XI. Biblia, Zsidó jog és filozófia

Chászid filozófia

Hit és értelem

 

Kapcsolódás az istenihez

A lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai nyomán

A hűség útját választottam. (Zsoltárok 119:30.)

A hit nem az értelem hiánya; önálló képesség, amely gondos 

fejlesztéssel lehetővé teszi az abszolút megtapasztalását. (A Rebbe)

 Egy író egyszer megjegyezte, amikor a Rebbével talál­ko­zott, hogy nagyon sokan nem istenhívők. A Rebbe nem értett egyet.

– Az emberek ösztönösen hisznek Istenben. Lehetnek két­sé­geik; az Örökkévaló létének megkérdőjelezése azonban az első biztos jel, hogy valaki hisz valamiben. Hiszen ahhoz, hogy megkérdőjelezzük, először valamelyest el kell fogadni az Örök­kévalót.

– Ha valóban hívő emberek, miért nem aszerint cse­le­ked­nek? – kérdezte az író.

– Megijedtek saját hitüktől – válaszolta a Rebbe. – Félnek azok­tól a elvárásoktól, melyet hitük esetleg megkövetel: hogy le kell mondaniuk bizonyos örömökről vagy le kell tenniük né­mely elképzelésükről. Félnek attól, hogy változtassanak éle­tü­kön.

 

Mi a hit? Mi az értelem?

Az emberek számos képességgel rendelkeznek. Agyunk feldolgozza a információkat, érzelmeink elérzékenyítenek, míg intuíciónk vezérel bennün­ket. Érzékszerveink gondoskodnak a látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Hová sorolható a hit?

Sokak számára a hit nem természetes emberi képesség, hanem inkább az értelem hiánya. Mások ennél is cinikusabbak, azt állítván: a hit a gyengeség jele, olyasvalami, melyhez akkor fordulunk, amikor már semmi más nem segít. Eszerint a magyarázat szerint a régebbi korokban a hit szinte szükségszerű volt, mivel az emberek nem voltak képesek megmagyarázni a természet törvényeit; ám a tudomány fejlődése és a csodás emberi vívmányok eredményeképp, ma már nincs szükségünk a hitre. Hiszen a hit nem más, mint elménk szüleménye, melyet azért teremtettünk, hogy érthetővé tegyük a számunkra felfoghatatlan dolgokat.

Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy az emberek ösztönösen hisznek valamiben, ami náluk hatalmasabb. Ez az érzés mindannyiunkban fellelhető, s csupán azt kell megtanulnunk, miképpen férkőzhetünk hozzá. Azt már tudjuk, miképpen kamatoztathatjuk értelmünket, hiszen egész életünk e képesség fejlesztésének jegyében telik – az iskolában, munkahelyünkön és másutt. De hogyan fejlesszük hitünket? Nem olyasvalami ez, ami vagy megvan, vagy nincs?

Mindannyian hittel születünk. Ez nem szerzett vagy tanult képesség, hanem legtermészetesebb állapotunk. Az egészen apró gyermek ösztönös hittel rendelkezik. Ha csodás elemekkel átszőtt történetet mesélünk el, elhiszi, még ha érzi is, hogy nem „igaz”.

Ugyanakkor a hitet ne tévesszük össze a gyermeki naivitással, hiszékenységgel vagy lustasággal. A hit nem az értelem hiánya. A hit életünk fontos, pozitív hajtóereje, amely nem kevésbé fontos része a léleknek, mint a gondolkodás vagy az érzelmek. A hit szüli azt a képességet, amely felismeri azokat az igazságokat, melyek végtelenül, felfoghatatlanul hatalmasabbak önmagunknál, és ezeket az igazságokat fontosnak és lényegesnek fogadja el.

Miért van az, hogy sokan mégis azt állítják: nem hisznek? És miért hisszük azt, hogy a hit és az értelem egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmak? Mert félreismertük életünkben betöltött szerepüket.

