Simon Jacobson: Tartalmas élet

A szülők szíve gyermekeikben tér vissza.

– Máláchi 3:24.



A gyermek ártatlan hite ráérez az Örökkévaló egyszerű leglényegére.

– A Rebbe 

A Rebbének sosem volt gyermeke, mégis minden gyermeket a sajátjának érzett, és mindig különös figyelmet szentelt a fiatalok szükségleteinek és tehetségének. Már 1943-ban kezdeményezte, hogy a gyerekek számára minden évben rendezzenek felvonulást a vallási önérzet ünneplésére. Gyakran beszélt gyerekek különböző csoportjaihoz, 1980-ban pedig világméretű programot indított annak érdekében, hogy a gyermekeket örökségük vállalására s sokkalta spirituálisabb életvitelre ösztönözze; a mozgalom tagsága ma már több százezer főt számlál.

1989-ben Brooklynban meghalt egy fiatal, rákos apa; feleséget s gyermekeket hagyott maga után. Halála előtt levelet írt a Rebbének, amelyben arra kérte: imádkozzon a gyermekekért. Nem sokkal az apa halála után mintegy tízezer ember gyűlt össze a zsinagógában, hogy meghallgassa a Rebbe beszédét. Mielőtt belekezdett, a Rebbe megkérte a titkárát, hogy menjen el a három árváért, s megvárta, míg elhozta őket. Attól a naptól kezdve e gyerekek mindig részesültek ebben a külön megtiszteltetésben, ebben az atyai gondoskodásban, amelyről a Rebbe tudta, milyen döntő fontosságú a gyermekek lelki fejlődése szempontjából.

 

Mi a gyermek?

Van-e felemelőbb, derűsebb látvány, mint egy új játékával játszó gyermek? Mindannyian láttunk már kíváncsi kisdedet, amint ide-oda rázza a játékszert, fejjel lefelé fordítja, sőt néha meg is kóstolja. Százszor is voltunk már talán tanúi efféle jelenetnek, de talán sose láttuk igazán.

Mi hát a gyermek?

Amit magunk előtt látunk, a legértékesebb ajándék, amit az Örökkévalótól kaptunk: egy új élet; tiszta, mint a szűz hó. A szülőknek megadatott, hogy táplálják, óvják, tanítsák gyermeküket, hogy abból tisztességes és alkotó ember váljék. A gyermek minden tulajdonságának oka van, és mindet fejleszteni kell. Minden gyermek hatalmas tartalékokkal rendelkezik, egy egész jövő rejlik benne. Ahogy a gyermeket felneveljük, az nemcsak az ő életére lesz hatással, hanem az ő gyermekeire és azok gyermekeire is.

Társadalmunk a gyermekkort átmeneti állapotnak, a gyermeket csupán „készülő” felnőttnek tekinti. Némelyik ember egyszerű befektetésként kezeli a gyerekkort és a taníttatást. Statisztikusok még azt is kiszámították, hogy egy ember mikorra „hozza be” a neveltetésére és oktatására fordított összeget. Az, ahogyan a gyerekeket látjuk, nagyon hasonlít arra, ahogyan magunkat szemléljük. Ha elsősorban anyagi jólétünk érdekel, a gyermek esetleg zavaró körülménynek tűnhet, megzavarja a gondosan, magunk hasznára kiépített világunkat. Ha azonban nem feledkezünk meg mindarról, ami életünkben áldott – vagy legalább is keressük azt – a gyermek kíváncsisága és elevensége gazdagít minket, és gyermekünk a legnagyobb örömök forrása.

Nem az a lényeg, hogy mi minek látjuk a gyermeket, hanem az a fontos, hogy megértsük, mi is valójában. Míg a felnőttet az ember és a társadalom formálja, a gyermeket az Örökkévaló. Ártatlansága, kíváncsisága és tisztasága folytán a gyermek közelebb áll az Örökkévalóhoz, mint a felnőtt. Ilyenformán tehát a gyermeki lét nagy titka nem az, hogy gyermekeinknek sokat kell tanulniuk tőlünk, hanem az, hogy nekünk kell sokat tanulnunk gyermekeinktől.

Egy kisfiú egyszer az iskolából hazajőve egyenesen a nagyapjához futott, és sírva fakadt. Mikor a nagyapja megkérdezte, miért sír, azt felelte, hogy az imént tanulta az iskolában, hogy az Örökkévaló megmutatkozott Ábrahámnak. – Én azért sírok, mert nekem nem mutatkozott meg.

 

Miért gyermekként jövünk a világra?

Sokak fejében megfordult már a gondolat: nem volna-e könnyebb, ha nem gyermekként, hanem önmagáról gondoskodni képes, minden képessége teljes birtokában lévő felnőttként jönnénk a világra?

