feleségét.

Itt a micvá – az aktív parancsolat – az együttélés. A dolog másik része, a válás tilalma, egy külön tiltó micvábun jelenik meg (572.).

A procedúra nem aktuális egyrészt azért, mert ezeket a büntetéseket csak a Szentély idején foganatosították. Más­részt, nem bizonyítható, hogy ha nem is volt a menyasszony szűz, ennek esetleg egészségügyi okai voltak. A válás tilal­ma viszont változatlanul fennáll,vagyis a férj – alaptalan gyanúja — nem válóok.

 

(541) A CSÁBÍTÓ BÜNTETÉSE – MEGKÖVEZÉS (N’A)

„És vigyétek ki mindkettőjüket (a jegyben járó szűzlányt és csábítóját) a város kapujába és kövezzétek őket halálra…” (5Móz 22:24).

A Tóra az ilyen eseteket halálosan komolyan veszi és a négy –már említett -halálbüntetés közül a megkövezéssel sújtja azt, aki elcsábított egy eljegyzett lányt, (aki akkoriban már féijes asszonynak számított, nem úgy, mint ma, amikor az úgyneve­zett „eljegyzésének még nincs törvényes jelentősége), vala­mint magát a lányt is, ha ez városban történt, mivel feltételez­zük, hogy amennyiben a lány segítségért kiált az erőszakos­kodó ellen – valaki meghallotta és megmentette volna. Ha a vá­roson kívül, „a mezőn” történik ez – csak a csábítónak jár ha­lálbüntetés, mivel itt azt tételezzük fel, hogy a megtámadott ki­áltott segítségért, de nem volt, aki meghallotta volna.

A Tóra szakavatott magyarázói és értelmezői – a Talmud bölcsei – nem változtatták meg ezeket a drákói törvényeket, ehhez nem is volt joguk, csak értelmezték őket, olyankép­pen hogy súlyos béklyókat raktak a különböző halálbünte­tésekre. Aki ezt és ezt elköveti – kétségtelen hogy halálbün­tetés jár neki. De honnan tudjuk, hogy valóban elkövette a kapitális vétket? Ezt meggyőzően bizonyítani kell, vagyis két szavahihető és meg nem hazudtolható szemtanú által. Közvetett bizonyítékok nem fogadtatnak el, sem pedig a hallomásból származó, feltételezett „tények”. Ezen kívül ilyen főbenjáró vétek esetében szükség van arra is, hogy a vétkeseket előre figyelmeztessék: ne tegyék ezt és ezt.

Ily módon úgyszólván lehetetlen volt halálos ítéleteket hozni, ott és akkor, amikor a zsidó jurisdikció a Talmud-bölcsek interpretációja alapján működött. Nem hiába mondták Ákívá és Tárfon, a jávnei nemzedék későbbi tagjai, hogy, „ha mi ott ültünk volna az (első nemzedék szánhedrinjében) soha egy embert sem végeztek volna ki” (Misna, Mákkot 7a). Ugyanott azt is találjuk, hogy egy szánhedrint, amely egyszer hét évben (egyesek szerint 70 évben) hozott egy halálos íté­letet, „véreskezű”-nek neveztek...

Innen vezették le bölcseink a megkövezés, mint kivégzési mód, elméleti lehetőségét (lásd a 45. micvái, a többi halál­nemmel kapcsolatosan).

Nem aktuális.

 

(542) AZ ERŐSZAKTEVŐ KÖTELES ELVENNI ÁLDOZATÁT (N’A)

„És legyen (a lány, akit megerőszakolt) a felesége – nem vál­hat el tőle egy életen át.” (5Móz 22:28-29).

Itt egy nem-eljegyzett szűzlányról van szó, akit egy huligán megerőszakolt. Vele megfizettetik az úgynevezett jegyaján­dékot, amit az apának szoktak adni – 50 ezüstöt – de ezzel még nincs vége a dolognak: elrettentő például köteles elven­ni a meggyalázott lányt, és soha életében nem válhat el tőle.

Chinuch szerint a büntetés arra szolgál, hogy a zsidó lá­nyok ne legyenek szabad prédák a huligánok szemében, „mivel ha a tettes büntetés nélkül úszná meg, akkor hol­nap újra tenné azt”. Így egész életén át köteles ellátni a megerőszakolt lányt – akit köteles elvenni – mindazzal, ami­vel egy zsidó férj tartozik hites feleségének.

Mennyiben jó ez a meggyalázott, megerőszakolt lánynak? Chinuch szerint van ebben egy kis vigasz az áldozatnak, akit „nem fog más férfi zaklatni (megszégyeníteni) azért, ami történt vele”. Ebben van valami, de milyen élete lehet egy ilyen – a férfira rákényszerített – házasságban? Másrészt mi haszna lenne belőle, ha a férfit – amint ez napjainkban történik – leültetnének 5-7 évre erőszaktételért? Így legalább a megélhetése biztosítva van.

Napjainkban nem aktuális, ami a pénzbüntetést illeti, azonban micvá elvennie feleségül „mert a házasság micvá és nem büntetés” (Chinuch).

 

(543) TÁBORI LATRINÁK LÉTESÍTÉSE (A)

„Legyen a táboron kívül egy külön hely, ahová kimehetsz (szükségedet végezni)...”(5Móz 23:13), 

Már több ízben volt alkalmunk elmondani, mennyire apró­lékosan foglalkozik a Tóra a legtriviálisabb emberi dolgok­kal, semmit nem bíz a képzelőerőre, hanem mindent előír. Itt a higénia alapvető követelményeiről van szó, vagyis ma­gyarán egy tábori latrina létesítéséről, ahol a hadbavonult férfi szükségét végezhette. „Az egészségügyi szabályok életbevágó fontosságúak a táborban. Ebben a tekintet­ben a mózesi törvénykezés korszakalkotó” (Hertz).

Itt valószínűleg egy állandóbb jellegű katonai táborról le­het szó, ahol egy ilyen előre elkészített, központi latrina szükségeltetik. Mobilabb helyzetben – lásd a következő micvát, amely ennek a folytatása és kiegészítője.

Chinuch szerint a tábor tisztasága – szellemi és fizikai szempontból egyaránt – előfeltétele a sikeres hadviselésnek. Isten szelleme lebegett a zsidó hadsereg táborozásán, és ezért „…legyen tehát a táborod szent…” (5Móz 23:15).

Ilyenkor a katonai tábor csupa fennkölt jellemű, szellemileg tiszta katonákból állt „mivel azok, akik íéltek vétkeik hatá­sától már elhagyták a tábort és hazamentek” (Chinuch), és ebben a stádiumban a tábornak minden szempontból tisztának kellett lennie. Chinuch itt megtalálja a kiddus há-Sém (Isten nevének megszentelése) elemét is: „Jönnek majd a népek képviselői (katonai küldöttségek) és látni fogják, hogy a zsidók tábora szent és tiszta mindenfajta szennytől”.

Aktuális a Szentély idejében – férfiak számára, mert ők a harcosok, nem a nők, Chinuch hozzáteszi hogy nagy a vét­ke – és büntetése – annak, aki megszegi ezt a parancsolatot, mivel ő okozza, hogy az isteni dicsfény (sechiná) elhagyja Iz­raelt.

 

(544) ÁSÓ A MENETFELSZERELÉSEN (N’A)

„Legyen a felszerelésed között ásó is, hogy amikor kint ülsz, legyen mivel gödröt ásnod és betakarni ürülékedet.” (5Móz 23:14).

Az előző micvá folytatása.

 

(545) A KAMATTILALOM (ISMÉTELT) PARANCSOLATA (A)

„Az idegennel fizettess kamatot, de testvéreddel ne fizet­tess kamatot…” (5Móz 23:21).

 

(549) AZ ÚJ HÁZAS NEM HADKÖTELES (N’A)

„Ha valaki új házas, ne vonuljon hadba, és ne vessenek rá semmiféle (köz)terhet. Maradjon otthon egy évig, és örven­deztesse meg feleségét, aki elvett.” (5Móz 24:5).

Már találkoztunk négy olyan kategóriával, amelyet a Tóra felment a kötelező katonai szolgálat alól: azt, aki házat épí­tett, és még nem lakott benne; aki szőlőt ültetett, de még nem avatta fel; aki eljegyezte magát, de még nem volt esküvője, valamint a gyáva embert, aki fél a háborü zajától, és feltehető hogy defetizmusa hatással lehet társaira is (lásd az 502. micvát).

Itt a Tóra hozzátesz egy ötödik kategóriát is: aki most nősült, új házas, ne kelljen mindjárt elhagynia ifjú feleségét és hadba vonulnia – hanem egy évig legyen otthon, ne rak­janak rá közterheket – még azt sem, amit az előbbi négy ka­tegóriába tartozók kötelesek megtenni (közmunkák, a had­sereg ellátása, utak karbantartása stb.), nem kell fizetnie vá­rosi adót sem (Chinuch).

Emberséges micvá amit a Chinuch úgy magyaráz, hogy ez alatt az év alatt a férj és a feleség összeszoknak, megtanulják kiismerni egymást, és ez hozzájárul a házassági kötelék megerősítéséhez. Ennélfogva ez nemcsak egy fiatal hajadon esetében áll fenn, hanem ugyanúgy, ha valaki elvesz egy öz­vegyasszonyt vagy a sógornőjét (levirátus) – de nem annál, aki visszaveszi elvált feleségét (ez lehetséges, ha nő közben nem ment férjhez valaki máshoz (lásd fent az 548. micvát).

Napjainkban a felmentés nem aktuális, mivel nincs Szen­tély, de az ifjú férj köteles megörvendeztetni feleségét.

 

(550) VISSZAADNI A ZÁLOGOT A NÉLKÜLÖZŐNEK (A)

„Add vissza neki (a nélkülöző kölcsönkérőnek) a zálogot naplementekor…” (5Móz 24:13).

Ez is egy emberséges micvá, ami a zsidó könyörületességet mintázza. A szegény ember, akinek nincs egy betevő falatja – kölcsönt vesz fel. Kamatot tilos venni tőle – de zálogot sza­bad, hogy a kölcsönző biztosítsa magát.

Mit lehet egy ilyen nincstelentől zálogba kapni? Egy pok­rócot, egy ruhát, ami takaróként is szolgál. Igen ám, de akkor mivel fog éjjel takarózni? Jön a Tóra és kötelezi a kölcsönzőt, hogy estefelé jöjjön el „ügyfele” lakásához, ne menjen be, ne­hogy megszégyenítse – és adja vissza neki pokrócát, ruhá­ját – reggelig. Reggel aztán újra elviheti – estig:

A legmodernebb jóléti állam sem jut el az emberiességnek erre a fokára. Nem beszélve az ókori Egyiptom, Hellász és Róma hozzáállásáról, ahol a szegényeket megvetették és még az állat is jobb bánásmódot kapott náluk.