Figyeljük meg a gyermeket. Ahogy növekedik, egyre kevésbé fogad el bármit is első pillantásra. Ez vajon azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni hitét? Egyáltalán nem. Ez annak jele, hogy hitét egyre inkább elbizonytalanítja értelme. Sőt, ahogy idősebb lesz, felismeri, hogy hitét folyamatosan kihasználták. Éveken át képmutatás és hazugságok veszik körül, s ezért már saját belső ösztöneiben sem bízik. Védekezésképpen egyedül értelmére támaszkodva dolgozza fel az új gondolatokat s így alakítja ki értékrendjét. Ezáltal elfojtja azt a belső hangot, amely azt súgja: vannak olyan dolgok, amelyek annak dacára, hogy kézzel nem érinthetők és ésszel fel nem foghatók, mégiscsak léteznek.

Meg kell tanulnunk ösztönös hitünk ápolását. Nem engedhetjük, hogy értelmünk elfojtsa azt a belső hangot, amely azokról az igazságokról beszél, melyeket lényünk minden porcikája igaznak tud. Az egészséges értelem felismeri saját korlátait és pontosan tudja, hogy saját logikánk szűk tartományán kívül is számtalan tapasztalat létezik.

Végső soron számtalan olyan ismeretet elfogadunk, amelyek első pillantásra abszurdnak tűnnek – így például az űrben meglévő fekete lyukakat vagy az atomnál kisebb elemi részecskék sajátos tulajdonságait. Ugyan nem értjük pontosan ezeket a jelenségeket, mégis elfogadjuk, mivel megmagyarázzák fizikai világunk bizonyos, egyébként érthetetlen jelenségeit.

Miért van az, hogy elfogadjuk a saját tudásunkon túl lévő dolgokat, ám amikor az Örökkévalóban való hitről – és saját ösztönös hitünkről – van szó, megdönthetetlen bizonyítékokat követelünk? Miért alkalmazunk kettős mércét?

Talán az Örökkévaló elfogadásának következménye, és az a felelősség, melyet ez tőlünk kíván, túl nagy kihívást jelent és ezért inkább az Örökkévaló megkérdőjelezésével vagy elutasításával indokoljuk álláspontunkat.

Le kell győznünk vágyunkat, hogy pusztán értelmünk szerint higgyünk az Örökkévalóban. Mindannyiunkban él az „igazság bírája”, a leghatal­ma­sabb bíró, aki mérlegeli azokat az információkat, melyet elménk és ér­zé­keink közvetítenek. Néha arra késztet, hogy logikánk elutasítson egy-egy meggondolatlan érzelmet, máskor pedig arra ösztönöz, hogy racionális vagy szkeptikus értelmünk fogadja el azt az igazságot, melyet hitünk magáévá tesz.

Értelmünk, ha kellőképpen fejlett, arra a nyilvánvaló következtetésre jut, hogy a realitás jóval hatalmasabb annál, mint amelyet érzékeinkkel és értelmünkkel megtapasztalhatunk. Belátjuk, hogy ez a realitás nem az elme szüleménye, épp ellenkezőleg: ez a realitás szülte értelmünket. Az értelem elvezethet e realitás küszöbére, de ahhoz, hogy átlépjük, más fajta eszközökre lesz szükségünk.

Mindez azonban távol áll a hittől, hiszen a hit nem más, mint az Örökkévaló vegytiszta megtapasztalása. Az értelem ugyan lehetővé teszi, hogy e világban éljünk és átlássuk életünket, de hit nélkül életünknek nem lenne alapja. Nem tudnánk kapcsolódni az Örökkévalóhoz, az abszolút realitáshoz, és életünk a logikus és logikátlan események véletlenszerű halmaza lenne. Partra vetett halként vergődnénk, mikor életünk értelmét keressük és nem lelnénk békességre e viharos, elemeire szabdalt világban.

