Köves Slomó: A Teremtéstől a Messiásig

 

Jóllehet az egész világ csupán az isteni fény egyik kiterjeszkedése, és minden egyes teremtmény, minden egyes tárgy, ami csak létezik ezen a világon, teljes mértékben az isteni megtartástól függ, mindazonáltal önálló, minden küldő feltétel nélküli entitásokat látunk, amelyekhez semmiféle zsinór nem csatlakozik. Az isteni fény így teljes mértékben rejtve van jelen a világban, és amit látunk, az szöges ellentéte a világ igazi jellegének. Nem azt látjuk, hogy az anyagi világ teljesen önállótlan és következésképp teljesen jelentéktelen és semmi az Örökkévaló fényéhez képest, hanem szubjektív észleleteink kizárólag a látható és megtévesztő anyagi világot érzékelik.

Mindazonáltal ha valaki nem is látja az igazságot, de teljes mértékben megérti a fentebb körvonalazott fogalmakat, és nemcsak felszínesen, hanem mélyen elfogadja a teremtés igazságát, az előtt az ember előtt az igazság fénye mindig át fogja világítani a sötétséget.

 

Az ember életcélja az, hogy feltárja a világban meglévő rejtett isteniséget: a Tórán és a micvákon keresztül, az Ő szolgálatára használt tárgyakon és igazságon keresztül, mert mindennek a nyers anyagisága alatt ott van az isteni. Például a micvák végrehajtásában rejlő erő, nyilvános tanúságtétel amellett, hogy az anyagi világ alatt ott rejtőzik a szentség rétege. Az első ember, aki magára vette ezt az elemi kötelességet, Ábrahám volt. Mi volt Ábrahám legfőbb gondja egész életében? „Szólította az Örökkévalót, az örök Istent”[1]. Ábrahám a Föld minden szegletét az Örökkévalónak szentelte.

 

Hasonló gondolat olvasható abban a Midrásban, amely az Örökkévaló és segítő angyalai közti beszélgetésről szól: „Az angyalok azt tudakolták: – Miért fordulsz el tőlünk, miért ragyogtatod ábrázatod Ábrahámra, miért törődsz csak ővele, s miért rekesztesz ki minket? – Az Örökkévaló e szavakkal szólt az angyalokhoz: – Ti csak az égben koronáztatok Királlyá engem, Ábrahámnak köszönhetően azonban már nemcsak az ég, hanem a Föld királya is vagyok.”

 

Ábrahám azonban még ennél többet is elért. A fenti versben nem az Él Háolám, „Világ Istene” szavakat használja, hanem az Él Olám „Isten világ”. A kettő között óriási különbség van. A „világ Istene” azt sejteti, hogy létezik az Isten és létezik a világ, és Isten ennek a világnak az ura. Az „Isten világ” azt tanítja, hogy az oszthatatlan Mindenhatón kívül semmiképp nem létezhet valamilyen független dolog, még ha alsóbbrendű is. A világ teljes mértékben egy és azonos az Örökkévalóval. Ábrahám örök érdeme, hogy ez köztudottá vált.

 

 

 

E magyarázat által nyer értelmet az egyik legnagyobb teológiai talány: Mi a szándéka a Mindenhatónak azzal, hogy egy olyan szent valamit, mint a nösámá (lélek), amely „Isten dicsőség-trónja alól faragtatott”[2], lebocsát egy ilyen csalárd és hűtlen világba? Miféle előnye származhat egy ilyen szent és magasztos dolognak abból, hogy lebocsátkozik „minden világok legalsóbbikába”?

 

Az, hogy csak ezáltal építhető meg az Örökkévaló lakóhelye ebben a legalsó világban. Ha csakugyan úgy volna, mint ahogy látszik, és ez a mi anyagi világunk szentség nélküli és durva lenne, akkor anösámának nem volna itt helye. De ez nem igaz. Anösámá az anyagi világban ugyanolyan otthon érzi magát, mint az Égben, mégpedig azáltal, hogy az Eget a Földre hozza. Az emberi test, a lélek őrzője minden egyes istenes gondolattal és minden egyes istenes szóval újabb fénypontot gyújt ki, egy-egy újabb isteni szikra bocsátkozik le az anyagi létbe, egészen addig, míg ez az „ezernyi fénypont”, mint valami kirakós játék darabkái össze nem áll, s ki nem rajzolódik belőlük világunk valós képe.