Ez a micvá a munkaeszközökre is vonatkozik, nemcsak a ruhákra és takarókra „a párnát éjjelre és az ekét nappal­ra” (Misna, Bává Meciá 9:13). A háláchá azt mondja, hogy a zálogot korlátozás nélkül mindig vissza kell adni. És ha azt kérded: akkor mit használ a kölcsönzőnek a zálog? Használ neki abban, hogy ha van zálog, akkor a hetedik (smitá) év nem törli el a tartozást. Bává Meciá 115a).

Mindig, mindenkor aktuális.

 

(551) IDŐBEN FIZETNI A MUNKABÉRT (A)

„Ne zsákmányold ki a szegény nincstelen napszámost, akár testvéred akár idegen ő […], még aznap add meg a bé­rét, mielőtt lemegy a nap, mert szegény ő és sóvárog utána, és az Örökkévalóhoz kiált miattad, te pedig vétkes leszel.” (5Móz 24.:14-15).

Hol voltak a szakszervezetek 3000 és valahány évvel ezelőtt, amikor Mózes Tórája ezt parancsba adta? Hol voltak a szo­cialisták, amikor a Tóra ezt az emberséges törvényt kiter­jesztette az idegenre is. Sehol nem voltak.

Bölcseink értelemszerűen és rugalmasan azt mondták, hogy az éjszakai munka bérét nappal, míg a nappaliét este (estig) kell kifizetni, mivel a nincstelen béres, napszámos esetleg életét kockáztatja azért, hogy családját eltarthassa. „Miközben a létrát mássza vagy felmászik a fára, csak fi­zetése jár eszében” (Bává Meciá 112a).

Lásd Mózes harmadik könyvében a 235. micvát, ahol majdnem azonos szavakkal a micvá negatívját találjuk: nem visszatartani a béres fizetését.

Aktuális mindig mindenütt: ahol hetenként fizetnek (mint Amerikában) ott ez a kötelező, ahol havi a fizetés ott havonta. A mai Izraelben törvény szabályozza mennyi ideig „szabad” a dolgozó bérét visszatartani. Mózes a Tórában megelőzte ezt 3000 évvel.

 

(552) OTTHAGYNI A MEZŐN AZ „ELFELEJTETT” KÉVÉT

„Ha aratáskor ott felejtesz a mezőn egy kéve gabonát […] az idegené, az árváé és az özvegyé legyen…” (5Móz 24:19).

Egy egész sor olyan micvá van a Tórában, amely a „szegé­nyek juttatásai” gyűjtőnéven ismert. Ezek legtöbbje Mózes harmadik könyvében, Kdosim szakaszában található. Lásd ott a föld széle learatásának tilalmát, az egyes kalászok szedegetésének micváját a szegények által, ugyanezt a szőlős­ben (228., 229., 230. és 231. micvák).

Itt az elfelejtett kévék micvájával találkozunk, amit szintén a szegényeknek kell hagyni.
Nem aktuális napjainkban.

 

(553) A 39 KORBÁCSBÜNTETÉS MICVÁJA (N’A)

„Ha a vétkes verést érdemei, fektesse le a bíró és veressen rá annyit, amennyit vétke alapján megérdemel. (Azonban) csak negyvenet verethet rá, többet nem…” (5Móz 25:2-3).

A Tóra szerinti törvénykezésben nincs börtönbüntetés (csak vizsgálati fogság, olyan esetben, amikor a vádlott kapitális vétke nem nyert egyértelmű bizonyítást, tanuk hiányában). Vagy halálbüntetés, amelynek négy fajtáját már ismerjük, vagy korbácsolás. Itt erről van szó. Akit verésre ítélnek, az kap 39 korbácsütést, egy borjúbőrből készült többágú korbáccsal.

A Tóra negyven ütést említ, de a hagyomány ezt 39-ben maximálja, nehogy téves számlálás miatt több-legyen, mint negyven. Ugyanis, a Bölcsek kiszámították hogy körülbelül negyven korbácsütés az, amit egy egészséges ember el tud szenvedni.

Azonban ha menetközben kiderült, hogy nem bírja ki az ütéseket – akkor abbahagyják, és szabadon engedik (Mákot 22b). Ibn Ezra és mások, a modernebb exegéták közül, a vers szövegéből azt olvassák ki, hogy ez a büntetés „progresszív”, vagyis kisebb vétkekért kevesebb ütést kap a vétkes, „tizet vagy húszat” – vétke szerint. „Ez tűnne logikusnak szemünkben, ha nem a hagyomány, amely azt mondja, hogy minden vétekért egységesen 39 ütés jár – és a ha­gyomány a helyes.” (Ibn Ezra a Tórára írott magyarázatá­ban).

Sok vétekre szabtak ki bölcseink korbács-büntetést. Nem jelöltük meg ezeket az egyes micváknál, mivel ma ez nem aktuális.

 

(554) A SÓGORHÁZASSÁG (LEVIRÁTUS) TÖRVÉNYÉ (N’A)

„Testvérek (egy apától) ha együtt laknak, és egyik közülük meghal fiúgyermek nélkül, ne legyen a halott felesége másé […], sógora vegye el, sógorházasság (levirátus) által.” (5Móz 25:5-6).

Úgy tűnik, itt is a Tóra csak szabályoz, és törvényes keretbe illeszt egy ősrégi szokást, ami dívott már az ősatyák idejé­ben (Lásd Jehudá és Támár esetét, 1Móz 38.). Akkor nem csak a sógor szokta elvenni az elhunyt özvegyét, hogy „ne­vet állítson neki” a születendő gyerekkel, hanem más roko­nok is (például Jehudá Támár apósa volt).

Ebben a micvában a Tóra kötelezi a fiútestvért, hogy vegye el gyermektelen sógornőjét – annak ellenére, hogy ő már nős, mivel a Tóra eredetileg nem tiltotta a többnejűséget, és annak csupán Rabbénu Gersom már említett rendelete ve­tett véget (körülbelül ezer évvel ezelőtt) az európai keresz­tény befolyás hatására. Azonban, a Tóra nyitva tart egy lehetőséget arra az esetre, ha a sógor nem akarja elvenni megözvegyült sógornőjét. Erre szolgál az úgynevezett chálica (lásd a következő micvát).

A szokás micvá formájába öntése valóságos forradalmi újításnak tűnhet, hiszen mostanáig a sógornő tilos volt a sógor számára, mint a többi tilos rokon nőszemély itt meg a tilalomból micvá lesz, csak azért, hogy az elhalt fivér, aki gyermektelen volt, ne maradjon nevét folytató utód nélkül. A hangsúly a sógoron van és Ibn Ezra vehemensen vitázik a karaitákkal, akik ideértettek több más rokont is. Lehet hogy az a meggondolás is belejátszott, hogy a családi bir­tok ne kerüljön „ki” – idegen kézbe, ahogy Clofchád lánya­inak meghagyta a Tóra, hogy csak törzsbeliekhez menje­nek feleségül. A testvéreknek nem volt kötelező szükség­szerűen egy házban vagy akár egy városban lakni (Jevámot 17b), de egyivásünak kellett lenniük („Egy világból va­lók” – Szifré 288).

A jibum (sógorházasság) micvájának rengeteg aprólékos részlete van; mikor igen és mikor nem; hogyan és miként -ezeket a terjedelmes Jevámot traktátnsa tárgyalja. A jibum kö­telessége elsősorban az idősebb fivért illette. Ha ő vonako­dott, fordultak a többi testvérhez, és ha egyik sem akarta – ak­kor az idősebb „adta a chálicát”. Ha a férj és felesége meddők voltak – nem kerül sor sem a levirátusra, sem a chálicára.

A jibum aktualitása az askenáz zsidóságban úgyszólván teljesen eltűnt Rabbénu Gersom említett rendelete folytán, amely tiltotta a többnejűséget. így itt kizárólag a chálicát al­kalmazzák (lásd a következő micvát, ami a jibum ellenpólu­sa. A szefárd zsidóságnál ugyancsak nincs inár többnejűség – kivéve a jemeni zsidókat – de a jibumot gyéren bár de al­kalmazzák, hogy „a micvá ne felejtődjön el.”

 

(555) A „CIPŐLEVÉTEL” (CHÁLICÁ) PARANCSOLATA (A)

„…És ha a férfi nem akarja elvenni sógornőjét (akkor az a vénekhez citálja sógorát, kijelenti, hogy az vonakodik tel­jesíteni kötelességét, és nem akarja sógorházasságban el­venni őt), akkor vegye le (a sógornő sógora) lábáról a cipőjét, köpjön ki előtte és mondja azt: így történjék azzal a férfi­val, aki nem építi föl testvére házát.” (5Móz 25:7-10).

Mint fentebb mondottuk ez a levirátus (sógorházasság) „el­lenszéruma”; ha nem az, akkor ez. Ha a sógor nem áll kötél­nek – teljesen mindegy, hogy miért, talán felesége vagy gye­rekei ellenzik – akkor a sógornő bíróság elé citálja a sógort, és közli a bírákkal, hogy a sógor nem akarja elvenni, hogy ezáltal neve maradjon testvérének: megtagadja a micvá telje­sítését.

Ekkor jön az a szertartás, amelynek célja megszégyeníteni a renitens sógort: sógornője lerántja (sógora) saruját, megve­tése jeléül kiköp előtte, és deklarálja, hogy „így járjon, aki vonakodik felépíteni (elhalt) fivére házát!” Egyesek szerint az írás szószerint azt jelenti, hogy „szembeköpi” (Septuaginta, Josephus és a Vulgata), de ez ellentmond, mind a tal­mudi hagyománynak (Jevámot 106b), mind a héber nyelvnek.

Ezzel az aktussal a sógor felmentést nyer, és az özvegy férjhez mehet, akihez akar. Egyesek szerint a sógorra rára­gadt a gúnynév „lerántott cipőjű” („mezétlábas”), ami azt jelenthette, hogy jogfosztott és ez nagy megszégyenítés volt számára.

Napjainkban, amikor a sógorházasságot hatályon kívül helyezték a háláchá művelői – maradt a chálicá formális ak­tusnak, ami néhol nehézséget okoz, ha az elhunyt férjnek kiskorú öccse van, és az özvegy sógornőnek kell „várni rá, míg felnő”, hogy „levehesse cipőjét”.

 

(556) AZ ÜLDÖZÖTT MEGMENTÉSÉNEK KÖTELESSÉGE (A)

„Ha férfiak verekednek egymással, és jön egyikük felesé­ge, hogy megmentse férjét, annak kezétől, aki őt veri és ki­nyújtja kezét, és megfogja annak nemi szervét…” (5Móz 25:11).

A psát szerint ez lehet egy megtörtént eset, ahol a harcias menyecske önfeláldozóan siet férje segítségére. Mivel oda nyúlt, ahová nem kellett volna – büntetést kap: „vágd le a kezét, ne sajnáld!” (5Móz 25:12). Ez, bölcseink értelmezé­sében (a Szóbeli Tan alapján) ugyanúgy pénzbüntetés, mint a „szemet szemért, fogat fogért” esetében (lásd a 46. micvál).

Azonban szélesebb értelemben, bölcseink innen fejtették ki annak kötelességét, hogy valaki megmentse az üldözöttet – akár az üldöző életének árán is.
Mindig aktuális.