A hit az az erő, amely minden egyes embert megérint. Az az egyszerű igazság, amely éppoly nyilvánvaló, mint amilyen igaz, éppoly csendes, mint amilyen hatalmas. Az Örökkévaló realitása csodás zenét hoz létre, de a materiális világ zaja és zsivaja gyakran elnyomja e dallamokat. Hitünk által mégis meghallhatjuk a zenét. Értelmünk tán fogódzót ad arra, miképpen éljünk, hitünk azonban elárulja, miért élünk. Ahhoz, hogy életünknek értelme legyen, egyesítenünk kell hitünket és értelmünket.

 

Hogyan egyesítsük hitünket és értelmünket?

A hit és az értelem az a két képesség, mellyel megtapasztalhatjuk az Örökkévalót. Hitünk lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az Örökkévaló esszenciáját, míg értelmünk az Örökkévaló megnyilvánulását segíti elő.

A hit túlmutat tudásunkon, tapasztalatainkon, elért sikereinken, és magasabb jelenlétet hoz életünkbe. Bármennyire intelligens is valaki, bármennyire csodálja a világmindenség fenségességét és törvényeinek káprázatos eleganciáját, bármennyire fennkölt is spirituális gondolatvilága és tapasztalatai, ezek a gondolatok csupán elvonják attól, hogy megtapasztalja az Örökkévaló tiszta esszenciáját. A világmindenség fenségessége és eleganciája ugyan az Örökkévaló megnyilvánulásai, de semmiképpen sem azonosak magával az Örökkévalóval. Az Örökkévaló teremtményei lévén, nincs szavunk, mely kifejezné leglényegét, képtelenek vagyunk racionális síkon viszonyulni Hozzá; csakis tiszta, hígítatlan hittel kapcsolódhatunk az Örökkévaló esszenciájához. Mindannyiunkban él ez a hit: ez az alapzat, melyen értelmünk és más képességeink nyugszanak.

„Szegény ember imája.” – Dávid király e szavakkal kezdi egyik zsoltárát. Miért egy szegény, és nem egy jómódú, tanult embernek tulajdonítja az imát?

Történt egyszer, hogy a király magához hivatott két embert. Az egyik jómódú, tanult férfi volt, a másik pedig írástudatlan paraszt. Elsőnek a gazdag ember érkezett meg. Belépett a palotába, és könyvekkel, kottákkal és értékes műkincsekkel zsúfolt szobába jutott. Mivel tisztában volt a könyvek, műtárgyak értékével, a gazdag ember olyannyira elmerült tanulmányozásukba, hogy elfeledkezett találkozójáról a királlyal. Később megérkezett az írástudatlan paraszt is. Mivel a könyvek is, a műtárgyak is hidegen hagyták, nem nézett se jobbra, se balra, átsétált a szobán és egyenesen a királyhoz ment.

Ez persze nem jelenti azt, hogy csak hittel él az ember: a hitet ötvözni kell az értelemmel és életünk részévé kell tennünk. Ha megtapasztaljuk a hitet, az értelem eszközzé válik, hogy kifejezzük az Örökkévaló esszenciáját, és átitassuk szívünket, értelmünket és mindennapi életünket tiszta istenes hittel.

Hitünket cselekedeteinkkel, nem csupán gondolatainkkal fejezhetjük ki. Még a legtisztább gondolatok és érzések sem késztetnek jócselekedetekre. Még ha tudjuk is, hogy egy-egy választásunk helyes vagy helytelen, gyakran képtelenek vagyunk aszerint cselekedni; sőt, szívünk és értelmünk olykor arra ösztönöz, hogy többet vállaljunk, mint amennyire képesek vagyunk. A hit az, ami a jó szándékot tettekre fordítja.

Az egyszerű jócselekedet nem díszekkel ékes. Nem látványos, körmönfont, vagy merész, mégis az esszencia ereje járja át. Az egyszerű tettekben kifejeződő abszolút hit összekapcsolja az embert az Örökkévalóval. Hit nélkül képességeink minden elképzelést és tervet nélkülöző eszközök; hittel felruházva olyan eszközökké válnak, melyek lehetővé teszik isteni küldetésünk beteljesítését.