 

Ez majd csak a Messiás idejében következik be. Napjainkban a fentebb említett fátyol miatt a vallási kötelességek teljesítésének hatása nem látható. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a fény, amit az ember a világra hoz, elveszne vagy hatástalan lenne. Épp ellenkezőleg: érintetlen marad, s a Messiás eljövetelekor, mikor lehull a lepel, láthatóvá válik. Az a fontos, hogy az ember érezze és ismerje fel, hogy az anyagi világ minden leplezett aspektusát meg kell hódítani, és közelebb kell vinni a szentség és az isteniség birodalmához. A vallás gyakorlását átfogó terv részének kell tekinteni, amely arra irányul, hogy a világot az Örökkévaló lakóhelyévé tegyük. Minél többet tesz valaki ezért, annál közelebb hozza a megváltást.

 

A zsidóság nem más, mint az Örökkévaló azon utasítása, hogy az ember folytassa az Ő munkáját. Isten üzenete így szól: Teremtettem egy világot, amelyben nem könnyű felismerni az isteniséget és a szentséget. Mindazonáltal szándékom, hogy az isteniség és a szentség áthassa az egész világot. Ennek érdekében elindítottam egy folyamatot. Fogtam egy-egy csipetnyit az anyagi világ két alapvető alkotórészéből, az időből és a térből, és megszenteltem őket. Megszenteltem a hét egyik napját, a szombatot, és megszenteltem a Föld egyik helyét, Izraelt. Nektek, embereknek az a dolgotok, hogy folytassátok ezt a folyamatot. Terjesszétek ki Izrael határait, és azon munkálkodjatok, hogy a szombat szentsége hassa át a hét többi napjait is. Mindaddig terjesszétek ki az isteniség táborhelyét, míg magába nem foglalja az egész Földet, „mint ahogy a vizek beborítják a tenger fenekét”[3].

 

Nem csoda hát, hogy a Talmud azt ígéri: „az eljövendő világban Izrael határain túl terjeszkedik, és elfoglalja az egész Földet”[4]. Az egész világ olyan szent lesz, mint Izrael. Ma ez még rejtve van, a jövőben feltárulkozik.

A Báál Sém Tov egyik első követője Oroszországból Izrael földjére szeretett volna emigrálni. Ott akarta hagyni számos közösségi feladatát (híres rabbi volt) és mindazt a jótékonysági munkát, amivel foglalkozott, és ki akart vándorolni a Szentföldre. A Báál Sém Tov röviden és lényegretörően válaszolt neki: „Ne fuss Izraelbe. Inkább mách do Erec Jiszróél, változtasd az itteni világot Izrael földjévé.”

 

 

 

A judaizmus fő céljának ez a szemlélete választ ad arra a kérdésre is, amely nemzedékeken át nyugtalanította a tudósokat. Az Örökkévaló első,zsidókhoz szóló parancsa, amelyet az Egyiptomból való kivonulás előtt adott, tehát a Tóra legelső micvája az volt, hogy tanúk segítségével állapítsák meg és szenteljék meg az újholdat, s így állapítsák meg a ros chodest, az új hónap kezdetét. De miért ez az első micva? Miféle óriási jelentőségű üzenetet hordoz ez a micva, hogy az összes többi micva előtt jár?

 

Az újhold megállapítása és megszentelése azért választatott az első micvának, mert az alapját alkotja annak, amire az egész Tóra és a micvák épülnek. Az újhold megszentelése olyan eljárás, amelynek révén a zsidó bíróság – és rajta keresztül az egész zsidó nép – egy közönséges hétköznapot szent nappá, ros chodessé tesz, amely annyira szent, hogy rendkívüli áldást, halélt, valamint további imát, muszáfot is kell mondanunk, amely csak ünnepnapokon szokásos. Az első micva tehát azonnal pontosan megfogalmazza, mi kívántatik meg a zsidó néptől: több idő és több hely megszentelése, s végső fokon a messiási kor elhozatala, azé a koré, amikor minden dolog szentsége láthatóvá lesz.

