Felelősség – a megosztás szükségessége
Ha én nem cselekszem magamért, akkor ki cselekdjék értem? Ha csak magamért cselekszem, akkor mit érek én? Ha most nem, hát mikor? – Az atyák bölcs tanításai 1:14.
Szükségállapotban élünk, amelyben a zavarodottság tűzvészei dühöngnek. Tűz esetén mindenkinek kötelessége segíteni embertársainak. – A Rebbe
Egyszer, még a Rebbe gyerekkorában, pogrom robbant ki a Rebbe oroszországi szülővárosában, Nyikolajevben. A kisgyereket testvéreivel együtt egy fészerben rejtette el anyja, ahol sok más asszony és gyermek is menedéket keresett. Egyik-másik kisgyerek annyira félt, hogy hangos sírásra fakadt. Az anyák nagyon megijedtek, mert tudták, hogy ha a gyermekek sírását meghallják, megtalálják őket. A Rebbe, aki akkoriban még csak ötéves volt, egy-egy simogatással vagy halk szóval higgadtan megnyugtatta a síró kicsiket.
A felelősség szükségszerűsége
Előbb-utóbb mindannyian eljutunk életünkben egy pontra, ahol tudatára ébredünk: ha nem vállalunk felelősséget önmagunkért, senki sem vállal felelősséget helyettünk. Emellett megtanulunk felelősséget vállalni családunkért, barátainkért s a társadalom nálunk kevésbé szerencsés tagjaiért. De vajon meddig terjednek a felelősség a körei, és hogyan rangsoroljuk őket? És ami még fontosabb: egyáltalán mire való a felelősségérzet?
A válasz lényege, hogy az Örökkévalónak célja van velünk: azért teremtett minket, hogy tevékeny és erényes életet éljünk, s tökéletesítsük e tökéletlen világot. Ezért a felelősség alapvető emberi szükséglet, ugyanúgy, ahogy az élelem vagy az oxigén; nélküle nem tölthetjük be, s nem igazolhatjuk létezésünket.
A felelősség tehát nem olyasmi, amit csak vonakodva, bűntudattól vagy kötelességérzettől vezéreltetve kell elfogadni, hanem életünk szükségszerű velejárója. Dönthetünk úgy is, hogy rá se hederítünk a személyes felelősségvállalás belső szükségletére, s csak a saját dolgainkkal törődünk. Ez a szükséglet azonban, akárcsak az éhség, továbbra is jelentkezik bennünk. Lelkiismeretünk, nyugtalanságunk s a céltalanság érzete által szól hozzánk. És ahogyan csillapodik az éhség, ha kielégíttetik, testünk-lelkünk mérhetetlenül megerősödik, s képessé tesz minket arra, hogy tartalmas életet éljünk.
Mindenekelőtt önmagunkért vagyunk felelősek, hisz aligha remélhetjük, hogy képesek leszünk rendbe tenni a világot, ha a saját életünk nincs rendbe téve. Mindannyian felelősek vagyunk saját magatartásunkért, döntéseinkért és cselekedeteinkért nem hibáztathatunk másokat. Nem okolhatjuk sem szüleinket, sem tanítóinkat, sem munkaadóinkat, sem vezetőinket. Nem okolhatjuk az Örökkévalót, hogy ilyen nehézzé teszi az életet. Bármilyen félelmetesnek rémlik is az akadály, az Örökkévaló nem állította volna utunkba, ha nem ruházott volna föl minket leküzdésének képességével.1 Következésképpen ez kötelességünk.
Ez a függetlenség az emberi méltóság legnagyszerűbb megnyilvánulása. Mi vagyunk felelősek azért, hogy mihez kezdünk az életünkkel – mi, és senki más. Természetesen mindig lesznek emberek, akik gondoskodást igényelnek: nyilvánvalóan ilyenek a gyermekek, a betegek vagy a rokkantak. Ugyanakkor azonban azt is tudnunk kell, hogy minden egyes ember, a szellemileg sérült kisgyerektől a megrokkant felnőttig hatalmas belső tartalékokkal rendelkezik, amelyeket a lehető legteljesebb mértékben ki kell aknázni. Ilyenformán tehát másokért és a társadalom egészéért is felelősek vagyunk. Mindannyiunk előtt szabad a választás: a maga valóságában szemlélni az életet, amelyben minden ember kapcsolatban áll az összes többivel, akiket mind ugyanaz a hatalmas, kozmikus cél vezérel, vagy pedig elveszni az önzésben.