 

(557) ÁMÁLÉK EMLÉKEZETE (A)

„Emlékezz, mit tett veled Ámálék, az úton, amikor kivo­nultatok Egyiptomból…” (5Móz 25:17).

Ez egyike azon micváknak, amely eszmei és csak eszmei jelentősége van, de nem gyakorlati, tevőleges. Ámálék volt Izrael ősellensége, az első, amely orvul rátámadt az Egyip­tomból kivonult népre, és ezzel semmivé tette a Tíz Csapás és a tenger kettéválása által keletkezett elrettentő hatást, amely megbénította az akkori népeket.

Ámálék emlékének eltörlése két ízben szerepel a Tórában (BÖ-sálách szakaszában, 2Mól 17:8-16) és itt. Először Józsuá­nak kellett megparancsolni, hogy ne feledje Ámálékot, itt pedig ezt Mózes az egész nép figyelmébe ajánlja.

Ámálék a midrásokban még sokkal sötétebb tónusokban van lefestve, mint a Tórában. Állandóan, obszesszív módon, Izrael sarkában volt, támadott és rabolt, ahol csak tudott. A hagyomány szerint a purimi történet negatív hőse, Hámán, is Ámáléktól származott.

Egyike a nevezetes négy szombatnak, pészách előtt, az úgynevezett „Emlékezés szombatja” (parsát Záchor), amikor az egész közösség megemlékezik Ámálékról és emléke el­törlésének kötelességéről.

Aktuális mindig, bár Ámálék etnikumként nemlétezik többé, de vannak követői, töröltessék ki emlékük, mint pél­dául azok, akik ránkhozták a holokausztot.

 

(558) ELTÖRÖLNI ÁMÁLÉK EMLÉKÉT (A)

„Töröld ki Ámálék emlékezetét az ég alól. El ne felejtsd!” (5Móz 25:19).

Az előző micvá folytatása és kiegészítése. Először emlékezni mit tett velünk Ámálék, majd kiirtani még az emlékét is, hogy senki ne tudjon róla semmit.

Chinuch szerint ez a micvá a közösségre tartozik. Elmélet­ben aktuális egyéneknek is, de a gyakorlatban ma nem tu­dunk az ősi Ámálék létezéséről.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(559) A „SZÉP FOGOLYNŐ” ELADÁSÁNAK TILALMA (N’A)

„És ha majd nem kedveled, bocsásd szabadon, de ne add el pénzért…” (5Móz 21:14).

A „szép fogolynő” esetének (lásd fentebb az 532. micuát) nem szerencsés happy endje. Ha a hadfi megunta, és már nem akarja feleségül venni, vagy miután elvette – el akar válni tőle – ezt megteheti, de nem adhatja el pénzért szolgá­lónak. Ha beteg, nem válhat el tőle, és nem teheti ki addig, amíg meg nem gyógyult (Szifré).

Emberséges micvá, amely fékezni szándékozik a vad ösz­tönöket. Részleteit – lásd fent. Ma nem aktuális.

 

(560) NE HASZNÁLD KI A „SZÉP FOGOLYNŐ”-T (N’A)

„Ne bánj vele rabszolganőként, (szószerint ne úrhatnámkodj vele) miután megkínoztad.” (5Móz 21:14).

A előző vers és micvá- folytatása. Ha a végén megúnja, vagy kiábrándul a „szép fogolynő”-ből, nem csak eladni tilos, de nem úrhatnámkodhat fölötte, nem dolgoztathatja nehezen, mint egy szolgálót – miután „megkínozta”. Érthető ez a kín­zás: a fogolynő azt hihette, hogy végre révbe került, és íme a gazda – a győztes hadfi – megunta, és ő az utcára került. Ezt a helyzetet nem szabad fokozni.
Nem aktuális, mint ahogy az egész komplexum sem.

 

(561) NEM HAGYNI ÉJSZAKÁRA AZ AKASZTOTTAT A FÁN (A)

„Ne hagyd holttestét (a kivégzett bűnösnek) a fán éjjelen át…” (5Móz 21:23).

Az 534. cselekvő micvá folytatása és kiegészítése tiltó for­mában, ami a dolog megerősítését szolgálja. Bölcseink sze­rint ebben benne van az is, hogy nem szabad egy temetést elhalasztani, amíg a hozzátartozóknak {vagy a rabbinak) Van ideje rá, mert ez a halott megszégyenítését jelenti (bizájon há-mét). Aznap kell a halottat eltemetni, legfeljebb másnap, ha ezt a tiszteletadás megköveteli (ha fiát várják külföldről stb.). Aktuális.

 

(562) NEM „FÉLRENÉZNI”, HA VALAKINEK VALAMIJE ELVÉSZ (A)

„…nem szabad elfordulnod tőle.” (5Móz 22:3).

Az 535. cselekvő micvá megerősítése egy tilalom formájában is. Nem szabad félrenézni, ha valaki látja, hogy egy ember­társa java, barma, tárgya veszendőbe megy. Ez az árdifferen­cia a társadalom jólétét veszélyezteti.
Aktuális.

 

(563) NE HAGYD EL A LEROSKADT TEHERHORDÓ ÁLLATOT (A)

„Ne nézd testvéred szamarát vagy ökrét, amint leroskad az úton (terhe alatt)…” (5Móz 22:4).

Ez a 68. tevőleges micvá tiltó párja. Ott haragosról van szó, itt meg „testvéred”-ről, de ez egyre megy: segíteni kell min­denképpen. Itt sem lehet félrenézni, és úgy tenni, mintha nem látnád.
Aktuális.

 

(564) NE ÖLTÖZZÖN EGY NŐ FÉRFI RUHÁBA (A)

„Nő ne viseljen férfiholmit, férfi se öltözzék női ruhába, mert az Örökkévaló Istened utálata az, aki ezt teszi.” (5Móz 22:5).

Ez itt egy „eredeti” micvá, ami nem egy előbbi ismétlése ne­gatív formában. Onkelosz fordításában fegyverről beszél, egy nő ne öltsön kardot, ne fogjon dárdát, és ne legyen ka­tona. Azonkívül hogy ez aláássa a nőiességet – a gyakorlat a nemek erkölcstelen közeledését idéz(het)i elő és ezért tilos.

Manapság ez a tilalom kissé ezoterikusnak tűnhet a permisszív társadalmakban, de a gyakorlat-a vallását őrző, szemérmes zsidó társadalomban – arra mutat, hogy ott, ahol a férfi viseli a nadrágot (és a nő a szoknyát), sokkal stabilabb a családi élet és egészségesebb a társadalom.

Chinuch hozzátesz még egy okot (Maimonidész alapján): ez kizárja azt a pogány praktikát, amelyben a ruha felcseré­lése férfiak és nők között a bálványszolgálat szerves része volt. Ma ehhez csak a beteges, ferdehajlamú emberek által diktált divatot, lehet hasonlítani. Boldog, aki tartja a távolsá­got tőlük.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(565) NE ÖLTÖZZÖN A FÉRFI NŐI RUHÁBA (A)

„… és ne öltözzön egy férfi nőnek…” (5Móz 22:5).

Az előző micvá folytatása és kiegészítése – egyazon okokból. Bölcseink hozzátették, hogy férfinek piperézkednie sem sza­bad úgy, ahogy ezt a nők teszik, haját festeni, ugyanazt az il­latszert használni stb. Aktuális.

 

(566) NE VEDD EL A FIÓKÁKAT ANYJUK SZEME LÁTTÁRA (A)

„…ne vedd el az anyamadarat a fiókákkal együtt!” (5Móz 22:6).

Lásd az 537. micvát. Itt ez a negatív tükörképe annak a micvának.

 

(567) NE OKOZZ KÁRT GONDATLANSÁGBÓL (A)

„Ha új házat építesz, készíts korlátot a háztetőre, hogy vér­ontással ne szennyezd be házadat, ha valaki leesnék róla,” (5Móz 22:8).

Ez a háztető-korlát micvá negatív formája (lásd az 535. micvát). Egyaránt vonatkozik mindenféle gondatlanságból eredhető kárra, szerencsétlenségre, legyen az egy be nem fe­dett gödör, rozoga létra stb. Mindig, mindenütt aktuális.

 

(568) NE ÜLTESS KEVERT NÖVÉNYEKET A SZŐLŐBEN (A)

„Ne vesd be szőlődet kétféle maggal…” (5Móz 22:9).

A Tóra kategorikusan ellenzi a fajták keveredését, akár álla­ti, akár növényi vagy emberi (természetellenes) keveredés­ről van szó. Ez a témája a két következő micvának is, ame­lyekkel már találkoztunk Mózes harmadik könyvében (19:19), ahol egy versben említi az itteni hármat (lásd a 249. és 250. micvákat). Itt is, ott is a Tóra a chuká kifejezést hasz­nálja, ami bölcseink szóhasználatában olyan királyi dekrétu­mot jelent, ami nincs megindokolva, és aminek nem is kell okát keresni. (Lásd a vörös tehén micváját…)

Más lehetséges értelmezés a természet törvényeit érti ez­alatt, amelyeket az embernek nem szabad összezavarni, megváltoztatni (lásd Jeremiás 33:25, ahol a próféta idézi a Teremtőt, aki „az ég és föld rendjéről” (chukot sámájim vá-árec beszél).

A kilájim szó (ami a K. L. Á. gyök többes száma) elzárást, bezárást is jelent, vagyis itteni értelme a két különböző fajta „összezárása”.

Amellett hogy ezek a tilalmak „királyi dekrétumok”, ame­lyekre nem kell magyarázatot keresni, vannak, akik ezt így vagy úgy megindokolják. Náchmánidész szerint az, aki ke­veri a magokat, vagy oltja a fákat (különböző fajtákat együtt, de nem azonos fajta különböző variációit), ezzel azt de­monstrálja, hogy nincs megelégedve azzal, amit Isten terem­tett a világban, és „besegít” neki. Ez az Isten-tagadás eleje és kétségbevonása annak, hogy isten teremtette a világot.

A gyakorlatban a tilalom akkor érvényes, ha valaki együtt vet kétféle gabonát, például, búzát és árpát és szőlőmagokat „egy hajítással”.

A tilalom külföldön is érvényes.

 

(569) TILOS A KEVERT VETÉSBŐL SZÁRMÁZÓ GYÜMÖLCSÖT ENNI (A)

„…nehogy szentté váljon az egész (és tiltott legyen) a vetőmag és a szőlő gyümölcse” (5Móz 22:9).

Ha valaki, az előző tilalmat áthágja, és mégis vet kevert ma­gokat a szőlősben, vagyis búzát, árpát és szőlőt együtt, ak­kor a termés „szentté” válik, és el kell égetni, vagyis tilos él­vezni azt.

A nehezen fordítható, meglehetősen homályos nyelveze­tű versből szűrték le bölcseink azt a tanulságot, hogy ha va­laki megszeg egy tilalmat – akkor nem élvezheti annak gyü­mölcsét.

Ez is csak Izrael országában érvényes — a Tóra szerint. Külföldön csak rabbinikus tilalom áll fenn.

