Jó és rossz – Fény és árnyék
Az embernek mindig arra kell gondolnia, hogy saját maga és a világ a mérleg két serpenyőjében egyensúlyban van; ha az ember akárcsak egyetlen jó cselekedetet is véghez visz, a mérleg nyelve az ő javára billen, és megváltást és üdvösséget hoz a maga és az egész világ számára. – Maimonidész, A megtérés törvényei 3:4. A rossz nem más, mint a jó hiánya; nincs saját léte és szertefoszlik a jóság kisugárzásának fényében. – A Rebbe
Egy látogatója egyszer a világ „nagy” kérdését tette fel a Rebbének: hogyan teremthetett az Örökkévaló olyan világot, melyben gonoszság is van. A Rebbe elmagyarázta, hogy a rossznak nincs önálló léte. A rossz a létezésnek csupán potenciális formája, amely csak azért rendelkezik látszólag önálló léttel, hogy az ember élhessen szabad akaratával. A Rebbe azt javasolta, a látogatójának, hogy gondoljon egy késre. – Önmagában a kés nem rossz, még ha elképzelhetők is olyan helyzetek, melyekben rossz célokra lehet azt használni – magyarázta a Rebbe. – Ugyanaz a kés a sebész kezében jó célokat szolgál. Az Örökkévaló lehetővé teszi számunkra, hogy magunk döntsük el: mire használjuk a kést. Ha azt feltételezzük, hogy a rossz saját, pozitív léttel bír, akkor roppant helytelenül azt is feltételezzük, hogy nem egy, hanem két isteni erő létezik.
Valóban létezik-e jó és rossz?
Honnan származik etikai mércénk? Mi a helyes és mi a helytelen? Mi a jó és mi a rossz?
Olyan korban élünk, melyben nem könnyű e kérdésekre válaszolni. Az a viselkedés, amely egyeseknek elfogadhatatlan, másoknak természetes. A tegnap tabui mára elfogadottakká válhatnak. A jónak és a rossznak nincs általánosan elfogadott modellje; azok az iskolák, melyek valaha az objektív értékek forrásai voltak, mára ideológiai csatatérré váltak, ahol az értékeket inkább semlegesítik, hogy elkerüljék a diszkrimináció vádját.
Mindez az erkölcsi relativizmus felhígított formáját eredményezi: minden elfogadható, amennyiben nem sért nyíltan másokat. Ám elég magas-e ez a mérce? Az „élni és élni hagyni” elv jegyében vajon nem kényszerültünk-e engedményekre a jóról és a rosszról alkotott alapvető felfogásunkat illetően? Tegyük fel magunknak a következő, roppant egyszerű kérdést: Elfogadhatónak tartjuk-e ezt az erkölcsi kétértelműséget?
Ez további kérdéseket vet fel, melyeket egyesek talán félelemből nem mernek feltenni. Van-e abszolút jó és abszolút rossz? Ha nem, miért van az, hogy az emberek egyes dolgokat természetszerűleg helyesnek tartanak, míg másokat ellenszenvesnek? Ez a vonás már a fiatal gyerekekben is megfigyelhető: a jó és rossz iránti belső érzék legalább annyira erős, mint a látás, vagy hallás érzéke.
Ahhoz, hogy igazsággal és értelemmel teli életet éljünk, meg kell határoznunk mi a jó és mi a rossz, és életünket egy abszolút értékrendnek kell vezérelnie, különben mércénk önkényessé válik, és még az is megeshet, hogy azon tűnődünk, miért is kell életünket a jóság elérésének szentelni. Amikor gyermekeinket arra tanítjuk, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól, el kell tudnunk magyarázni nekik – és magunknak – miért van szükség erre a különbségtételre, és az mitől abszolút.
A Bibliában az Örökkévaló abszolút törvényeket és útmutatást adott az emberiségnek; ezek pontosan körülírják mi helyes és mi helytelen, mi jó és mi rossz.
Az Örökkévaló szempontjából a jó és a rossz olyan erő, amely konstruktív, illetve destruktív, s amelyek ugyanolyan abszolút módon lettek meghatározva, mint a rendszer, melyet uralnak. Ugyanúgy, ahogy a jó étel táplálja a testet, míg a méreg ártalmára van, a jóság nélkülözhetetlen a lélek egészségére, míg a gonoszság kárára van.