Ennek ellenére, a hit nem rangsorolható. Esetleg megpróbálunk hinni az Örökkévalóban, de életünk bizonyos szakaszaiba vagy bizonyos napszakokra száműzzük. Ez csonkává teszi hitünket. Hiszen ha minden az Örökkévaló teremtménye, hogyan is lehetne hitünk teljes, ha nem hatja át életünk minden elemét?

Értelmünk segítségével a hitet életünk állandó részévé tehetjük – minden gondolatunk, minden szavunk, minden tettünk hitünket fejezi ki és minden cselekedetünkben felfedezhetjük az istenit és az isteni gondviselést. Végül „mindenünkben felismerjük az Örökkévalót”.

Az Örökkévalóban való hit nem passzív; nem jelentheti azt, hogy az eseményeket olyannak fogadjuk el, amilyenek. Ha veszélybe kerülünk, hitünk azt kívánja, hogy megvédjük magunkat. Ha fájdalmat érzünk, hitünk azt kívánja, hogy gyógyírt keressünk. Ha nélkülözést látunk, a hit nem csupán ahhoz ragaszkodik, hogy imádkozzunk az Örökkévalóhoz, hanem azt is, hogy orvosoljuk. Hinni annyi, mint bízni az Örökkévalóban és egyúttal tudatában lenni annak, hogy a természet törvényeit ugyan az Örökkévaló teremtette, de egyúttal lehetővé tette számunkra, hogy megvalósítsuk azt, amiért imádkozunk.

A hívő ember pontosan tudja: szerencséjét, bármennyire sokat is fáradozott, az Örökkévalónak köszönheti. Mindannyiunknak létre kell hozni azt az „edényt”, amely felfogja e szerencsét. Megeshet, hogy tíz napig egyfolytában zuhog az eső, mégsem sarjad ki egyetlen búzakalász sem, ha a föld nincs gondosan megművelve. Az Örökkévaló áldása nélkül azonban a földműves semmit sem tehet, hogy előcsalogassa a termést a földből.

Az igaz hit nem csupán hit az Örökkévalóban, hanem bizodalom, hogy az Örökkévaló mindig igazságosan és méltányosan cselekszik. Az igazi hit megingathatatlan, nem bizonytalanodik el még akkor sem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Igen, gyötörhetnek a kételyek. Igen, elkeseríthet minket a világban fellelhető nélkülözés és szenvedés. Igen, szívesen vonjuk kérdőre az Örökkévalót, miért engedi meg a tragédiát. Amikor mások szenvedését látjuk, haragunkat a megfelelő alanyra kell irányítanunk: az emberre. A háború és a népirtás arra tanítanak, hogy az emberben való bizodalmunk talán téves, de az Örökkévalóban való hit semmiképpen sem.

Az igaz hit nem a tudatlanság vakhite, hanem az abszolút igazságban való feltétlen hit. Közvetlen kötelék, amely az Örökkévaló esszenciájához fűz és éppen ezért sem nem önkényes, sem nem feltételekhez kötött. Ez különbözteti meg az igaz hitet attól az érzéstől, amely néha „hitnek” nevezi magát s amely kiköveteli, hogy az Örökkévalóba vetett hitünk attól függjön, vajon az Örökkévaló úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk. Tudjuk, hogy az Örökkévaló hisz bennünk; a hit a mi feladatunk, hogy higgyünk Őbenne.

 

Hogyan egyeztessük össze a hitet az értelemmel?

Annak ellenére, hogy sokan számára hit és értelem egymás ellentétei, az értelem elvezet a hithez, míg a hit elvezethet az értelemhez.

Értelmünkkel felfogjuk az Örökkévaló csodás teremtményeit és tudatosíthatjuk határtalan hatalmát. Az értelem hozzásegíthet az emberi tudás korlátainak felismeréséhez. Bölcseink szerint „a legnagyobb tudás, ha tudjuk: az Örökkévaló nem megismerhető.” Ez a belátás, a bizalom és az alázat elvezet az igaz hit küszöbéhez, hiszen a hit az az eszköz, amely elérhetővé teszi számunkra a tudásunkon túl rejtező igazságot. Vagyis az értelem az, ami elvezethet a hithez.