A gyermekkor azonban egyben gyönyörű lecke is; a gyermek mindenekelőtt őszinte és ártatlan, s ez az ártatlanság az élet alapja. Ha felnőttként születnénk, rögtön készen az élet küzdelmeire, hogyan éreznénk át a gyermekkor varázslatosságát? Sose volna módunk saját tágra nyílt szemünkkel, elfogulatlanul, előítéletek nélkül fölfedezni az életet. A gyermekkor lehetőséget ad nekünk, hogy mielőtt a földre kényszerülnénk, a magasba szárnyalhassunk.

Mire gondolunk, mikor látjuk, hogy a gyermek kezét anyja felé nyújtja, s követi, bárhová megy is? Nekünk természetesen már nincs szükségünk rá, hogy bárki is kézen fogva vezessen minket. A gyermek befogadókészsége, védtelensége és egyszerű hite azonban egy nagyon mély és tiszta helyről fakad: a lélek színtiszta lényegéből, amely képes befogadni azt is, ami túl van önmagán.

Felnőttként szeretünk arra gondolni, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Végül is éveket töltöttünk elveink fejlesztésével és elménk köszörülésével. De vajon mi alapvetőbb: a felnőtt intellektusa, vagy a gyermek ártatlansága és hite? A felnőtt reményeinek és várakozásainak határa van; a gyermek álmodozik és ámul-bámul. Ugyanez érvényes a tanulásra is: a gyermek agyát nem ködösíti el a felnőtt önzése, aki csak azzal törődik, hogyan hasznosíthatja ő maga a tanultakat. 

A gyermekek tanításában nagyon fontos lelkük, hitük és őszinte kíváncsiságuk kiművelése. Ellenkező esetben az általunk adott információk tévútra kerülnek, s ahelyett, hogy lehetővé tennénk a gyermek számára, hogy átjárja az Örökkévaló s az Ő világa iránti áhítat és tisztelet, arra késztetjük, hogy mindent elemezzen és kategorizáljon. Gondoljunk csak egy gyermekre, aki először lát egy természeti csodát. Mi a fontosabb: hogy áhítattal magába szívja a látványt, s eltűnődjön azon, mire is utal minden, vagy hogy egy szekérderéknyi adatot és statisztikát zúdítsunk rá?

Gyermekek esetében különösen nagy figyelmet kell szentelnünk az Örökkévalóba vetett hit, a lelkiségen át elérhető áhítatos tisztelet ápolásának. A gyermekeknek megvan az a csodálatos adottságuk, hogy nem mindig „az itt és most”, nem mindig a látható világ a legfontosabb számukra. Engedjük a gyermek képzeletét csapongani, mert a gyermeki lélek felismeri, hogy mindannyian egy nálunk nagyobb valami részei vagyunk. A gyermek veleszületett tulajdonsága az éteri iránti szomjúság, s a lelki ügyekben oly fontos természetes rácsodálkozás és hit.

Mindennek ellenére nem szabad elfelednünk, hogy a gyermek védtelen és befolyásolható. A mi gondjainkra bízatott, jólétéről nekünk kell gondoskodnunk. Számításba kell vennünk a gyermeki természet két ellentétes elemét: a kíváncsiságot és a tanulni vágyást, illetve a felületességet és a komolytalanságot. A megoldás: fel kell ismernünk mindkét tényezőt, s kiegyensúlyozásukra kell törekednünk. Az a szülő vagy pedagógus, aki a fegyelemre helyezi a hangsúlyt, könnyen kiölheti a gyermekből a szabad szellemet; másfelől azonban nem lehetünk annyira engedékenyek sem, hogy hagyjuk a gyermeket céltalanul kóborolni.

A jó magaviselet kialakításának legfőbb eszköze az igazság. Az igazság, különösképpen, ha az Örökkévalóra illetve a helyesre és helytelenre vonatkozik, sohasem lehet önkényes. A gyermek természetétől fogva őszinte, és az őszinteség tilt minden megalkuvást, amely nem a színtiszta igazság hordozója. A szülő igazság iránti bizonytalansága vagy kettős érzelme kiütközik a gyermeken. Roppant fontos, hogy a gyermek megtanulja, mi a tisztaság és mi a meggyőződés, milyen gyökerekből táplálkozik az egészséges felnőtt minden döntése. Lehetséges, hogy jobb a helytelen döntés árán szerzett tapasztalat, mint a határozatlanság miatti bénultság.