Történt egyszer, hogy egy köztiszteletben álló rabbi meglátogatott egy vallási buzgalmáról híres, fiatalabb rabbit. Az idősebb rabbira nagy hatást gyakorolt, hogy mennyire teljes odaadással merült a fiatalember az imába és a tanulásba, s megkérdezte, mi a titka tántoríthatatlan buzgóságának. A fiatalabb rabbi erre azt felelte, hogy ha minden idegszálával a tanulmányaira összpontosít, ki tud rekeszteni minden olyan külső hatást, amely esetleg elvonhatná a figyelmét. Az idősebb rabbi azonban az ifjabbikhoz menet azt tapasztalta, hogy a környékbeli falusiak lépten-nyomon olyanokat művelnek, aminek semmi köze az ájtatossághoz. Így szólt fiatalabb társához: – A hideg ellen kétféleképp védekezhet az ember. Az egyik, hogy bundába bújik, a másik hogy tüzet gyújt. A különbség az, hogy a bunda csak viselőjét melengeti, a tűz viszont mindenkit, aki a közelébe jön.
Mindannyian más-más képességekkel és tehetséggel rendelkezünk, s felelősek vagyunk azért, hogy ezt másokkal pozitív értelemben megosszuk. A vezetőnek vezetnie kell, a tanárnak tanítania, az írónak írnia. Könnyen lehetséges, hogy azt a képességet, amelynek mi születésünktől fogva birtokában vagyunk, valaki más hiába igyekszik megszerezni, ugyanakkor lehet, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorol másokra, mint hinnénk. Kötelességünk, hogy rendszeres időközönként feltegyük magunknak a kérdést: mennyire használjuk ki egyéni képességeinket a világ jobbá tétele érdekében?
Igen – lehetségesnek látszik, hogy elfordítsuk a fejünket, hogy elszigeteljük magunkat és családunkat a veszedelmesnek és rossznak ítélt hatásokról. Ez azonban nem felelősségteljes magatartás; ez egyszerű védekezés. Ha valaki szükséget szenved, segítenünk kell. Ha igazságtalanságot látunk, világgá kell kiáltanunk. Ha tökéletlenséget tapasztalunk, mindent meg kell tennünk annak jobbá tétele érdekében.
Ez nem jelenti azt, hogy mások megmentője szerepében tetszelegjünk önmagunknak, olyanében, aki mindig ott van, ahol az embereket meg kell menteni önmaguktól. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: nem vagyunk önmagunkba zárva, mindannyian egy nagyobb közösség részei vagyunk, következésképp felelősek egymásért. Azt jelenti: ne bújjunk bundába, inkább rakjunk tüzet.
Nem számít, bármennyire helytelenül viselkedik is valaki, felelősek vagyunk érte, s tőlünk telhetőleg segítenünk kell, hogy jobbá legyen. Különös felelősséggel tartozunk a fogvatartottak iránt, például minden elképzelhető lehetőséget meg kell adnunk nekik a fejlődésre, a gyarapodásra és a társadalomba való beilleszkedésre.
Megesik, hogy látjuk segítségünk hatását, legtöbbször azonban nem – nem az számít. Lehet, hogy elkeseredettnek és tehetetlennek érezzük magunkat, mintha azt kérnék tőlünk: meregessük ki kiskanalanként a tengert. De nem csak az eredmény a fontos: fontos az is, hogy megpróbáltunk segíteni, s fontos a szándék mögött álló őszinteség is, amely kielégíti a felelősségvállalás iránti belső szükségletünket. És előbb-utóbb minden munka megtermi gyümölcsét.