Ezért az Örökkévaló utasításai – melyek a jó és a rossz megkülönböztetésének velünk született érzékében nyilvánulnak meg – nem pusztán javaslatok vagy akár parancsolatok arra vonatkozóan, miképpen éljük életünket, hanem sokkal inkább egyfajta használati utasítást alkotnak, melyben az Örökkévaló, az élet teremtője és mérnöke, leírja, miként kell karbantartani testünket és lelkünket, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák.
A jóság tehát nem csupán erkölcsi kötelezettség, hanem testünk és lelkünk nélkülözhetetlen tápláléka. Más ember megbántása nem csak azért elfogadhatatlan, mert erre nincs jogunk, hanem azért is, mert ezáltal magunknak is ártunk.
Ha eszerint tekintjük a jót és a rosszat, magyarázatot kapunk a jutalomra és büntetésre, melyek végső soron ok-okozati rendszert alkotnak, afféle kozmikus immunrendszert. Ha jócselekedetet hajtunk végre, még szorosabban kapcsolódunk az Örökkévalóhoz, és ezáltal energiával töltjük fel lelkünket, míg egy rossztett elszakít bennünket az Örökkévalótól, és gyengíti lelkünket.
Az erényes viselkedés nem csupán az emberek között, hanem az ember és az Örökkévaló között is fontos. Az ember szíve akkor kezd háborogni, amikor az emberi lélek elszakad az Örökkévalótól, a jóság forrásától. Miért gyűlölik és pusztítják egymást az emberek? Mert énjük tagadja, hogy minden ember ugyanabból a forrásból ered és ezért ugyanazért a célért kellene munkálkodnia. A jócselekedet azt jelenti, hogy felülemelkedünk saját szükségleteinken, hozzákapcsolódunk az Örökkévalóhoz, és ezt az egységet kiterjesztjük embertársainkra.
Miért létezik jó és rossz?
Mindannyian próbáljuk megérteni, miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló, aki jó és igazságos, megenged ennyi szenvedést és kegyetlenséget. Felmerül az évszázados kérdés: Miért is teremtette az Örökkévaló a rosszat, miképpen egyeztethető ez össze jóságával?
E kérdés megválaszolására egy jóval alapvetőbb kérdést kell feltennünk: Miért teremtette az Örökkévaló az életet? Hiszen élet nélkül nem létezne sem gonoszság, sem szenvedés.
Az Örökkévaló azért teremtette materiális világunkat, mert azt akarta, hogy megnemesítsük és lakhelyévé tegyük azt. Ehhez pedig az kell, hogy önálló realitásnak tekintsük magunkat. Ezért mindannyian szabad akarattal rendelkezünk, lehetőségünk van önzetlenség és önzés, jó és rossz között választani, s eldönteni: követjük-e, vagy sem az Örökkévaló útmutatását. Ez a szabadság a legnagyszerűbb adomány, mellyel az Örökkévaló megajándékozott minket. E nélkül az életnek nem lenne értelme.
Az Örökkévaló nem pártolja a rosszat. Azt szeretné, ha csak jót cselekednénk. Az Örökkévaló nem követ el gonoszságot – csak az ember. Annak érdekében, hogy az ember igaz partner legyen az életben, szabad választással kell rendelkeznie. S annak dacára, hogy az Örökkévaló nehezen viseli, ha az egyik ember árt és fájdalmat okoz a másiknak, még nehezebb lenne, ha visszavenné azt a szabad akaratot, amivel felruházott bennünket.
Vagyis rajtunk múlik, jót vagy rosszat cselekszünk-e. Ha legyőzzük a rosszra való csábítást, a csábítást arra, hogy bármi áron is, de csak a magunk javát nézzük, sokkal magasabb szintre juthatunk el, mint amire egyébként eljuthatnánk. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb erőfeszítésre késztet bennünket. Miképpen az éjszakában tündöklő fény ragyogóbbnak tűnik, és jóval inkább megbecsüljük, mint ugyanazt a fényerőt napvilágnál, a jócselekedet is annál ragyogóbbnak tűnik, ha összevetjük azzal a gonosztettel, amit elkövethettünk volna. Az Örökkévaló által ránk ruházott választás képessége ugyan kockázatokkal jár, de e kockázat a fejlődés velejárója. Ahhoz, hogy a gyerek megtanuljon járni, hagyni kell, hogy néha elessen.