 

(570) NEM DOLGOZTATNI AZ ÖKRÖT ÉS A SZAMARAT EGYÜTT (A)

„Ne szánts ökörrel és szamárral együtt.” (5Móz 22:10).

Ez is egyfajta „összezárás” (kilájim): kisebb és nagyobb, erősebb és gyengébb állatok befogása az eke elé. Egyébként nem csak ökörről és szamárról van szó – ez csak példa – ha­nem mindenféle állatokról, tiszták és tisztátalanok együtt (Chinuch).

Maimonidész szerint a tilalom alapja egy másik tilalom: a különböző fajták összeboronálásának tilalma. Ha együtt dolgoznak, egy istállóban élnek, és egy jászolban esznek – elképzelhetetlen hogy ne kerüljön köztük sor párzásra, amit és következményeit a Tóra tilt, mint természetellenes jelen­séget.

Chinuch idézi Maimonidész véleményét, majd elmondja a sajátját is. Szerinte állatkínzás egy ökröt és szamarat együtt dolgoztatni, mivel „az állatoknak szenvedés nem a saját fajtájukkal együtt lenni”, Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az erősebb ökörnek kevesebb energiát kell beleölnie a munkába, mint a gyengébb szamárnak (Ibn Ezra). Ezenkí­vül az ökör kérődzik, míg a szamár nem. Az utóbbi látja a kérődző ökröt, és azt hiszi, hogy az kapott enni és ő nem.

Chinuch egy lépéssel még tovább megy, mondván, hogy innen a tanulság, nem odaállítani két különböző természetű embert egy bizonyos munka elvégzésére, mivel ez egyikük­nek sem válik javára. A tilalom egyébként nemcsak szántás­ra vonatkozik, hanem minden más munkára is.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(571) NEM ÖLTENI GYAPJÚT ÉS LENT TARTALMAZÓ RUHÁT (A)

„Ne öltözz olyan ruhába, amelyet gyapjúból és lenből szőttek egybe” (5Móz 22:11).

Ez az úgynevezett sáátnéz tilalma. Ez az összetett, állítólag kopt eredetű szó (Flavius) jelzi a kétféle anyagból készült ruha tilalmát. Ez is egy „királyi dekrétum” amelyet bölcseink pél­dának hoztak fel, mint egy olyan dolgot, amiért a népek kine­vetik Izraelt, hogy milyen értelmetlen dolgokat cselekednek.

Maimonidész szerint (Széfer há-Micvot) ennek is a bál­ványimádás az oka, mivel a faragott képek papjai szoktak ilyen csuhában járni.

Napjainkban a tilalom aktuális. Néha nagy nehézségekbe ütközik a sáátnéz felfedezése; gyakran a gyapjúöltöny bélése vagy a hajtókája lenből készül, hogy a zakónak tartása le­gyen. Jeruzsálemben, Bné-Brákban és a világ több pontján, ahol vallásos zsidók élnek – speciális laboratóriumok foglal­koznak a ruhák vizsgálatával és a sáátnéz eliminálásával. Iz­raelben több gyár foglalkoztat sáátnéz felügyelőt, akiknek feladata kiküszöbölni azt a veszélyt, hogy zsidók tudatlanul áthágják ezt a micvát, amely nincs annyira benne a köztudat­ban, mint a kóser ételek szükségessége és a tréfli tilalma.

 

(572) NEM VÁLHAT EL AZ, AKI FELESÉGE ROSSZ HÍRÉT KELTI (A)

„…nem válhat el tőle egész életén át.” (5Móz 22:19).

Lásd az 540, tevőleges micvát melynek ez itt a negatívja. Aki felesége rossz hírét kelti – alaptalanul – annak ez a bünteté­se: nem válhat el tőle sohasem.

 

(573) NEM BÜNTETNI AZT, AKI VÉTKEZNI KÉNYSZERÜLT (A)

„A leánynak, (akit megerőszakoltak nyílt területen, mezőn) ne tégy semmit, nem követett el vétket, mert ez éppen olyan, mintha valaki megtámad valakit, és meggyilkolja.” (5Móz 22:26).

Ebből a versből, amely a mezőn megtámadott és megerősza­kolt (eljegyzett lányról beszél (ez egykor olyan volt mintha már férjezett lenne) – fejtették ki bölcseink a Tóra álláspont­ját: minden olyan esetben, amikor kényszeríttettek valakit egy vétek elkövetésére – azt nem lehet hibáztatni, és így nem szabad megbüntetni. Ezt hívja a Talmud ónesznek (erőszak), amikor csak három esetben köteles az áldozat, akár élete árán is megtagadni, amire kényszeríteni akarják: bálványimádás, gyilkosság és vérfertőzés.

Az „erőszak” akkor számít erőszaknak, ha az áldozat nem képes kitérni előle, hiába kiált segítségért, ha ez egy elha­gyott helyen történik – senki nem hallja és senki nem siet se­gítségére. Ezért hangsúlyozza itt a Tóra, hogy az eljegyzett lányt a mezőn támadták meg, ahol hiába kiabált – ha kia­bált – nem volt senki, aki segítsen rajta.

Chinuch szerint ez egy általános, átfogó tiltó micvá, ami­ben benne van minden erőszak, ami nem büntethető, (lásd az 542. micvát). Ebben benne foglaltatik az is, hogy nem büntethető az sem, aki az utasítást nem tagadta meg, és el­követte a három fő vétket – amit tilos Jett volna elkövetnie. Chinuch azonban hozzáteszi, hogy ez a klauzula csak a bál­ványimádásra és a gyilkosságra vonatkozik. Azonban a tilos nemi kapcsolat esetén megbüntetik (ha nem olyan helyen volt, ahol nem hívhatott segítséget), mivel „ezt csak tudato­san lehet elkövetni”, és nem ráerőszakolni valakire.

Mindig aktuális, mert a nem büntetéshez nem kell szánhedrin.

 

(574) NE VÁLJON EL AZ ERŐSZAKTEVŐ ÁLDOZATÁTÓL (A)

„…és legyen felesége, amiért meggyalázta (megerőszakolta), nem válhat el tőle egész életén át.” (5Móz 22:29).

Az 542. micvá ellenpólusa. Kiegészítése annak, amit a vers elején olvastunk „és legyen felesége neki”. Az hogy nem válhat el tőle, nagyobb büntetés, mint amennyit kénytelen fizetni apjának.

 

(575) HERÉLT ZSIDÓ NE NŐSÜLJÖN (A)

„Ne jöjjön az Örökkévaló gyülekezetébe (vagyis a zsidó­ságba) zúzott heréjű, valamint csonkított nemi szervű.” (5Móz 23:2).

Akinek sérültek a nemi szervei, nem jöhet a közösségbe, va­gyis nem vehet el zsidó nőt. Olyanról van szó, aki nem ké­pes gyereket nemzeni, mindegy hogy ember, állat vagy tárgy által vesztette el ezt a képességét. Lehet hogy eredeti­leg olyanokról volt szó, akik valamilyen pogány kultusz ha­tására végeztek öncsonkítást vagy kiherélték magukat. (Hertz). Aki azonban születésétől fogva impotens, vagy sé­rültek a nemi szervei – arra nem vonatkozik ez a tilalom.

Chinuch az eunuchokat említi, akik a királyi udvarokban teljesítettek szolgálatot háremőrként. Ezek önkéntesen vál­lalták helyzetüket, pénzért vagy a „tisztességért” Azonban Jesájá próféta vigasztalóan beszél bizonyos eunuchokról, akik – úgy látszik – nem önkéntesen heréitették ki magukat. (Egyébként a Tóra az állatok kiherélését is tiltja).
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(576) NE VEGYEN EL MÁMZER ZSIDÓ NŐT (A)

„Ne jöjjön mámzer az Örökkévaló gyülekezetébe, még a tizedik nemzedéke se jusson be az Örökkévaló gyülekeze­tébe.” (5Móz 23:3).

A mámzer fordítása problematikus. Se a magyar fattyú, sem az angol bastard nem fedi a zsidó fogalmat. Fattyú az egy gyerek, akit egy lányanya szült – házasságon kívül. Egy ilyen gyerek a zsidóságban kóser és bár az anyja nem kap ki­tüntetést, a gyereket semmiféle hátrány nem éri.

A kétes etimológiájü fogalom – mámzer – jelentésére néz­ve egy olyan gyerek, aki házasságtörésből vagy vérfertőzés­ből született. A büntetés – örökös kizárása a zsidó közösség­ből -az elrettentést kívánja szolgálni. Maga a Talmud kérde­zi, mit tehet a gyerek arról, amit a felelőtlen szülei tettek? A válasz: a gyerek valóban nem tehet semmiről. A tilalom célja elrettenteni az embereket a házasság töréstől és vérfer­tőzéstől.

Ezzel együtt a mámzer teljes értékű zsidó minden tekintet­ben. Sőt a Talmud kimondja, hogy ha egy főpap tudatlan (ám há-árec), és egy mámzer tanult ember (tálmid cháchám), akkor a mámzert kell előnyben részesíteni (Horájot 3:8).

Ha valakiről kiderül hogy mámzer, ennek a háláchában messzemenően negatív konzekvenciái vannak. Minden nemzedékben igyekeztek a rabbik olyan kiskapukat találni, amelyek alapján kétségbe lehetett vonni valaki mámzerságát (például ha valami formai hibát sikerült találni anyja házas­ságlevelében, aminek alapján feltehető volt – legalábbis el­méletben – hogy nem volt férjes asszony, amikor állapotos lett). Izraelben már kormányválság is volt két mámzer miatt, akiket sikerült az akkori főrabbinak, Slómó Gorennek, egy huszárcsínnyel felmenteni a mámzer-bélyeg alól.

A háláchá szerint egy férfi mámzer csak mámzeret (nőt vagy betértet) vehet feleségül.

Minden időben aktuális, de nincs sok ember, aki mámzer- nek van deklarálva, mivel a rabbik nem keresik és kutatják ezt, és csak akkor deklarálnak valakit mámzemek, ha nincs más választásuk.

 

(577) AMMONITÁK ÉS MOÁBITÁK KIZÁRÁSA A KÖZÖSSÉGBŐL (N’A)

„Ne jöjjön ammonita és moábita Izrael közösségébe; tize­dik nemzedékük se jöjjön…” (5Móz 23:4).

Az ammoniták és moábiták két korcs – rokon – nép voltak: a Tóra szerint Lót lányai szülték őket a szodomai égszakadás után – apjuktól, miután azt hitték, hogy nincsenek más férfiak a földön, A tilalom csupán a férfiakra vonatkozott; azokat akkor sem fogadták be, ha be akartak térni. Azonban moábita vagy ammonita nő, ha betért lehetett egy zsidó fe­lesége (Lásd Rútot, a moábitát, aki Boáz felesége lett, és mint ilyen Dávid királyunk dédanyja, valamint Náámát, az ammonitát, aki Salamon egyik felesége volt és fia, Rechávám, követte Salamont Izrael trónján.