Felelősség a mai világban
Mindannyiunknak vannak nagy adósságaink: tartozunk a családnak, amely fölnevelt; a barátainknak, akik irányt mutatnak nekünk; tanárainknak és a bennünket oltalmazó népeknek. Nyilvánvaló, hogy ezt az adósságot a társadalom minden lehetséges módon való jobbítása révén vissza kell fizetnünk. Gondoljuk csak el, milyen más volna az életünk, ha senki sem vállalta volna a felelősséget a rólunk való gondoskodásért és taníttatásunkért.
Sohasem volt még ekkora szükségünk egymásra, sosem volt még ekkora szükség az ínséget szenvedők kiáltásának meghallására. Nemzedékünk kritikus nemzedék, sok embernek nincs életcélja, kapcsolataiknak nincs irányultsága. Mégis sokunkban fölmerül a gondolat: hogyan törődhetnék mások problémáival, mikor van nekem is éppen elég?
Egy este, miközben rabbi Dovber mélyen tanulmányaiba temetkezett, legkisebb gyermeke kiesett a bölcsőből. A rabbi ugyan a szomszéd szobában volt, de nem hallott semmit. Apja rabbi Snéur Zálmán, az első lubavicsi rebbe, azonban, aki a fölöttük lévő szobájában szintén tanult, meghallotta a csecsemő sírását. Lejött, visszatette a kicsit a bölcsőbe, és álomba ringatta. Rabbi Dovber ebből sem vett észre semmit. Az apa később megfeddte fiát. – Bármilyen magasztos is a célod, a gyermeksírást mindig meg kell hallanod.
Sosem szabad kételkednünk abban, hogy tudunk-e segíteni. „Ugyan mit érhetnék el én?” – kérdezzük magunkban. „Ugyan ki hallgatna énrám?” Kivétel nélkül minden embernek megadatott, hogy világosabbá tegye a világnak azt a szegletét, amelyben él.
A történelem arra tanít minket, hogy az emberiség egyetlen egység: bármi történik is, akár a földkerekség legtávolabbi pontján, előbb-utóbb befolyásolja életünket. Néhány nemzedékkel korábban sokkal jobban el voltunk szigetelődve egymástól, s talán jobban el tudtuk szigetelni önmagunkat és közvetlen környezetünket. Nyilvánvaló, hogy ez ma már nem így van. Minden pillanatban, minden szinten hatunk egymásra.
Nem tehetjük meg, hogy fedezékbe húzódva várjuk a válságot. Manapság mindnyájunknak felelősséget kell vállalnunk embertársainkért. Hogy egymásnak segíthessünk, természetesen előbb tanulás és felkészülés révén önmagunknak kell segítenünk. Szükség idején azonban ostobaság és önzés volna addig várakoznunk a segítségnyújtással, míg mi magunk el nem érjük a teljes tökéletesség állapotát.
Nem szabad félnünk elhagyni kényelmes környezetünket, s kilépni egy sokszor ellenségesnek rémlő világba, mivel sokszor egy-egy új helyzet olyan szintű eltökéltséget vált ki belőlünk, amit sose hittünk volna magunkról. Végtére életünk maga is abból származik, hogy az Örökkévaló gyökerestől kiszakítja lelkünket kényelmes szellemi közegéből, s egy idegen, anyagi világba ülteti át.
Felelősségünk beteljesítésének csupán egyetlen feltétele van: hogy az isteni és abszolút erkölcs és etika hasson át minket. Ha saját, egyéni szempontunk alapján mérlegelünk, s hagyjuk, hogy személyiségünk diktálja cselekedeteinket, akkor esetleg többet ártunk, mint használunk – mind másoknak, mind magunknak.
Az embertársaink iránti felelősség mellett környezetünkért is felelősek vagyunk. Az ember a teremtés ékköve, de anyagi – állati, ásványi, növényi – világunk minden egyes részét ugyanez az isteni szándék és cél tölti el, következésképp ekként is kezelendő. A környezet szent, senkinek sincs joga pusztítani; elemeit csak olyan mértékben vehetjük igénybe, amennyire az kapcsolatban áll evilági küldetésünkkel. Igen: állatokat tenyésztünk, növényeket termesztünk önfenntartásunk érdekében, fákat döntünk ki, hogy házat, iskolát építhessünk, kivonjuk a föld olaját, hogy energiát nyerjünk. Ha azonban nem produktív és magasabb célok érdekében használjuk a környezetet, ugyanolyan éberen kell ügyelnünk rá, mint önmagunkra.