Ez a magyarázata annak, hogy miért van lehetőség a rosszra. Ám miképp létezhet a rossz a jó és mindenütt jelenlévő Isten szeme láttára? Ennek magyarázata abban a módban rejlik, ahogy az Örökkévaló megteremtette fizikai realitásunkat. Önállóságunk érdekében az Örökkévaló elrejtette magát, s azt a kihívást állította elénk, hogy az „edényre”, a fizikai világon túli tartományra vessük szemünket, hogy megtaláljuk a benne rejlő isteni „fényt”.
Történt egyszer, hogy egy rabbinak a következő kérdést tették fel: Hogyan egyeztethető össze a gonoszság az Örökkévaló mindenütt jelenlévő jóságával?
– Ehhez a világhoz fűződő viszonyát tekintve, az Örökkévaló olyan, mint az apa, aki elrejtőzik gyermeke elől – válaszolta a rabbi. – Az apa arra bíztatja gyermekét, hogy mutassa meg találékonyságát és keresse meg őt, és ez végső soron növeli a köztük lévő szeretetet és meghittséget. Mivel az apa valójában azt akarja, hogy gyermeke legrejtettebb erőtartalékait is használja fel, nagyon jól elrejtőzik – s ez annyira jól sikerül neki, hogy gyermeke végül felhagy keresésével, elfelejti apját, és valami másba kezd. Az apa ezalatt szomorúan ül rejtekhelyén, és arra vár, hogy gyermeke visszatérjen. Hasonlóképpen, az Örökkévaló is azért rejtőzött el előlünk, hogy kibontakoztassa legjobb képességeinket, amikor Őt keressük. A rossz lehetőségét pontosan ez adja: az Örökkévaló elrejtőzése a materiális világban, amely arra kell késztessen bennünket, hogy minden erőnkkel keressük a jóságot.
Az Örökkévaló elrejtőzése a mi materiális világunkban a mi szabad akaratunktól teszi függővé, megkeressük-e vagy semmibe vesszük Őt. Ha az Örökkévaló jelenléte nyilvánvaló lenne, sem hajlandóságunk, sem lehetőségünk nem lenne a rosszra. Ebben az esetben nem állna előttünk a jócselekedetek megtételének kihívása.
Más szóval a rossz a kudarcba fulladt élet kihívása. Amikor, hasonlóan ahhoz a gyerekhez, aki abbahagyja apja keresését, elfeledkezünk, vagy nem veszünk tudomást a kihívásról, lehetővé tesszük, hogy az Örökkévaló elrejtőzése teret adjon a potenciális rossznak. Amikor csak az „edényt” látjuk, de a belül rejtőző „fényt” nem, amikor önző módon csak materiális érdekeinket hajszoljuk és nem veszünk tudomást spiritualitásunkról, ez az önzés lehetővé teszi a rossz virulását.
De nem állíthatjuk, hogy az Örökkévaló választja, vagy akár fenntartja a rosszat. A gonoszság az Örökkévaló akarata ellenére való, hiszen szándéka nem az elrejtőzés, hanem a megmutatkozás, és fájdalommal tölti el, ha nem keressük.
Mivel a rossz az Örökkévaló akarata ellenére van, nincs saját legitimitása – csupán annak eredménye, hogy az Örökkévaló elrejtőzése tévútra vitt minket, és nem az Örökkévaló feltárulkozása eszközének tekintjük azt. Képzeljük el, hogy a rossz a sötétség, a jó pedig a fény. Miképpen a sötétség csupán a fény hiánya, a rossz nem más, mint a jó hiánya. És miképpen a sötétség is szertefoszlik a legparányibb fénytől, a rossz is szertefoszlik a legparányibb jótól.