A Tóra álláspontja a két néppel szemben – kissé ambiva­lens. Egyrészt tilos volt a zsidóknak megtámadni őket és or­szágukból bármit is elvenni – másrészt pedig itt az örökös kizárás parancsa. (Vesd össze a továbbiakban Egyiptommal és Edommal, akik szintén kizárattak – de csak három nem­zedékre).

A Tóra itt – egyébként meglehetősen ritkán – megadja az okot az ammoniták és moábiták eltávolítására: „Mivel nem jöttek elibétek kenyérrel és vízzel az úton, amikor kivo­nultatok Egyiptomból…” (5Móz 23:5}.

Ez az egyik ok, egy negatív ok, amit a moábiták és ammoniták nem tettek, vagyis nem voltak barátságosak a most kiszabadult „rokonokhoz”. Ez azonban nem elég: volt egy tevőleges ok is az elzárkózásra: „…és mivel fölbérelte ellened Bileámot, Beor fiát, hogy megátkozzon…” (5Móz 23:5).

Ezt Bálák Móáb (Moáv) királya tette, „de az Örökkévaló a te Istened nem akart hallgatni Bileámra, és átváltoztatta az átkot számodra áldássá,..” (5Móz 23:6).

Amikor a Talmud-bölcsek kivonták a moábita és ammonita nőket a tilalom alól, azt a sajátos észjárást alkalmazták, hogy a nőknek nem volt feladatuk elibétek menni kenyérrel és vízzel, mivel ez a férfiak dolga, és ezért ez nem vonatko­zik rájuk.

Ma ez a micvá nem aktuális, nemcsak azért mert de facto nem lehet tudni kik az ammoniták és moábiták, hanem mert már kimondták bölcseink, hogy Szánchériv, Assur (Asszíria) királya, a nagy hódító „felfordította a világot, és összeke­verte a népeket, úgy hogy már akkor sem lehetett tudni, ki kicsoda.” (Bráchot 28a).

Napjainkban nem aktuális.

 

(578) NINCS BÉKEFELHIVÁS AMMONITÁNAK ÉS A MOÁBITÁNAK (N’A)

„Ne keresd békéjüket (vagy barátságukat) és jólétüket min­den napjaidban, sohasem!” (5Móz 23:7).

A Tóra parancsa békefelhívást intézni az ellenséges népek­hez – háború előtt – nem vonatkozik Ammonra és Moábra, a fentemlített okok miatt. Másutt a Tóra utasítást ad: nem kezdeményezni háborút ellenük és megtámadni őket – de nem is barátkozni velük. Hertz idéz egy nem-zsidó tudóst, aki szerint itt a Tóra nem ellenségességről, hanem közöm­bösségről beszél.

Nem aktuális.

 

(579) NE ZÁRD KI ÉZSAU IVADÉKÁT TÖBB MINT 2 NEMZEDÉKRE (N’A)

„Ne vesd meg (szószerint ne utáld) az edomitát, mivel test­véred ő […] a harmadik nemzedékük már jöhet Izrael kö­zösségébe.” (5Móz 23:8-9).

Ézsaut, Jákob testvérét, a vérrokont, nem lehet teljesen ki­zárni a rokonságból, és ezért a harmadik nemzedék, ame­lyik be akar térni – elfogadható. Vagyis, ha egy edomita be­tér, akkor unokája már teljes értékű zsidó lesz (Chinuch).

A micvá „gyökerét” (értelmét) illetően a Chinuch szerint azért van szükség erre a figyelmeztetésre, mert azt gondol­hatnánk, hogy ha Ammont és Moábot a Tóra örökre eltávo­lította, akkor legalább ugyanígy kell viszonyulnunk az edomitákhoz (és az egyiptomiakhoz – lásd a következő micvát) mivel ezek sokkal rosszabbak voltak velünk szem­ben. Erre jön ez a figyelmeztetés, hogy a mi logikánk nem a Tóra logikája: ezt a két népet csak három nemzedékre kell el­távolítani, mivel a rosszat, amit velünk tettek – isteni utasí­tásra tették, mint büntetést Izrael vétkeiért.

Napjainkban, amikor tudjuk, miket tettek velünk a po­gány, majd keresztény Rómával azonosított edomiták, akikről a Biblia többhelyütt csak a legrosszabbat mondja (Zsolt, 137:7, valamint Máláchi 1:3 („Ézsaut pedig gyűlö­löm…”) – kissé furcsa a testvériség hangoztatása. Valószínű, hogy itt Ézsau másik arcát ismerjük meg, ami a Tórában nem igen jut kifejezésre (bár ott is találjuk, hogy megöléssel fenyegette Jákobot), de a midrások részletesen szellőztetik „a gonosz Ézsau” erőszakos jellemét és erkölcstelen csele­kedeteit.

Mivel ma nincsenek edomiták, és Ézsau nemzetségének nem maradt írmagja (lásd fent Szánchériv „felforgató” tevé­kenységét) – a micvá nem aktuális.

 

(580) NE ZÁRD KI AZ EGYIPTOMIT TÖBB MINT 2 NEMZEDÉKRE (N’A)

„Ne vesd meg (szószerint ne utáld) az egyiptomit, mivel jö­vevény voltál országában […], a harmadik nemzedékük már jöhet Izrael közösségébe.” (5Móz 23:8-9).

Lásd az előző micvát, azzal a különbséggel, hogy itt nem ro­konról, hanem egy „vendéglátó” országról van szó, ahová Jákob háza az éhínség elől menekült. Lehet hogy van alapja annak a feltevésnek, hogy a gyilkos egyiptomi genocídium üldözést nem a nép, hanem a fáraó és kamarillája kezdemé­nyezte, és ezért nem kell az egész népet büntetni.

Chinuch hangsúlyozza: szó sincs arról, hogy a Tóra köte­lezne bennünket, összeházasodni edomitákkal vagy egyipto­miakkal. A Tóra élesen ellenzi, és nem tolerálja a vegyeshá­zasságot, csak éppen nem tiltja ebben az esetben – ha az illető edomita vagy egyiptomi szabályosan betér a zsidóságba.

Napjainkban nem aktuális (Szánchériv „felforgató” tevé­kenysége miatt).

 

(581) TISZTÁTALAN NE TARTÓZKODJON A TÁBORBAN (N’A)

„Ha van közöttetek valaki, aki nem tiszta, éjszakai eset (magömlés) miatt, menjen ki a táborból – és ne menjen vissza a táborba.” (5Móz 23:11).

Itt két táborról van szó – a legbelsőbb isteni (söchiná) tábor­ról és az utána következő levita táborról. Ezeket kellett el­hagyni annak, akivel éjszakai „baleset” történt. Utána tisz­tálkodik, alámerül a fürdőben és estefelé, naplemente után, visszatérhet a táborba.

A jeruzsálemi Szentélyben a levita tábor megfelelője a templomhegy egy része volt.

Nem aktuális.

 

 

A TÓRA SZOCIÁLIS TÖRVÉNYEI

 

A Tóra törvényeinek sokrétűsége okozza, hogy nem könnyű őket csoportokra osztani, és tematikailag kvalifikálni. Ha mégis megpróbáljuk ezt, könyvünkben, néhány összefogla­ló által, ezt a jobb érthetőség és könnyebb áttekinthetőség kedvéért tesszük.

A szociális törvények több helyen jelennek meg a Tórá­ban. Láttuk már, hogy nemcsak a szegények gyámolításáról van szó, hanem az özvegy, az árva, a jövevény és a munkás védelméről. Ide tartozik a menekült-jog megadása a szökött rabszolgának; a leviták ellátásának biztosítása; a kamatsze­dés tilalma, a zálogvétel szigorú megszorítások közötti al­kalmazása és az állatvédelem is (nem befogni a cséplő ökör száját, nem elvenni a fiókákat az anyamadár szeme láttára, nem levágni a borjút és anyját egy napon).

A mezőgazdasággal összefüggő micvák között is jelentés szerepe van a szociális meggondolásnak. A nincstelenek tiszteletteljes, nem megszégyenítő, ellátása a leket, sichhá és péá áItal (ez egyes kalászok szedegetése, az elfelejtett kéve és a mező szélének nem learatása), ami nekik törvényes járan­dóságuk és így ők „tesznek szívességet” a földbirtokosnak, hogy lehetővé teszik neki a micvá gyakorlását

A Tóra persze nem beszél „szocializmusról” és nem uszít osztály harcra. A Tóra szociális törvényeit az emberiesség és a könyörületesség hatja át, amelyek bölcseink szerint a zsi­dó népet jellemzik.

 

(582) NEM KISZOLGÁLTATNI A MENEKÜLT RABSZOLGÁT (A)

„Ne szolgáltasd ki urának a rabszolgát, aki hozzád mene­kül gazdája elől.” (5Móz 23:16).

A Tóra egyik leghumánusabb törvénye, amely Izrael ókori országát a szabadság világító fáklyahordozójává tette. Nem csak akkor van ez így, ha az ókori Hammurábi törvényeivel hasonlítjuk össze, amelyek halálbüntetést írnak elő annak, aki egy szökött rabszolgát rejteget – hanem önmagában is! A micvá értelmezői szerint a hangsúly Erec Jiszráélen (Izrael országán) van, aki ide menekül arról feltételezhető, hogy a zsidó szellemiség szentségét keresi. Ennél fogva a háláchá szerint még egy zsidónak sem kell visszaszolgáltatni Izrael­be szökött pogány rabszolgáját.

A gójok nem tudták felfogni a micvá értelmét és a zsidó hozzáállást a problémához. A hadrianusi üldözések idején, amikor a rómaiak tiltották a szabad vallásgyakorlást, és bör­tönbe vetették, nem egyszer kivégezték a vallásos zsidókat (ekkor halt mártírhalált rabbi Ákívá és az úgynevezett tíz mártír nagy része) az egyik tanaitát, rabbi Eiázár ben Pártát, azzal a váddal kínozták meg, és állították bíróság elé, hogy …felszabadította rabszolgáit. A rómaiak szemében ez egy veszedelmes precedens volt. Ézsau nem fogta fel, mit cse­lekszik Jákob. Elázár letagadta a vádat és csak csodával ha­táros módon sikerült megmenekülnie a „súlyos” vád alól. (Ávodá Zárá 17b).

Chinuch szerint ma is érvényes, férfiakra és nőkre nézve egyaránt. Eszerint háláckikus problémát jelent kiszolgáltatni egy vádlottat (nemcsak zsidót), akit kikérnek, kölcsönös ki- adtatási egyezmény alapján.

 

(583) NE SZEKÁLJUK A HOZZÁNK MENEKÜLŐ RABSZOLGAI (A)

„Veled lakjék (a szökött rabszolga) közötted […], ahol a leg­jobb neki; ne szekáld (vagy ne bántsd, ne sanyargasd) őt.” (5Móz 23:17).

Az előző micvá kiegészítése, ami egy külön parancsolatnak számít. Nem elég menedékjogot adni a szökött rabszolgá­nak. Azon kell lenni, hogy ne legyen vegzatürának kitéve, tilos felemlíteni múltját, sértegetni fajtáját vagy családját (Szifré).