Ha teljes mértékben elfogadjuk és megértjük, hogy a gyermek az Örökkévaló ajándéka, leegyszerűsödik a kérdés: hogyan bánjunk vele. A gyermek nem a miénk; a gyermek az Örökkévalóé. Az Örökkévaló ránk bízott egy gyermeket, s megparancsolta, hogy tápláljuk és óvjuk. A gyermeket nem kell félelemre tanítani: van bennük természetes félelem. Ezért hát például mielőtt megbüntetnénk egy gyermeket, gondoljuk végig alaposan: az ő érdekében teszem, vagy azért, mert felbosszantott? A gyereknevelésben nincs helye az önzésnek.

Jobb a helyes magatartást ösztönözni, mint a rosszat büntetni. Még amikor elengedhetetlen is a fegyelem, akkor is a lehető legnagyobb figyelemmel és szeretettel kell azt megteremteni. Ne feledjük, hogy aki a gyermeket bántja, az az Örökkévalót bántja. A gyermek fegyelmezésnek álcázott megfélemlítése sérti az Örökkévalót, aki arra kért minket: vigyázzunk nagy gonddal erre a lélekre. A gyermeket azonban meg kell tanítani szülei tiszteletére. Nem azért, mert ők tekintélyes személyek, akiknek hatalmuk van a gyermekek fölött, hanem azért, mert az Örökkévaló őket választotta, hogy a gyermeket világra segítsék.

Egyszer egy idősebb rabbi néhány tanítványával beszélgetve és tanulva töltötte az estét, s eközben kifogytak a frissítőkből. A pénzt gyorsan összeadták, de utána parázs vita kerekedett, mert egyikük sem akart elmenni vásárolni. – Adjátok ide a pénzt – mondta végül a rabbi. – Van kint egy gyerek, ő boldogan elmegy nekünk a boltba.

Mikor néhány perc elteltével a rabbi nem jött vissza, rájöttek, hogy ő maga ment. Elszégyellték magukat, szótlanul várakoztak.

– Miért nem mondtad meg nekünk az igazat? – kérdezte az egyik tanítvány, mikor a rabbi visszajött. – Bármelyikünk szívesen elment volna helyetted.

– Én igazat mondtam – felelte a rabbi. – Ahogy öregedtem, úgy láttam egyre világosabban, hogy lelkem egy részében gyermek maradtam. Mondanom sem kell, nem mindig bölcs dolog gyermekként viselkedni. Ezért aztán mikor veletek tanulok, a bennem lakozó gyermeket mindig odakint hagyom. De mindig megvár.

 

Mit tanulhatunk a gyermekektől?

Az ártatlanságon kívül számos tanulmányozásra érdemes dolog van még a gyermekben, számos olyan dolog, amiből tanulhatunk. Gondoljunk csak a gyermek színtiszta csodálkozására, amikor valami újra bukkan. Lehet, hogy nincs teljes birtokában azoknak a képességeknek, amelyek révén új felfedezését megérthetné, de ez ne tévesszen meg minket: a gyermekben sokkal mélyebben rögzül a tapasztalat, mint a felnőttben. Miért emlékszünk még ma is az óvodában tanultakra, s miért emlékszünk néha oly nehezen az előző nap olvasottakra? A gyermeki lélek rendkívül termékeny, óvatosan és tisztelettel kell közelítenünk hozzá.

A gyermek ugyanakkor nagyon céltudatos: képes teljesen elmerülni abban, amit csinál. A felnőtt gyakran előre gondolkodik, s magára vonatkoztatja a dolgokat: Hová vezet ez a beszélgetés? Milyen következményekkel jár rám nézve? A gyerektől megtanulhatjuk az igazi összpontosítást, az adott pillanat egészének megragadását.

A céltudatosságnak van egy másik aspektusa is. Mivel a gyermek úgy gondolja, hogy a szülei és az egész világegyetem csak azért van, hogy az ő szükségleteit kielégítse, könnyen eljuthat addig a gondolatig, hogy ő az élet középpontja. Az efféle magatartás hátrányai nyilvánvalóak, olyannyira, hogy a bennünk lakozó pozitívumok bővítése, illetve rossz tulajdonságaink kigyomlálása a nevelés egyik fő célja. A gyermek egocentikusságának azonban van jó oldala is: a lehető legteljesebb mértékben meg van győződve, hogy létezésének jelentősége, tetteinek pedig következménye van. Ez a gyermeki lélek egyik tulajdonsága, amelyet különösképpen fejlesztenünk kell: a meggyőződést, hogy minden gondolatunk és tettünk valós, esetenként az egész világra ható jelentősége van. Maimonidész írja: „az egész világot félig jónak, félig rossznak kell látni, ilyenformán egyetlen jótett az érdem oldalára billenti mind önmaga, mind az egész világ mérlegét”.1

Könnyű rálegyinteni a gyermeki egyszerűségre, mondván: a tudás hiányából fakad. Ez az egyszerűség azonban tartalmaz bizonyos erőt, egy olyan integritást és őszinteséget, amely esetenként kikezdheti a tudás és a kiműveltség felé való rohanásunkat. Lehet, hogy néha bosszant minket a gyermek nyughatatlansága, ez a nyughatatlanság azonban az egészséges vitalitás jele, a külső mozgás a belső tükörképe: bizonyos nyugtalanságot és szorongást fejez ki. Vegyük csak fontolóra, hogyan néz a gyermek egy egyszerű tárgyra, s hogyan kérdez egyszerre annyifélét, amennyit mi elképzelni sem tudunk: Miért van ez így? Miért ilyen? Mire jó ez?