Éppen ezért, ha az Örökkévaló elrejtőzködése tévútra visz bennünket, és nem tudunk ellenállni gonosztettek elkövetésének, formát adunk annak, ami valójában árnyék, melynek nincs saját szubsztanciája. Ezért, ha tartózkodunk a rossztól, aktívan tagadjuk a rosszat, elpusztítjuk illuzórikus hatalmát, és ezáltal feltárjuk valós célját. Bölcseink ezt mondták a rosszról: „Elpusztítása jóra fordítását jelenti.”1
Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ne kövessünk el bűnt; akkor sem szabad bűnt elkövetnünk, ha eltökélt szándékunk, hogy később megbánjuk. Ám ha mégis engedünk a csábításnak, továbbra is élhetünk a bennünk lévő megbánás erejével, hogy ezáltal felszabadítsuk a bűn mélyén szunnyadó pozitív szikrát, míg magát a bűn gonoszságát elpusztítsuk. Aki bűnt követ el, és megbánja olykor még inkább tudatában van az Örökkévalónak, hiszen a jó ragyogó fénye annál szikrázóbb, minél inkább ellentétben áll a bűn végtelen sötétségével.
Vonzódunk ösztönösen jóhoz vagy rosszhoz?
Egyes gondolkodók úgy vélik, hogy a jó és a rossz két, azonos hatalommal rendelkező erő, és néhányan még azt is megkockáztatják, hogy a kettő közül a rossz az erősebb. Úgy vélik, hogy az emberi természet eredendően önző, s a moralitás nem más, mint egy mesterséges állapot, amely lehetővé teszi, hogy békében éljünk egymás mellett. Vélekedésük szerint a legtöbb embert rossz hajlamai vezérlik, és a világ alapvetően közönyös, sőt gonosz hely.
A Biblia tanítása szerint ez egyértelműen hibás álláspont. Csak egyetlen Isten van, és az Örökkévaló jó; éppen ezért, az Örökkévaló valamennyi teremtménye, beleértve az embert és világunkat, alapvetően jó. Szívünk mélyén természetes vonzalom van az igazság és az erényesség iránt, míg az igazságtalanság és a jogtalanság taszít minket. Él bennünk a remény, hogy a dolgok jobbá válnak, mint amilyenek.
Az a tény, hogy olyan világban élünk, ahol gyakran „a gonoszok prosperálnak” és ahol az önzés elhatalmasodik annak eredménye, hogy elsőbbséget adunk a materiális világnak, és elhanyagoljuk a spirituális világot. Miután Ádám és Éva vétkezett, dichotómia keletkezett az anyag és a lélek között. A világ a spirituális isteni „fényt” rejtő „edény” helyett inkább önálló és független realitásnak tűnt. Ez a torz helyzet enged teret a rossznak – ám ahol a jóság valós és kézzelfogható erény, a rossznak nincs saját hatalma.
Más szóval, a gonoszok prosperálása nem önálló realitás, hanem annak eredménye, hogy tekintetünket az egydimenziós materiális világra korlátozzuk, illetve, hogy nem ismerjük fel: fel kell tárnunk az „edényben” rejlő „fényt”. A rossz elleni harc helyett inkább a bennünk és másokban meglévő jóság elősegítésén kell fáradoznunk. A rossznak ugyan nincs önálló léte, ám ha mégis rá összpontosítunk, lehetőséget teremtünk kifejlődésére. A legjobb, leghatékonyabb válasz és megoldás a rosszra, ha nem a tünetek, hanem a kiváltó ok ellen küzdünk: vagyis az Örökkévaló elrejtett jelenléte ellen. Ha önzetlen jócselekedetekkel az Örökkévalót jelenlévővé tesszük életünkben, mindenestül elpusztíthatjuk a rosszat.
Ha gyermekünket tanítjuk, vagy azt látjuk, hogy barátunk enged az önzésnek, csábító lehet a korholás, és a reá leselkedő borzalmas következményekkel való ijesztgetés, amennyiben nem hagy fel viselkedésével. Ám a pozitív megközelítés jóval nagyobb sikerrel kecsegtet. Mutassunk rá a benne rejlő jóságra, tiszta lelkére és határtalan lehetőségeire: mutassunk rá, mekkora igazságtalanságot követ el, amennyiben nem él ezzel a lehetőséggel. Az efféle jó tanács önbizalmat és büszkeséget eredményez, míg a komor figyelmeztetés demoralizál és elzárja előlünk lelkét.