A ló tónu igének több értelme lehet, és ahány értelme – annyi fordítása. Van, aki „ne nyomorgasd”-nak fordítja, de itt, szerintem a szekatúráról van szó, vagyis a hagyományos értelmezés szerint szóbeli sértegetésről, bántalmazásról.

Már találkoztunk azzal a tilalommal, hogy nem szabad egy prozelitának felhánytorgatni múltját. Itt ez hatványo­zott mértékben érvényes, mert egy szökött rabszolga állan­dó félelemben él, és nem nagyon hiszi el, hogy valóban ezeknél a zsidóknál menedéket talált, mégpedig jogszerűen, a Tóra alapján. Ezért a jó bánásmód vele szemben kimeríti a kiddus há-Sém (Isten hevének megszen telese) fogalmát is. (lásd a 341. mievát).

Mindig aktuális – Izrael országában.

 

(584) NE LEGYEN PROSTITUÁLT IZRAEL LEÁNYAI KÖZÖTT (A)

„Ne legyen prostituált Izrael leányai között, és ne legyen férfi-prostituált Izrael fiai között.” (5Móz 23:18).

Ez egy annyira magától értetődő micvá, hogy szükségtelen magyarázni. Ezért bölcseink hozzákapcsolták a tilalmat, mi­szerint tilos egy nőhöz közeledni házasságlevél és megszen­telt házasság (kiddusin) nélkül.

A kádés és kdésá kifejezés közel áll a héber szentséghez (ködusá), ami arra mutat, hogy itt nem egyszerű, komin erei o- nális prostitúcióról van szó, hanem a pogány szentélyekben működött „oltári” orgiákról, amelyek a pogány kultusz szerves részei voltak. Amint a következő tilalomból látni fogjuk, ott is fennállott az anyagi ellenszolgáltatás, vagyis a pogány „szentséget” ott is pénzért mérték.

A Mózes harmadik könyvében (19:29) található tilalmat („Ne gyalázd meg lányodat, hogy paráznaságra add…”), Maimonidész úgy értelmezte, hogy ne add oda lányodat va­lakinek „használatra”, anélkül, hogy elvenné feleségül. Ez is egyfajta paráznaság, a lány becsületének meggyalázása.

A férfi prostitúció vonatkozásában, Chinuch a homo­szexualitáshoz irányít bennünket (209. micvá).

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(585) NE VÉGY ÁLDOZATOT A PROSTITUÁLT BÉRÉBŐL (N’A)

„Ne hozd a prostituált bérét és az eb »árát« az Örökkéva­ló, a te Istened házába, semmiféle fogadalomként, mert az Örökkévaló utálja mind a kettőt” (5Móz 23:19).

Ahogy a prostitúció undorító és degradáló, ugyanez a hely­zet bérével is. Előállhat egy olyan helyzet, hogy a kéjnő az­zal próbálja kompenzálni lelkiismeretét, hogy alantas foglal­kozásának keresményéből szent fogadalmat tesz, vagy áldo­zatot akar hozni. A Tóra tiltja ezt, és úgy tűnik, hogy ez nem szorul magyarázatra.

Ami az ebet illeti, bölcseink ezt szószerint értették, és azt mondták, hogy vannak emberek, akik vérebeket tenyészte­nek, amelyek károsak és veszélyesek az emberiségre – s eze­kért a kutyákért kapott pénzt tilos a Szentélybe vinni, éppen úgy, mint a kéjnő bérét.

Ibn Ezra szerint az ilyen forrásokból jövő pénz meggya­lázza a Szentélyt, és ezért tilos elfogadni. Náchmánidész szerint, ha a vétkes valóban azzal az őszinte szándékkal hozná vétke bevételét áldozatul, hogy ez engesztelést sze­rezzen neki – el elfogadható lenne. Azonban a kéjnő folytat­ja tevékenységét, és az áldozat vagy fogadalom csak lelkiis­merete megnyugtatására szolgál.

Modern kommentátorok kiveszik az „ebet” szószerinti értelméből és a „szent” férfiprostitúciót űzőket értik alatta. Az egyetlen a hagyományos exegéták közül, aki ezt így fog­ja fel, az Luzatto, aki az „eb árát” cynaedusnak fordítja.

A Talmud megörökít egy történetet, amelyben a názáreti egyik tanítványa, azt mondja mestere nevében, hogy az ilyen pénzből szabad illemhelyet készíteni a főpapnak, mi­vel „a mocsokból jött és a mocsokba megy”. Ehhez egy prófétai verset használ, amely úgy szól, hogy „paráznák béréből gyűjtötte azokat, paráznák bérévé lesznek ismét” (Minchá 1:7). A Talmud természetesen elutasítja ezt a drást (Ávodá Zárá 17a).
Csak a Szentély idejében aktuális.

 

(586) A KAMATSZEDÉS TILALMA (A)

„Ne fizettess kamatot testvéreddel […] pénzben, eledel­ben, bármiben, amit kamatul vesznek.” (5Móz 23:20).

Lásd a 344. cselekvő és az 543. tiltó micvát. Itt a tilalom fel­öleli nemcsak a kamatszedés, hanem a kamatfizetés cselek­ményét is.

Aktuális, de megoldható egy kvázi társas viszonnyal (hetér iszká lásd ott).

 

(587) NE KÉSLEKEDJÜNK A FOGADALMAK TELJESÍTÉSÉBEN (A)

„Ha fogadalmat teszel az Örökkévalónak, a te Istenednek, ne késlekedj megfizetni […], mert vétek terhel téged.” (5Móz 23:22).

A fogadalom önkéntes, de az ember tartsa a szavát, és ha fo­gadalmat tett – fizesse ki. Ez az 546. cselekvő micvá negatív vetülete, amely tiltja a fogadalom teljesítésének halogatását.

 

(588) BÉRES ANNYIT VEGYEN A GAZDA FÖLDJÉRŐL, AMENNYIT MEGESZIK (A)

„Ha bemégy (dolgozni béresként) felebarátod szőlőjébe, ehetsz, amennyit akarsz de tarisznyádba (szószerint edé­nyedbe) nem tehetsz.” (5Móz 23:25).

Tiltó micvá, melynek pozitív ellentételeként – lásd a 447. micvát.

 

(589) ARATÁS KÖZBEN NEM SZABAD ENNI (A)

„…sarlót ne emelj felebarátod álló gabonájára.” (5Móz 23:26).

Az előbbi, azonos versből fejtik ki bölcseink azt is, hogy a munkásnak tilos munkaközben enni. Enni ugyan ehet a szőlőből, de nem munkaközben, hanem a szünetekben, vagy amikor az egyik ágyástól a másikig megy. A sarlót itt ügy értik, hogy a sarló használatának idején, vagyis aratás közben nem ehet a béres. Lásd az előző micvát is.

Amellett hogy nem győzzük hangsúlyozni a Tóra szociá­lis törvényeit, tisztában kell lennünk azzal is, hogy a Tóra nem egy szakszervezeti közlöny, és ugyanúgy védi a mun­káltatók érdekeit, mint a munkásokét.
Mindig aktuális.

 

(590) ELVÁLT ASSZONY NE MENJEN VISSZA A FÉRJÉHEZ, HA KÖZBEN FÉRJHEZ MENT, ÉS ÚJRA ELVÁLT (A)

„Az első férje, aki elvált tőle, nem veheti újra el, miután tisztátalan lett (azáltal hogy újra férjhez ment és elvált), és ez utálatos az Örökkévaló előtt, és ne hozd vétekbe az Orszá­got, amelyet az Örökkévaló Istened birtokul ad neked ” (5Móz 24:4).

Nem könnyű ennek a tilalomnak logikus magyarázatot ta­lálni. Annál is inkább, mivel csak akkor tilos az első férjnek másodszor is elvált (vagy elözvegyült) feleségét visszaven­ni – ha az férjhez ment annak a rendje és módja szerint. Azonban ha az elvált asszony nem ment újra férjhez, csak éppen feslett életet élt – akkor férje visszaveheti... Ez azt in­dikálja, hogy csak akkor és azzal lett tisztátalan, ha… férjhez ment, de nem ha erkölcstelen életet élt.

Hogy értsük ezt?

Náchmánidész és Ibn Ezra szerint azzal, hogy újra férjhez ment, első férje viszonylatában lett tisztátalan. Náchmáni­dész abban látja a tilalom okát, hogy ne legyen lehetőség egy olyan ügyletre, amelyben a férj este válólevelet ad a fe­leségének és elküldi, az meg elmegy egy másik férfihoz, és reggelre visszajön férjéhez. Ez az, ami kimeríti a tisztátalan­ság és utálat fogalmát, mivel ez nem egyéb, mint amikor két férfi feleséget cserél… Ovádjá Szfornó is hasonlóképpen ér­telmezi a tilalmat.

Ábárbánél idézi Gersonidészt, aki szerint szintén egy tit­kos megállapodásról van szó férj és feleség között. Ő elválik feleségétől, az hozzámegy valaki máshoz, és addig szekálja, amíg amaz (a második férj) hajlandó egy nagy Összeget ad­ni neki, csak hogy hajlandó legyen elválni tőle. Ekkor – a vá­lás után – a nő visszatér első férjéhez, kezében a pénzzel, amit ilyetén módon „keresett’: Ezt akarná a Tóra itt a tila­lommal kivédeni. Nagyon eredeti elgondolás, de mi van ab­ban az esetben, ha a második férj meghal, és a nő megözve­gyül? Miért nem veheti első férje ebben az esetben vissza?

Megjegyzendő hogy Dávid királyunk visszavette Michált, Saul lányát, de ott nem volt válás, hanem királyi parancsra vették el tőle, és adták férjhez, máshoz (2Sám 3:14).
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(591) NEM MOBILIZÁLNI AZ IFJÚ FÉRJET EGY ÉVIG (N’A)

„…ne vonuljon hadba, és ne legyen rajta semmi teher…” (5Móz 24:5).

Lásd az 549. micvát, ahol a parancsolat részleteit és indoko­lását találjuk. Itt ez tiltó micvá a nagyobb nyomaték kedvé­ért. Chinuch itt hozzáteszi, hogy messzi útra is tilos az új férjnek menni egy teljes évig, mivel a vers végén jön a köte­lesség megörvendeztetni ifjú feleségét.
Nem aktuális.

 

(592) NEM ZÁLOGBA VENNI LÉTFONTOS­SÁGÚ DOLGOKAT (A)

„Ne vegyen senki zálogba kézi malmot, vagy felső ma­lomkövet, mert ezzel mintha magát az életet venné zálog­ba.” (5Móz 24:6).

Szélesebb értelemben minden olyan szerszámról és edény­ről van szó, amely létfontosságú, ami nélkül egy ember nem tud meglenni. Ez lehet egy takaró is, vagy malomkő, dagasztóteknő, főzőedény, vagy egy metszőnél a kései.

Míg a kamatszedés tilos – a zálogosítást engedélyezte a Tóra, hogy a kölcsönt adónak legyen valami biztosítéka arra nézve, hogy visszakapja a kölcsönadott holmit, vagy pénzt. Ez is több megszorítással jár (lásd az 550. micvát), és súlyos törvényekhez van kötve. Ha valaki takarót vett zálogba, es­te felé kénytelen visszaadni, ha a kölcsönt kérőnek csak egy takarója van. Tilos házába bemenni, hanem kint kellett meg­várnia, amíg amaz kihozta a zálogot.