 

 

 

A Kabbala és a hászid gondolkodás hosszasan foglalkozik azzal, hogy minden anyagi dolog tartalmazza a minden teremtett dolgot éltető és fenntartó isteni szikrát. Ez a szikra mondhatni a tárgy „lelke”, ez a szikra a tárgy esetében csupán a tárgy anyagi létezését tartja fenn. Minden egyes teremtmény annyira függ ettől az isteni szikrától, hogy nélküle nem is létezhetne. A tárgy által fölvett fizikai kiterjedés azonban, ahogyan az elfoglalja a tér-idő bizonyos koordinátáit, magába foglalja ezt a belső isteni szikrát. Ilyenformán mondható, hogy az isteni szikra a tárgy belsejében mintegy „száműzetésben” van, és (látszólag) elszakadt a forrásától. A szikra szeretné feltárni igazi lényegét, nevezetesen azt, hogy még ez a bizonyos tárgy is csupán a benne rejtőző isteni megtartó erőnek köszönheti a létezését. Sajnálatos módon a szikra csatát veszít a tárgy külső, anyagi burkával szemben. Magányosnak és elhagyatottnak érzi magát. Börtönként érzékeli anyagi burkát, nem érzi, hogy kötődik szent és spirituális forrásához. Megváltásra vár. Ezt a szikrát ki kell szabadítani anyagi börtönéből. Ez akkor lehetséges, ha a zsidó az adott tárgyat az isteni akaratnak megfelelően, isteni célra használja. Ha például egy zsidó iszik egy pohár vizet, és elmondja az „Áldott légy, Urunk, Istenünk, akinek szava által jött létre minden” áldást, akkor ezzel megváltja és kiszabadítja a vízben rejtőző isteni szikrát.

Az anyagi lét e jobbításának célja csak a szentség szikrájának fölemelésével, meghatározott módon érhető el. Minden egyes zsidónak megvan a maga része a világban, amelyet kötelessége jobbá tenni és fölemelni. A világnak ezt a részét, amely bonyolult viszonyban áll a lelkével, csakis ő tökéletesítheti, és senki más.

 

Általánosságban fogalmazva a Kabbala ezt úgy magyarázza, hogy a világ hatszázezer telekre vagy területre van felosztva, amelyek mindegyike számos kisebb területre oszlik. Ennek megfelelően a zsidó nép hatszázezer kollektív lelket birtokol, mert a Szináj-hegyi Tóra-adásnál hatszázezer zsidó lélek volt jelen, ők képviselték a zsidó nép egészét: múltját, jelenét és jövőjét. E hatszázezer mindegyike külön-külön milliónyi kis lélekrészre osztódik. Minden ilyen lélekdarab önmagában is teljes, mivel ha letörik is az eredetiről, nem veszít intenzitásából. Ebből a szempontból nagyon emlékeztet a gyertyalángra, amihez gyakran hasonlítják: a gyertya végtelen számú gyertyának képes továbbadni a lángját, s ezek mindegyike örökli a tulajdonságait. A lelkek hierarchiája olyan, mint egy fa ágai: noha az egyes ágak egyenként megkülönböztethetők, mégis egy nagyobb fához kapcsolódnak, és részei annak. Minden ma élő zsidó végső soron kötődik ahhoz a hatszázezerhez, amely jelen volt a Szináj-hegyi Tóra-adásnál.

 

Minden lélekhez tartozik egy-egy terület a teremtésben. A léleknek az a kötelessége, hogy ezen a számára kijelölt területen feltárja az isteniséget, és kifejtse igazi jellegét. Ez az egyetlen célja annak, hogy a lélek a földre ereszkedett. A lélek nem önmagáért ereszkedett le egy testbe, hanem azért, hogy hasznot húzzon a Tórából: azaz az Örökkévaló lakóhelyévé formálja a Földet.