A hit pedig elvezet az értelemhez, hiszen az Örökkévalóba vetett hit arra késztet, hogy értelmünket, az Örökkévaló által adományozott észt és logikát hitünk részévé tegyük. Az Örökkévaló kifejezetten elvárja tőlünk, hogy megismerjük Őt – hogy értelmünkkel és értelmünk véges logikájával ismerjük meg, hogy egész életünkön át keressük és ennek során tágítsuk értelmünk határait, megismerve ezáltal korlátait, de egyúttal kihasználva erejét is.

Hit és értelem: mindkettő erőteljes mozgató erő. Felismerjük, hogy a hit nem pusztán a tudatlanok támasza, hanem olyan tartományba kalauzol el, amely a legragyogóbb elmék számára is megközelíthetetlen. Való igaz, hogy kétféle hit létezik: a gyermek kiforratlan vak hite, amely még irányításra szorul, és az olyan ember hite, aki szívével és értelmével már nagy utat járt be s végül elért ahhoz a küszöbhöz, melyet csak a hit segítségével lehet átlépni.

Történt egyszer, hogy két fiatalember télnek idején egy orosz városkába érkezett. Kérdésükre, hogy merre találják a mikvét, elmondták nekik, hogy egy roppant meredek domb alján épült. Azt is megtudták, hogy a mikvéhez vezető utat a ráfagyott jég veszélyessé teszi és ezért ilyenkor senki nem használja, csupán egyetlen férfi, aki naponta felkeresi.

A két fiatalember hitte is, nem is, ezért úgy döntöttek, másnap követik a férfit. Meglepetéssel látták, hogy a férfi öreg és gyenge, és úgy gondolták, aligha lesz képes végigmenni az úton. Legnagyobb ámulatukra azonban az öreg biztos léptekkel haladt lefelé a meredek ösvényen, míg ők botladozva követték. Tisztelettel tekintettek rá, amikor belépett a mikvébe.

Később tisztelettudóan megkérdezték az öreget, hogyan tudott ilyen biztosan végigmenni az úton. – Ha az ember kapcsolódik a fentihez – válaszolta az öreg -, aligha esik el az alantiban.

 

Hogyan bízhatunk saját nemzedékünkben?

Sokak számára még mindig nehéz az Örökkévalóban hinni és kérdések gyötrik. Egészséges-e vagy sem ez a szkepticizmus? Valóban az igazság keresésére irányul vagy csupán önös viselkedésünk indoklása?

Csak mi tudhatjuk, mennyire őszintén keressük az igazságot. Csak magunknak – és az Örökkévalónak – kell felelnünk. Ha valóban az igazságot keressük, lefektettük az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk alapjait. Minden dinamikus kapcsolathoz hasonlóan, ez a keresés is hosszú folyamat. Saját létünk korlátozott perspektívájából indulunk, és csak lépésről-lépésre haladunk felfelé míg megértjük, hogy az Örökkévaló az abszolút realitás, melynek mi csupán nyúlványai vagyunk – és nem fordítva.

Sokunk számára az első lépés annak megértése, vajon készen állunk- e arra, hogy odafigyeljünk és fejlődjünk, vajon képesek vagyunk-e a hittel járó felelősség elfogadására. A következő lépés, hogy szembenézünk az Örökkévaló létét illető kételyeinkkel. Meg kell próbálkoznunk hitünk és értelmünk egyesítésével, hiszen csakis értelmünkkel fedhetjük fel elménk korlátait és szerepét az Örökkévaló keresésében.