Történt egyszer, hogy egy rabbi belépett egy vidéki zsinagógába, és végighallgatta, hogy a hitszónok miképpen korholta a gyülekezetet. A parasztok hangosan jajveszékeltek bűneik miatt, mikor meghallották milyen borzalmas büntetés vár rájuk rossz cselekedeteik miatt.
A rabbi ezután odalépett a hitszónokhoz és így szólt: – Kétféleképpen lehet megakadályozni, hogy a tolvaj folytassa mesterségét. Az egyik, ha börtönbe zárjuk, s ezáltal megvonjuk annak lehetőségét, hogy másokat kifosszon. De ez valójában nem oldja meg a problémát, hiszen a tolvaj csak tolvaj marad, és amint szabadon engedik, folytatja a tolvajlást. A másik, ha jó útra térítjük a tolvajt azáltal, hogy rámutatunk: mennyire helytelen, ha így él. Tanítsuk tisztességes mesterségre, és ébresszük fel benne a büszkeséget és méltóságot, amely nem engedi, hogy tolvaj legyen. Hosszú távon mindig hasznosabb, ha lelkesedést ébresztünk, mint ha fenyegetünk, ha bátorítunk, ahelyett, hogy elkedvetlenítünk.
Hogyan viszonyuljunk a rossz által okozott fájdalomhoz?
Mindannyian láthattuk a rossz következményeit. Azt is belátjuk, az efféle szenvedés megerősíti az embert, és nincs nagyobb elégedettség, mint győzedelmeskedni a balsorson, még ha az ilyen reveláció nem is csitítja a szenvedő szívet. Óhatatlanul feltesszük a kérdést: Miért kell ennek így lennie? Ábrahám is így kiáltott az Örökkévalóhoz: „Vajon az egész föld bírája nem cselekedne igazságot?”3 – s kiáltását több száz nemzedék visszhangozta a könnyáztatta történelem során.
A világ minden magyarázata sem képes elfogadtatni a szenvedéssel járó fájdalmakat. Még a leglogikusabb eszmefuttatás is teoretikus: a szív sohasem békül meg a fájdalommal. Másrészt, az Örökkévalóban való hit nem filozófiai kérdésekre adott válaszoktól függ; a hívő embert nem ingatja meg semmiféle intellektuális piszkálódás, mivel a hit az igazi és valódi ismeretének belső érzékén alapszik, amely jóval erősebb, mint a puszta logika, és a gonoszság által okozott fájdalom sem rendíti meg.
A hit paradoxona inkább azt diktálja, hogy egyrészt kérdőjelezzük meg, másrészt fogadjuk el az Örökkévaló tetteit, mivel tudjuk, hogy az Örökkévaló realitása jóval túlmutat sajátunkon, és nem érthetjük rejtélyes útjait.4 Ez a paradoxon az idők kezdete óta foglalkoztatta a gondolkodó hívőt. Míg az értelem küzd, hogy megmagyarázza, a szív megtanulja szeretni Őt. Míg az értelem megpróbálja kategorizálni az egymásnak ellentmondó eseményeket, a szív elfogadja az ellentmondást. Felháborodás és odaadás, ítélet és belenyugvás, fájdalom és öröm – a szerető szívben mindez békésen megfér egymás mellett.
Igen, valóban kérdezzük és faggatjuk az Örökkévalót. Igen, valóban azért imádkozunk, hogy eltüntesse a gonoszságot és a szenvedést. És egyúttal azt is belátjuk, hogy csak az Örökkévaló tudja, miért van szenvedés, miért lehetséges tragédia és gyötrelem. A szív egyetlen igaz válasza a hallgatás. Hiszen nincs szó, amely kifejezhetné a gonoszság okozta fájdalmat, nincs szó, amely enyhíthetné azt.
Ám nem szabad elfeledni, hogy az Örökkévaló mindannyiunknak fontos feladatot adott: jót cselekedni és másokat is jócselekedetekre bátorítani; időt, energiát és tudást nem kímélve lehántani az „edény” burkait, hogy feltárjuk az Örökkévaló fényét. Még ha nincs is kielégítő válasz a rosszra, értelemmel teli életet tudunk – sőt kell – élnünk, elősegíteni az igazságot és jóságot, hozzájárulva egy jobb világ kialakításához, amelyben a rossznak nincs táptalaja, amelyben az emberi szívben nincs helye semmiféle embertelenségnek.