Az Örökkévaló minden egyes embert az Ő fölemelésére kijelölt helyre vezeti – néha a legmegmagyarázhatatlanabb úton-módon. Előfordul, hogy valaki, aki váratlanul érkezik egy adott helyre, mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakerüljön az előző helyére. Nagyon fontos azonban látnunk, hogy mikor valaki váratlanul olyan helyen találja magát, amely nem volt úti célja, az nem véletlen. Helyénvaló dolog áldást mondani egy gyümölcsre, elmondani egy kötelező napi imát vagy tanulmányozni egy Tóra-szakaszt, mivel ami történt, nem a véletlen műve. Hasonlóképpen lehetséges, hogy azért találkozunk valakivel a munkában, a kereskedelemben, az iskolában, az egyetemen, az edzőteremben vagy épp egy vendéglőben, hogy befolyásoljuk őt. Éppen ezért sosem szabad elmulasztani egyetlen alkalmat sem, hogy a zsidók között terjesszük a jiddiskájtot, illetve a nem-zsidók között a morális egyistenhitet.

 

Az ember szabad választása – a hászid gondolkodásmód szerint – elsősorban nem arra vonatkozik, hogy eldöntheti, hová megy, mit tesz, kivel köt házasságot, és így tovább, hanem inkább arra, hogy miután elért valahová, vagy érintkezésbe került valamivel, vagy valakivel, eldöntheti, mit tegyen az adott helyen, az adott tárggyal, vagy személlyel kapcsolatban. Ha úgy dönt, alhat azon a bizonyos helyen, mit sem törődve az isteni gondoskodással, amely oda vezérelte, vagy végezhet valamilyen konstruktív és pozitív cselekedetet, amit az Örökkévalónak a Tórában lefektetett törvényeire alapoz. Olyan egyszerű dologgal is teljesítheti a teremtésben kijelölt rendeltetését, mint hogy kezet mos, mielőtt kenyérhez nyúl, vagy étkezések után elmondja a hálaimát, s ezáltal fölemeli azt a helyet, és föltárja a hely valódi jellegét. Az egyénnek megvan az a képessége, hogy az Örökkévaló fennhatósága alá vonjon minden olyan helyet, amit talál. Az azonban, hogy hová megy, és kikkel találkozik, nem rajta múlik. Így nem rajta múlik, hogy hol és milyen családba születik, hogy férfi vagy nő, hogy kivel lép házasságra, vagy hogy hol lakik. Ezek mind előre elrendelt dolgok. Egyetlen meghatározó tényezőjük a Mindenható, aki az Ő végtelen bölcsességében mindenkit arra a meghatározott helyre vezérel, amelyhez spirituális értelemben tartozik.

Minden egyes cselekedet, minden egyes tevékenység, amit az egyes ember végrehajt – bárhol találja is magát – tényleges része a megváltásnak.

 

 

 

Ez az elv, miszerint világunk alapvető lényege maga a szent és isteni, mélyebben megérteti velünk, hogy miből is áll az a „jutalom”, amely a Tóra tanulmányozása és parancsainak teljesítése után vár ránk. RSZ a Tánjában[5] elmagyarázza, hogy „a micva jutalma maga a micva”. Ez a némiképp talányos kijelentés azt jelenti, hogy a micva jutalma az a kívánatos lelki állapot, amelyet a micva végrehajtása eredményez. Ebben a tekintetben a micva jutalma más, mint bármely más megszerezhető jutalom ezen a megtapasztalható világban. Mikor egy munkás dolgozik, és a munkájáért bért kap, a jutalomnak nemhogy nincs köze a munkához, amit végez, hanem egészen más jellegű. Ha valaki például szánt és vet, pénzért dolgozik, de természetesen nem maga veri az érméket, és nem maga nyomja a pénzt, amivel kifizetik. A jutalomnak ilyenformán nincs elválaszthatatlan kapcsolata az elvégzett munkával, inkább valami olyasmi, amit cserébe vagy kárpótlásul adnak érte.

 

Másfelől mikor valaki a Tóra és a micvák szellemében fáradozik, nem valami független jutalomért teszi ezt. A jutalom is pusztán az a felismerés, hogy mit váltott ki és mit hozott létre az isteni szolgálat által. Mikor egy zsidó a Tórát tanulmányozza és micvákat teljesít, az Örökkévalónak a Tórába foglalt kvintesszenciáját hozza e világba. A Talmud[6] a Tízparancsolatban szereplő „Ánochij” – Én istenjelzőt, az Áná Náfsikötávit jöhávit („Én, Magam írtam és adtam [a Tórát]”) mozaik szóval azonosítja. Ez azt jelenti, hogy az Örökkévaló beletette magát a Tórába, lényege benne foglaltatik és áthatja azt. Minden olyan cselekedetünk tehát, amelynek köze van a Tórához és a micvákhoz, egyre inkább világunkba vonja az Örökkévaló jelenlétét.