Aktuális.

 

(593) NEM ELTÁVOLÍTANI A POKLOSSÁG JELEIT (N’A)

„Vigyázz nagyon a poklossággal, és legyen gondod rá, hogy azt tedd, amire tanítanak téged a levita papok…”  (5Móz 24:8).

Mi ez, amire tanítanak? Mire kell vigyázni? A hagyomány szerint tilos a poklosság jeleit eltávolítani (le­szaggatni). Lásd ebben az ügyben a 102. micvát. Chinuch emlékeztet: mindenütt ahol azt mondja az írás, hogy „vi­gyázz”, „ügyelj”, „hátha” – ez egy tiltó parancsolat. Ne pró­bálja a poklosság jeleit eltüntetni.

Chizkuni, Rásbám és mások ezt úgy értelmezték, hogy ti­los egy előkelőséggel, akár a királlyal kivételezni, hanem minden poklost ki kellett küldeni a táborból, Van aki Uzijáhú királyt hozza fel például (2Krón 26:19), és van aki Mirjámot, Mózes és Áron nővérét, akit elkülönítettek hét napra, amikor poklossá vált (4Móz 12:14-15).
Nem aktuális napjainkban.

 

(594) NEM VENNI ZÁLOGOT ERŐSZAKKAL (A)

„…ne menj be házába, hogy elvedd a zálogot.” (5Móz 24:10).

Nemcsak az adós házába tilos bemenni, hanem tilos önké­nyesen, bírói végzés nélkül, és a bíróság aktív segítsége nél­kül zálogot szedni. Nemcsak az adós házában, hanem az ut­cán sem szabad rátámadni, és elvenni a zálogot erőszakkal. Lásd az 550. micvát. Aktuális, mint a Tóra legtöbb szociális micvája.

 

(595) NEM VISSZATARTANI A ZÁLOGOT, AMIKOR SZÜKSÉG VAN RÁ (A)

„És ha szegény ember ő (a kölcsönző), ne aludj a zálogul kapott ruhában (hanem még naplemente előtt add vissza).” (5Móz 24:12).

Itt is lásd az 550. micvát, amely erről beszél csak cselekvő for­mában. Úgy látszik a zálog témája érzékeny idegeket érin­tett; ezért foglalkozik vele a Tóra ennyire intenzíven.
Aktuális.

 

(596) ROKON NE TANÚSKODJON (A)

„Ne ölessenek meg az apák gyerekeik miatt, sem a gyerekek apáik miatt – mindenki maga viselje a felelősséget tetteiért (szószerint mindenki a maga vétkéért haljon meg).” (5Móz 24:16).

Ebből a versből fejtették ki bölcseink, hogy rokonok tanúsko­dása elfogadhatatlan, Szifré interpretációjában ez azt jelenti, hogy ne haljanak meg apák – fiaik tanúsága alapján és fordít­va: a fiak se ítéltessenek el apjuk tanúvallomása alapján.

Mivel a tanúk döntő szerepet játszanak a zsidó jurisdikcióban – érthető ezen micvá fontossága. A tanúk objektivitását kérdőjelezi meg, ha rokonok tanúskodnak rokonuk mellett – vagy ellen. A 20. század diktatórikus rendszereiben – mint a szovjet kirakatperckben – gyakran ítéltek halálra embere­ket rokonaik kicsikart tanúsága alapján. A diktatúrák arra nevelték a gyerekeket, hogy spicliskedjenek szüleik után.

A zsidó törvénykezés elveti ezt a gyakorlatot. Károv pászul lö-édut (rokon diszkvalifikálva van ahhoz, hogy tanúskod­hasson) – mondja a Talmud.

Ez egyike azon kevés micváknak, amelyekről maga a Bib­lia hoz tanúságot, hogy szószerint betartották. Amikor egy palotaforradalom során meggyilkolták Jóást, Jehudá kirá­lyát, fia, Amácjá, aki elfoglalta a trónt, megölette azokat, akik megölték apját (ez volt akkoriban az általános gyakor­lat), de a gyilkosok fiait nem ölette meg, „ahogy ez meg van írva Mózes Tórájában, amit az Örökkévaló megparancsolt: Ne kelljen meghalniuk az apáknak fiaikért és a fiaknak se kelljen meghalniuk apjukért. Mindenkinek a maga vétké­ért kelljen meghalnia.” (2Kir 14:5-6).

A zsidó perrendtartásban a mai napig aktuális.

 

(597) NE RÖVIDÍTSÜK MEG AZ IDEGEN ÉS ÁRVA JOGAIT (A)

„Ne forgasd ki jogaiból a jövevényt és az árvát…” (5Móz 24:17).

Lásd a 241. micvát ahol a jog el ferdítéséről beszél a Tóra. Ez általánosságban is igaz – de a Tóra a fő hangsúlyt a társada­lom leggyengébb kategóriájára, a jövevényre, árvára, vala­mint az özvegyre teszi (lásd a következő micvát).

Mindig aktuális.

 

(598) NE ZÁLOGOSÍTSUK EL AZ ÖZVEGY RUHÁJÁT (A)

„…és ne vedd zálogba az özvegy ruháját.” (5Móz 24:17).

A Misna ehhez hozzáteszi, hogy nem hogy egy szegény öz­vegyasszonyt nem zálogosítanak el, de még egy jómódút sem (Bává Meciá 9:13).
Aktuális.

 

(599) NE TÉRJ VISSZA A MEZŐN FELEJTETT KÉVÉÉRT (N’A)

„Amikor learatod földedet, és kint felejtsz egy kévét a mezon – ne térj vissza, hogy elvidd, a jövevényé, özvegyé és árváé legyen, hogy megáldja az Örökkévaló Istened ke­zed munkáját” (5Móz 24:19).

Ezt a micvát hívják „elfeledettnek” (sikchá), és nemcsak a ga­bona kévére vonatkozik, hanem a fák gyümölcsére is; ami ott maradt – az a szegényeké.

Ez egy olyan tiltó micvá – mondja Chinuch – ami átalakul cselekvő micvává: ha valaki elvitte az ottfelejtett kévét, köte­les visszaadni azt, hogy jövevények, özvegyek és árvák – megkapják járandóságukat. Lásd az 552. micvát.
Nem aktuális.

 

(600) NEM KORBÁCSOLNI TÖBBET A KELLETENÉL (39) (N’A)

„…nem többet (mint 40-et, verethetnek rá a vétkesre)...” (5Móz 25:3).

Ez a negyven is csak 39, nehogy tévedésből többet üssenek rá, mint kellene (Maimonidész, Hilchot Szánhedrin 17:1).

A micvába beleértődik nemcsak a bíróság által megállapí­tott büntetés maximálása, hanem a verekedés tilalma is ahogy azt bölcseink mondták: „Aki felemeli kezét, hogy megüsse felebarátját – már is gonosznak számít…” (Szánhedrin 58b).

Lásd az 553. cselekvő micvát, ahol azt is elmondtuk, hogy a Talmud elrendelte, a 39 ütésen belül is meg kell vizsgálni a delikvenst, ki bírja-e fizikuma a korbácsolást.
Nem aktuális.

 

(601) NEM BEKÖTNI A DOLGOZÓ ÁLLAT SZÁJÁT (A)

„Ne fogd be az ökör száját, amikor csépel (régiesen nyomtat).” (5Móz 25:4).

Ez minden állatra vonatkozik, nemcsak az ökörre, és bármi­lyen munkára, amit végez. Nagy kegyetlenség bekötni a cséplő ökör száját: látja az ennivalót, és nem ehet belőle. „Az igaz ember ismeri barma lelkét” (Péld 12:10), és törődik szükségleteivel. Olyannyira, hogy bölcseink egy tórái cél­zást úgy értelmeznek, hogy előbb kell az állatoknak enni ad­ni, és csak utána ehetsz te (Bráchot 40a).
Aktuális.

 

(602) NE MENJEN AZ ÖZVEGY SÓGORNŐ IDEGENHEZ (A)

„…ne menjen a halott felesége (férjhez) idegenhez…” (5Móz 25:5).

A levirátus házasság törvényének megerősítése egy tiltó micvá által: nem mehet a gyermektelen sógornő idegenhez, csak sógorához, vagyis elhalt férje fivéréhez.

Részleteiben lásd az 554. micvát. Annyiból aktuális, hogy ebben az esetben a chálicá szertartás kötelez (lásd 555. micvá).

 

(603) NE KÖNYÖRÜLJÜNK AZ ÜLDÖZŐN (A)

Lásd az 556. micvát.

 

(604) NE LEGYENEK TULAJDONUNKBAN HAMIS SÚLYOK (A)

„Ne legyen neked, tarsolyodban, kétféle súly, nagy és ki­csi. Ne legyen házadban kétféle mérték, nagy és kicsi.” (5Móz 25:13-14).

Ez a 223. cselekvő és a 260. tiltó micvák folytatása és kiegé­szítése.

Két figyelemre méltó dolgot találunk itt. Egyrészt – ahogy a Chinuch megjegyzi, idézve a Talmudot, mivel itt az írás azt a kifejezést használja, hogy „házadban” – ez azt jelenti, hogy még ha használaton kívül is vannak a csonka sulyok, „sőt még ha éjjeli edényként szolgálnak” (Bává Bátrá 89b), akkor is tilos a házban tartani őket, hogy a csalás lehető­ségének még az árnyékát is elkerüljük.
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(605) NEM ELFELEJTENI ÁMÁLÉKOT! (A)

„…ne felejtsd el!” (5Móz 25:19).

Az orvtámadó gyilkos Amálékra való emlékezés negatív formája. A cselekvő az „emlékezz” és a tiltó a „ne felejtsd”.

(Lásd az 557. micvát).

 

 

KITÁVÓ SZAKASZA

benne 3 cselekvő és 3 tiltó parancsolat

 

 

(606) A ZSENGEK BEMUTATÁSÁNAK NYILATKOZATA (N’A)

„Te pedig ezt mondd az Örökkévaló Istened színe előtt: Arámból származó vándor ősöm lement Egyiptomba és ott lakott…” (5Móz 26:5).

Magával a zsengék bemutatásával a Szentélyben, már talál­koztunk M I S P ÁT IM szakaszában (2Móz 23:19) a 72. micvában, lásd ott. Itt a Tóra megismétli a micvát, hozzátéve a „nyilatkozatot, amit a zsenge bemutatójának kellett el­mondani a szolgálattévő kohanita előtt – héberül. Ha nem tudta – a kohanita előmondta neki a deklarációt, és ő utána mondta szóról szóra. Később bevezették, hogy mindenki a kohanita után mondta, hogy aki nem tudja — ne szégyenül­jön meg.