Ezután lehetőséget kell adnunk belső, magasztosabb eszközeinknek. Tudjuk, hogy az Örökkévaló létezik, és tudjuk, hogy van lelkünk – nem mintha láthatnánk vagy megérinthetnénk, hanem azért, mert érezzük. Érezzük a lélek jótékony hatását. Érzékeljük tudásszomját és érzékeljük megelégedettségét, amikor tápláljuk. Hasonlóképpen, jó érzéssel tölt el minket, ha az Örökkévaló jelen van életünkben. Értelmet és irányt ad életünknek, s ez áthatja minden cselekedetünket.

E folyamat hajtóereje az Örökkévaló és önmagunk ismerete. Tanulmányoznunk kell a Bibliát, az Örökkévaló tervrajzát a teremtésről. Meg kell tanulnunk hitünk aktualizálását jócselekedetekkel. Az erényesség és a jólelkűség erősíti materiális realitásunk és az Örökkévaló abszolút realitása közötti köteléket.

Mindenekelőtt pedig friss szemmel kell tekintenünk azokra az eszközökre, melyeket arra használunk, hogy felfedjük az életünkben rejtőző szentséget. Nem korlátozhatjuk magunkat konvencionális érzékszerveinkre ha olyasvalamihez akarunk kapcsolódni, ami az érzékeken túl van.

Oly korban élünk, melyben különösen nehéznek tűnhet az Örökkévaló keresése, hiszen sokak számára a hit mibenléte és annak fejlesztése ismeretlen. Olyan korban élünk, melyben a spiritualitás helyett materiális dolgok élveznek elsőbbséget; sokan alig-alig tudnak valamit az Örökkévalóról vagy arról, hogy az Örökkévaló mit kíván tőlünk. Sok szabadidőnk van és nem mindig tudjuk megtölteni értelemmel. Nehezen találunk útmutatást, hiszen mindenki – szüleink, tanáraink, politikusaink – hasonlóképpen tanácstalan.

Ennek ellenére, az emberek továbbra is keresik életük értelmét, keresik az Örökkévalót. Ez tisztelgés a legmélyebb hit előtt. A spirituális sötétség korszakban érlelődik a legmélyebb hit. Fel kell ismernünk, hogy kétfajta sötétség létezik. Az első esetben tudatosítjuk magunkban, hogy sötét van és fényre vágyunk; a másik esetben a sötétség már olyan mély és oly régóta tart, hogy beletörődünk. A sötétségből való szabadulás első lépése, ha tudatában vagyunk, hiszen csak ezután tehetjük meg az első lépést a fény felé.

A spirituális sötétség e korszakában mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy felragyogtassuk hitünket és beépítsük mindennapi életünkbe. Beszéljünk hitünkről családtagjainknak és barátainknak. Bontakoztassuk ki tanulással és imával. Aktualizáljuk jócselekedetekkel.

Álljunk meg egy pillanatra. Csendesítsük le elménket, és figyeljünk az Örökkévaló halk, nyugodt szavára. Ha felszabadítjuk saját magunkat, rájövünk, hogy hitünk jóval közelebb volt a felszínhez, mint gondoltuk volna.

Ne feledjük: az Örökkévaló abszolút realitása mindentől függetlenül létezik. A kérdés csupán az, miképpen válaszolunk rá, mennyire leszünk hűek saját magunkhoz, amikor keressük. Az Örökkévaló már vár.

1941-ben a Rebbe és felesége a nácik által megszállt Párizsban élt. Számtalan kétségbeesett telefon és levél után a Rebbe New Yorkban élő apósa, Joszéf Jichák Schneerson rabbi megszerezte a szükséges okmányokat és a házaspár végül Portugáliában hajóra szállhatott.

A hajó indulása előtt a Rebbe táviratot kapott apósától. „Ne szállj fel a hajóra!” A Rebbe azonnal lemondta az utazást, pedig jól tudta: a nácik ismerik hollétét és korántsem biztos, hogy a következő hajón lesz-e hely. Később kiderült, hogy azt a hajót, melyen eredetileg utaztak volna, elsüllyesztette egy német tengeralattjáró és a katasztrófát egyetlen utas sem élte túl. A Rebbe és felesége egy másik hajóra szállt, amely 1941. június 23-án kötött ki New Yorkban.