Hogyan viszonyuljunk tehát egy olyan borzalmas kataklizmához, mint a Holocaust? Nekünk aligha lehet magyarázatunk egy ennyire érthetetlen, értelmetlen gonoszságra, és nem értjük az Örökkévalót, hogy ezt miért tette lehetővé. Ugyanakkor ezt az eseményt végső kihívásnak kell tekinteni, mellyel teljes elszántsággal és eltökéltséggel kell szembenéznünk. Nem engedhetjük, hogy a tragédia megbénítson bennünket; inkább arra kell inspirálnia, hogy még erősebben elkötelezzük magunkat a jó erői mellett. Függetlenül attól, mennyi időnek kell eltelnie, míg a világ egésze bűnbánatot érez a Holocaust miatt, azt kell vallanunk: a magunk részéről nem lankadó elhatározottsággal teljesítjük feladatunkat, hogy ez a világ méltó otthona legyen az Örökkévalónak és az emberiségnek.
Miképpen birkózzunk meg tehát a rosszal és az így keletkezett fájdalommal? A hit nyújtja a legcsodásabb – és legpragmatikusabb – választ: ne hagyjuk, hogy szívünk vagy elménk e kérdés megválaszolásával küszködjön, hiszen úgysem lelünk megfelelő válaszra. Ahelyett, hogy időnket a negatívra pazarolnánk, inkább az általunk végrehajtható jóra koncentráljunk.
Képesek vagyunk legyőzni a rossz erőit azáltal, hogy rájuk irányítjuk a jóság fényét. És megvan bennünk a bizonyosság, hogy a jó győzedelmeskedik. Ez a bizonyosság több, mint egyszerű optimizmus. Mivel a jóság a világ és az emberiség természetes állapota, hatása örökéletű és állandóan összeadódik. Az emberek jócselekedetei mind építőkövek, melyek a jó végső győzelmét segítik elő. Az erkölcsi botlás nem hiba, hanem e folyamat mellékterméke. Amikor a jó erői teret nyernek, a rossz forrásának erői megpróbálják visszavetni őket, és saját teljes összeomlásuk előtt még egyszer kísérletet tesznek egy utolsó visszavágásra.
Oly sok jósággal és erénnyel eltöltött év után, melyek során csodálatos emberek hullatták vérüket és könnyeiket a jó és helyes érdekében vívott harcban, a világ pozitív spiritualitással telítődött. A jóság a felszín alatt található, és arra törekszik, hogy kitörhessen. A többi már csak rajtunk múlik. Ha újabb jócselekedetet hajtunk végre – és nem tudhatjuk, melyik lesz a döntő – a magunk javára billenthetjük a mérleg serpenyőjét, kiszabadíthatjuk az évszázadok alatt felgyülemlett fényt, hogy az elárassza a világot a tudás fényével és az Örökkévaló jóságával.
1978-ban, nem sokkal az után, hogy a Rebbe komoly infarktust szenvedett, egy orvos vért vett tőle. – Mi vonja ki a vért az erekből? – kérdezte a Rebbe. – A tű, vagy a fecskendő vákuuma? Az orvos elmagyarázta, hogy a vákuum.
– Ez arra a gondokkal küszködő emberre emlékeztet engem, aki egyszer felkeresett – mondta a Rebbe titkárának, aki mellette állt. – Arról panaszkodott, hogy „üresnek” és mindenre alkalmatlannak érzi magát. Én azt mondtam neki: épp ellenkezőleg – egy üres edény jóval többet képes magába fogadni, mint az, amelyik telítve van, és ezért valójában sokkal előnyösebb helyzetben van ahhoz, hogy jó és szent tetteket vigyen véghez.
Az a bizonyos nap ünnepnap volt, és a Rebbe ilyen alkalmakkor beszédet tartott. – Mivel nem lesz módomban beszélni – fordult a Rebbe titkárához –, azt kérem tőled, ismételd el, amit mondtam. Miképpen a vákuum sokkal inkább képes magába szívni, mint az, ami telítve van, és noha a ma esti összejövetelen az a személy, aki általában székemben ül, távol lesz, az ünnep hangulata nem romlik el. Épp ellenkezőleg: a vákuum mindenféle nagyszerű dolgokat fog előhívni az égből.