A szöveg – az ókori zsidó történelem dióhéjban. Jákob és családja (a „bolygó arameus”) lemennek Egyiptomba. Ott először jó szemmel nézett jövevények, majd „idegen lelkűletüek”, egy genocídium kísérletének alanyai. Isten meghallgat­ja jajveszékelésüket „És kivezetett bennünket az Örökkéva­ló Egyiptomból, erős kézzel és kinyújtott karral; nagy fé­lelmetes jelekkel és csodákkal. Majd elhozott bennünket erre a helyre és nekünk adta ezt a tejjel és mézzel folyó or­szágot. És íme most elhoztam a föld gyümölcsének zsengé­jét, amit adtál nekem, Örökkévaló…” (5Móz 26:8-10).

Utána letette a zsengékkel teli kosarat „az Örökkévaló színe elé”, vagyis az oltár elé. És leborult az Örökkévaló szí­ne előtt. Utána, az utasítások szerint, örvendeznie kell „mind annak a jónak, amit az Örökkévaló adott neked és házadnak”, és együtt kell örülnie a levitával és a jövevény­nyel. így vált a zsengék bemutatása egy meghitt családi ün­neppé.

A Misna (Bikurim 3. fejezet) színesen írja le a zsengék ho­zatalát Jeruzsálembe és bemutatását a Szentélyben.

Napjainkban nem aktuális.

 

(607) A TIZEDEK VALLOMÁSA (N’A)

„,,. és ezek után (hogy megadtad a tőled járó tizedeket stb.) nyi­latkozatot teszel, Örökkévaló Istened színe előtt és azt mondod: Kitakarítottam a házból mindent, ami megszen­telt volt (vagyis a tizedeket), és odaadtam a levitának, a jö­vevénynek, árvának és özvegynek, parancsod szerint […], nem szegtem meg és nem felejtettem el egyet sem paran­csolataid közül.” (5Móz 26:13).

Ez a kötelező tized-nyilatkozat, ami hasonlít a modern adó­bevallásra. Nem elég a tizedeket adni – azt deklarálni is kell, vagyis nyilvánosságot kell biztosítani neki. Ezenkívül a nyilatkozattevő hangsúlyozza, hogy nem evett a (második) tizedből, amikor gyászban volt (mert az tilos), nem szent­ségtelenítette azt meg, amikor tisztátalan volt stb. (lásd a 609. micvát).

Ábárbánél szerint a nyilatkozat arra szolgált, hogy a zsi­dó kijelenthesse: ő bona fide teljesítette adó (tized) kötelezett­ségéit nem próbálta azokat kijátszani (nem adott búza he­lyett szalmát) stb.

Ellentétben az előző micvában lévő zsenge nyilatkozattal amit csak héberül lehetett mondani – a tized-vallomást min­den nyelven lehetett (magyarul is!). Ezt a nyilatkozatot a har­madik tized-év után kell tenni (a hétből), amely a szegény adó éve. (Lásd a tizedek micvájánál – 445. – részletesen.)

Nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

(608) UTÁNOZNI ISTEN ÉS EGYENES ÚTJAIT (A)

„…és az Ő útjait járod.”(5Móz 28:9).

A Tóra előírja, illetve itt meg is parancsolja, hogy a zsidó em­ber legyen jó, becsületes, irgalmas és könyörületes és mind­ezen tulajdonságokban utánozza az Örökkévalót Egyszerűen „legyen olyan, mint Ő.”. Ez persze egyáltalán nem olyan „egyszerű , de a zsidó embernek erre kell törekedni Az ittenihez hasonló kifejezéssel már találkoztunk előbb „…és járj az Ő útján…” (5Móz 10:12). Bölcseink ebben az utánzás kötelességét látták. Egy jó dolgot jó utánozni, és ha egy ember kepes Isten nyomdokain haladni, és könyörüle­tes lenni, mint Ő – ennek csak örülhet. Ő szent – légy te is szent – ő cádik – légy te is az. Másutt azt mondták, hogy en­nek a micvának a gyakorlat a próbaköve: Istent utánozva kell jótéteményt gyakorolni; ahogy Ő gyámolítja az özve­gyet és az árvát – tedd te is azt. Ahogy Ő „látogatja a bete­get”, „eltemeti a halottat” stb. – tedd te is ezt – így vagy képes nyomdokain haladni.

Mindig, mindenkinek, mindenütt aktuális.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(609) NEM ENNI A TIZEDEKBŐL _ GYÁSZBAN (N’A)

„Nem ettem belőle (a második tizedből) gyászomban…” (5Móz 26:14).

Az úgynevezett „második tized” (máászér séni) micváját (445) már láttuk és megértettük. Itt a Tóra hozzáteszr, hogy a tized szentsége megköveteli, hogy ne együnk belőle, ami­kor gyászban vagyunk, hét legközelebbi hozzátartozónk egyikének elhunyta miatt.
Nem aktuális.

 

(610) NEM ENNI A TIZEDBŐL TISZTÁTALAN ÁLLAPOTBAN (N’A)

„…és nem dobtam ki (vagy, belőle, amikor tisztátalan voltam…” (5Móz 26:14).

További megszorítás. Nemcsak a gyászoló nem ehet a máso­dik tizedből, hanem az sem, aki tisztátalan. Csak akkor ehet belőle – Jeruzsálemben – ha kiváltották, és a pénzből vásárolt élelmet eheti.

A második tized – mint a többi ajándék, felajánlás és levi­ta vagy kohanita juttatások – szent jelleget öltenek, és ezért a laikusnak ennek megfelelően kell viselkedni velük szem­ben. Az itteni „nyilatkozat” szövegében elmondottak, mind egy-egy tiltó micvává válnak.
Nem aktuális, mivel nincs Szentély.

 

(611) NEM VÁSÁROLNI A TIZED-PÉNZBŐL MÁST, MINT ÉLELMET (N’A)

„ és nem adtam belőle halott célokra…” (5Móz 26:14).

Ebből a negatívumból fejtették ki, hogy enni és innivalót szabad a „második tized”-ért kapott pénzből vásárolni Jeruzsálemben. Nem adtam halott céljaira – azt jelenti itt, hogy élő dologra – élelemre – lehet csak kiadni. ‘

Chinuch ismét a 445. micvához irányít bennünket, ahol kifejtette, hogy arany és ezüst tárgyakat nem szabad ebből a pénzből vásárolni, sem házat, vagy telket – hanem csakis és kizárólag élelmet. A cél: a központi főváros megerősítése nagy tömeg zarándok által, akiknek ez (a második tized ellenértéke) biztosítja megélhetését Jeruzsálemben, távol otthonától, földjétől. –

Nem aktuális.

 

 

NICÁVIM SZAKASZA

benne 2 cselekvő parancsolat

 

 

(612) A HETEDIK ÉV VÉGÉN TARTANDÓ NAGYGYŰLÉS (N’A)

„Gyűjtsd egybe a népet, a férfiakat, a nőket és a gyereke­ket… „ (5Móz 31:12).

Ezt az utolsó előtti micvát – úgy tűnik, maga Mózes fogalmazta-adta a népnek, miután odaadta a kohanitáknak az ál­tala leírt Tórát. A Tóra nem egy szűk elit kör jussa-tulajdona, hanem az egész népé. Azt állandóan tanulni, műveim kell . Az egyszer hét évben tartott nagygyűlésnek ez volt egyik célja: a Misné Tórá (Mózes ötödik könyve) egyes részleteinek felolvasásával – megerősíteni a kapcsolatot a nép apraja-nagyja – eb­ben a jövevények is benne foglaltattak – és a Tóra között.

A hetedik év a smitá év volt, amikor nem voltak mezőgaz­dasági munkák, és a nép jó része ideje nagy részét, a Tóra ta­nulásának szentelhette. Egy ilyen nagygyűlés nagy feltűnést keltett, nagy publicitással járt és ez elősegítette a Tóra tanu­lását ami előfeltétele tartásának (Chinuch).

A Misnában (Szotá 7:8 részletes leírását találjuk egy ilyen nagygyűlésnek, ahol maga a király (konkréten első Agrip­pa) olvasta fel a Tórát. A részletes és érzékletes leírást – Maimonidész nyomán – a Chinuch is közli, közbevetve megjegyzéseit.
Nem aktuális, mivel csak akkor kötelező, amikor a zsidók többsége Izrael országában él. Újabban szokásos a hetedik év végén Jeruzsálemben vallási jellegű Tóra-gyülekezeteket tartani a nagygyűlés (hákhél) emlékére.

 

(613) MINDENKI ÍRJON (VAGY VEGYEN) MAGÁNAK TÓRÁT)

„Most pedig írjátok meg magatoknak ezt az éneket s tanítsd meg erre Izrael fiait, add a szájukba…” (5Móz 31:19)

A Talmudban ebből a versből – amely eredetileg a psát sze­rint az itt következő dalról beszél („Halljátok egek…”) – azt fejtettek ki hogy ez a Tórára vonatkozik. Vagyis hogy minden zsidó kötelessége egy saját privát, Tóra tekercset írni – vagy íratni – magának.

Bölcseink (Menáchot 30a) nagyon dicsérték azt aki saját kezüleg ír magának egy Tóratekercset és azt mondták hogy ez olybá veendő, mintha maga vette volna át a Tórát a Színáj hegyen – de ha erre nincs mód, akkor íratni is lehet, vagyis megfizetm. egy Tóramásoló (szófér) bérét, vagy közösen résztvenni egy Tóra tekercs íratásában.

Chmuch hozzáteszi, hogy ez akkor is micvá-kötelesség ha atyái ráhagytak Tóra-tekercseket, mivel minél több, annál jobb; akkor módjában áll kölcsön is adni, akinek nincs.
A parancsolat nemcsak a Tórára, hanem egyéb szent könyvekre is vonatkozik. Napjainkban a nyomda és az of­szet idejében, a Tóra-tekercs változatlanul az, ami volt – kézzel írott pergamenre – amiből a zsinagógában felolvasnak.

Azonban tanulás céljara a nyomtatott könyveket részesítjük előnyben mert olcsóbbak, és könnyen lehet hozzájuk jutni.

A Tóra tekercseket nagy becsben tartjuk, felállunk előttük amikor kiveszik és visszateszik a frigyszekrénybe és csókot hintünk bársonyból készült „kabát”-jára. Ha egy tóra tekeres elöregedett, betűi lekoptak, és már nem lehet kijavítani -akkor alkalmatlanná (pászuk) válik, és el kell temetni zsidó temetőbe, lehetőleg igaz emberek (cádikok) mellé. Mindenkor aktuális.

* * *

Ezzel bevégeztem a 613 micvá felsorolását és értelmezését, ahogy az Örökkévaló Isten erőt és értelmet adott nekem. Ju­talmam az lesz, ha magyar ajkú zsidó testvéreim tudni és teljesíteni fogják a ma aktuális, érvényes micvák egy részét, nagy részét. Csak és kizárólag ez, zsidóságunkhoz való ra­gaszkodásunk, lehet a biztosítéka annak, hogy a Hámánok, Hitlerek és Sztálinok sátáni terve nem valósul meg és a zsi­dó nép – ám Jiszráel – megéli a megváltást, a messiás eljöve­telét.

Ámén, kén jihje rácon!