Ettől a kérdezősködéstől, ettől a kíváncsiságból fakadó nyughatatlanságtól sosem szabad elvenni a gyermek kedvét. Életünkben a gyermekkor az egyetlen szakasz, amikor az ember vállára nem nehezül a megélhetés gondja; olyan időszak, amelyben módunk van teljes mértékben elsajátítani azt az értékrendet, amelyen át életünk minden tapasztalatát átszűrjük majd. Következésképpen sosem kell amiatt aggódnunk, hogy túlterheljük a gyermek agyát. Realistán kell szemlélnünk a dolgot: mennyi az, amit a gyermek képes felfogni, de jobb többet tanítani annál, amit felfogni képes, mint agyának képességeit kihasználatlanul hagyni. És mivel még nem állapítottuk meg, mekkora a gyermek agyának igazi befogadóképessége, a gyermeket szigorú tanrend szerint oktatni kell. Az első dolog, amit a gyermeknek meg kell tanulnia, természetesen az élet alapja: különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen között. Ez az összes többi tanulmányának és választásának irányt szab. Felnőttként meg kell próbálnunk visszaállítani a gyermekkor védőburokszerű állapotát. Elegendő csupán napi tíz percre visszamerülni a gyermeki világba, mikor még nem voltak anyagi gondjaink, amikor még az volt az egyetlen gondunk, hogyan tudunk alkotó, jelentőségteljes irányt adni életünknek. Tapasztalni fogjuk, mennyivel frissítőbb imával, tanulással és jó cselekedetekkel helyettesíteni a számlafizetést, a vásárlást és mindennapi rohanásunkat.

A gyermeknek, ártatlansága és kíváncsisága révén sok irigylésre méltó jellemvonása van. Minket, felnőtteket, annyit hány s vet ide-oda az élet, annyira csak arra vagyunk beállítva, hogy magunkra gondoljunk, hogy kivesznek belőlünk ezek a szép jellemvonások. Írva van: „A szülők szíve gyermekeikben tér vissza.” Ha egyszer a szülők elhatározták, hogy elindulnak egy bizonyos életúton, néha fel sem ötlik bennük, hogy más utak is léteznek. Mivel azonban mindent megtesznek, hogy az iskoláztatás által gyermekeiket tartalmas életre neveljék, ez a szülők számára is jó változtatási esélyeket kínál. A gyermekkor ilyenformán nem csak a gyermekért van. A szülők számára is lehetőséget ad, hogy önmaguk legtisztább alkotójából, a lelkükből merítsenek. Főleg ebben a mi kavargó nemzedékünkben gyakran a gyermek az, aki szüleit a legmélyebb értékekre megtanítja.

Mikor tehát legközelebb gyermeket látunk, bármilyen gyermeket, vegyük komolyan ezt a pillanatot. Nézzük meg alaposan a gyermeket, s értsük meg: az Örökkévaló felruházott minket azzal az adottsággal, hogy tápláljuk és gondoskodjunk róla, hogy jó szokásokra neveljük, hogy megtanítsuk nekik, mi a különbség jó és rossz között. A gyermekkel szemben tanúsított magatartásunk s az a mód, ahogyan bánunk vele, döntő kihatással lesz az életútjára és a másokra gyakorolt hatására. És ami a legfontosabb: engedjük gyermekünknek, hogy önmaga legyen, s hogy ő tanítson minket, hogyan kell tartalmasabb életet élni.

Purim ünnepe a gyermekek számára különösen vidám. Minden évben a legkülönbözőbb zajkeltő eszközökkel jönnek a zsinagógába. Egyszer a Rebbe zsinagógájában a purimi tekercs olvasása közben a gyerekeket túlságosan elragadta a lelkesedés, olyannyira, hogy néhány felnőttet fel is háborított, hogy nem hallják a felolvasást, és nagy hévvel csitítani próbálták őket. A Rebbe később azt mondta ezeknek a felnőtteknek: – A gyerekek a maguk ártatlanságában zsivajogtak és élvezték. Ti persze a felolvasást szerettétek volna hallani, de nem szabad elfeledkeznünk arról, milyen örömét leli az Örökkévaló abban, hogy látja, hogyan ünnepelnek ezek a gyerekek.