Mindnyájan ugyanabban a világban élünk. Ha valaki nehézségekkel küzd, mindnyájunknak át kell éreznünk; ha valakinek sikerül valami, mindnyájunknak részesednünk kell belőle. Mindannyiunknak megadatott a választás: észrevesszük-e ezt a felszín alatt meghúzódó egységet, vagy fejünket elfordítva csak magunkkal törődünk, akár még mások rovására is. A felelősség az egyik legnagyobb adomány, amelyben az Örökkévaló részesített minket, s amely által tevőleges résztvevői lehetünk a Teremtésnek. Soha sem szabad lemondanunk erről az adományról. A világ sorsának kényes egyensúlyában lehetséges, hogy egyetlen jó cselekedet is átbillenti a mérleg nyelvét.
Élt egyszer egy idős tudós, aki családja minden unszolása ellenére sem volt hajlandó megrövidíteni tanulása és imádkozása idejét, ami napi huszonegy órát tett ki. – Miért nem pihensz legalább egy órával többet? – kérdezgették. – Húsz óra is több mint elegendő!
A tudós így válaszolt. – Itt, ezen a világon az emberek olyanok, mint egy lánc szemei. Ha csak egyetlen órával is tovább pihennék, annak hatása volna egy másik emberre, aki egy másik országban talán naponta csak egyetlen órát imádkozik: attól kezdve talán még azt az egy órát is feladná. És lehet, hogy abbahagyná egy másik ember is, aki csak hetente egyszer imádkozik. És esetleg abbahagyná egy harmadik is, aki csak évente egyszer mond imát. Így hát láthatjátok: az én egyetlen órám talán nem tűnik soknak, de gondoljatok arra, hogyan hathat más emberekre!
Kivétel nélkül pozitív hatást gyakorolhatunk mindenkire, akivel kapcsolatba kerülünk, méghozzá olyat, amely messze túlterjed látókörünkön. Talán még életet is menthetünk, márpedig minden egyes élet egy egész világ.2 A felelősség az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, a felelősség vállalása egyben saját életünk megmentését is jelenti. Bárhol járunk, bárkivel találkozunk is, keressük a lehetőséget a segítségnyújtásra, mások inspirálására, támogatás nyújtására.
Ebben a bonyolult és zavaros világban sosem szabad elfelednünk, hogy felelősek vagyunk önmagunkért, egymásért és környezetünkért. Ne feledjük: „Ha én nem cselekszem magamért, akkor ki cselekedjék értem? Ha csak magamért cselekszem, akkor mit érek én? Ha most nem, akkor mikor?”
1969-ben a Rebbe egy alkalommal beszédet mondott, amelyben a brooklyni Crown Heightsben és más kerületekben tapasztalható, lázongásokkal és feszültséggel súlyosbított válsághelyzettel foglalkozott, amely miatt a környék sok régi lakója elmenekült. „Az egymás szomszédságában élők felelősek egymásért – mondotta. – Nem futhatnak el csak úgy, sorsukra hagyva azokat, akiknek nincs lehetőségük elköltözni. Lehet, hogy jelenleg nehéznek tűnik a helyzet, de ha együtt maradunk, azzal erősítjük a közösséget, s példát mutatunk más közösségeknek is.” Bátorította a közösséget, hogy fektessenek be a környéken, segített iskolákat és közösségi központokat alapítani. Még azt is javasolta, hogy az esküvőket és más ünnepségeket mindig a környéken rendezzék – nemcsak azért, hogy segítsék a helyi gazdaságot, hanem azért is, hogy az esemény öröme erőt öntsön a közösségbe. „Ha nem feledjük, hogy felelősek vagyunk egymásért, az Örökkévaló mindannyiunkat s ugyanígy az egész közösséget jóléttel és sikerekkel áldja meg.”