 

Mondanunk sem kell, hogy ha az embernek lenne olyan képessége, amelynek révén munkája közben megfigyelhetné ezt a jelenséget, akkor egyáltalán nem tekintené terhesnek a vallásgyakorlatot. Az Örökkévaló imádása a legnagyobb öröm és vigasz forrása lenne. Mivel azonban cselekedeteink következményét nem láthatjuk, ezért a vallási kötelezettségeket gyakran terhesnek találjuk, vagy ahogy manapság mondani szokás: improduktívnak. A messiási korban azonban, mikor az Örökkévaló lényegét leplező öltözék eltávolíttatik, és mindannyian világosan látjuk, mit eredményezett vallásunk gyakorlása, az lesz a mi igazi és megérdemelt jutalmunk. Így értelmezhető tehát, mit jelent az a mondat, miszerint a micva jutalma maga a micva.

 

 

 

Így még jobban megérthető, miért olyan sarkalatos tétele a zsidóságnak a Messiás eljövetelébe vetett hit. A Messiás eljövetele e fent említett teremtési folyamat betetőzése és csúcspontja. Amíg a Messiás nem érkezik el, a világ teremtésének igazi célja nem élvezhető és nem látható. Amíg az Örökkévaló a szó revelációs értelmében nem költözik be e magánrezidenciába, addig a világ még nem teljesítette be valódi feladatát, és nem érte el a célját. Mikor azonban eljő a Messiás, és az Örökkévaló nyíltan és kényelmesen lakozik a világok e legalsóbbikában, akkor cselekedeteink nem, hogy nem fognak értelmetlennek tűnni, hanem látni fogjuk, mint segítik a világ tökéletesedését.

 

A Messiás eljövetele nem pusztán jutalom, amit a zsidók az Örökkévaló iránti háromezer éves folyamatos hűségükért kapnak. Nem is az Örökkévaló által adandó „fájdalomdíj” a zsidóság szenvedéseiért. Nem: a Messiás része annak a szünet nélküli hűségnek és istenimádatnak, amit a zsidók gyakorolnak, mióta csak népnek nevezhetik magukat. A Messiás és a zsidó gyakorlat elválaszthatatlan kapcsolatának ez a felismerése hozza meg a zsidóság számára az Örökkévaló törvényeinek teljesebb megbecsülését, s ezáltal teljesebb beteljesítését.

 

A Messiásba vetett hitről szólva nem elég csupán elhinni, hogy egy nap eljő a Messiás, hanem ténylegesen várni kell az eljövetelét. Maimonidész mondja[7]: „Minden egyes napon várni fogom az érkezését”. Ahogy a katona a csatában nemcsak azt várja, hogy hasznosítsa a kiképzésen tanultakat, hanem azt is, hogy a végső ütközetben teljesen megsemmisítsék az ellenséget, és visszahódítsák a hazájukat, olyan nagy izgalommal és vágyakozással várjuk mi is a megváltás végső napját, mikor a Messiás eloszlatja a sötétség végső foszlányait is, és az Örökkévaló nyíltan lakozik majd teremtett világában.

 

Az ember csak akkor vágyakozik a végső cél elérésére, ha belátja, hogy cselekedetei egy magasabb és nagyobb szabású terv részei, ha belátja, hogy az egyes emberek cselekedeteinek magasabb szempontból nagyon komoly jelentőségük van. Ha mindezt belátja, szíve-lelke együtt kiált majd a sötétség felett aratandó győzelemért.

 

Így tölti meg a Messiásba vetett hit élettel, energiával és reményteljes kilátással a tóratanulást és a Tóra parancsolatainak teljesítését, s egyszersmind tölti el az embert óriási kielégültséggel és örömmel, amiért ő is sietette annak az időnek az eljövetelét, „mikor az Örökkévaló lesz a király az egész földön”[8].

 

---