Bó
Az egyiptomi „kárpótlás” története
„És én kinyújtom karomat és sújtani fogom Egyiptomot minden csodatételemmel…és majd azután (a Fáraó) elbocsát benneteket. Ekkor majd kedvessé teszem ezt a (zsidó) népet az egyiptomiak szemében és amikor távoztok – nem üres kézzel fogtok elmenni. (Hanem) minden asszony kérni fog szomszédasszonyától … ezüst és arany tárgyakat és ruhaneműeket, fiaitok és lányaitok részére és így kiürítitek Egyiptomot” (Exodus, 3, 20-23).
Ezeket a szavakat az Örökkévaló még akkor mondta Mózesnek, amikor megjelent neki a csipkebokorban.
Az egyiptomi rabszolgaság a vége felé jár. Közeledik az Ábrahámnak tett isteni ígéret beteljesülése, miszerint: idegenek lesznek leszármazottai egy ellenséges országban, ahol megdolgoztatják és megkínozzák őket, ki fognak szabadulni és nagy vagyont visznek magukkal (Genezis, 15, 13).
A Tóra igencsak szűkszavúan tudósít arról, ahogy az isteni ígéret megvalósult:
„És Izrael fiai, Mózes szavára hallgatva, ezüst és aranytárgyakat kértek, meg ruhaneműket és „kiürítették” Egyiptomot” (Exodus, 12, 35-36).
A későbbiekben ez a két kifejezés – „kértek” és „kiürítették”- sok félreértésre adott okot. A zsidók mindenkori ellenségei ezeket akként értelmezték, mintha a zsidók kifosztották volna, vagy sarcot vettek volna Egyiptomon. A héber szöveget azonban többféleképen is lehet fordítani. A „sáál” (kérni) ige úgy is fordítható: kölcsön kérni. A „vájnáclu”: kiüríteni, sarcot venni, de tulajdonképpen úgy is értelmezhető, hogy „így kárpótoljátok magatokat”.
Ennek az értelmezésnek minden alapja megvan, ha figyelembe vesszük a rabszolgák keserves életét, az ingyen-munkát, az elnyomatás legkülönfélébb válfaját.
A Talmud is foglalkozik ezzel a kérdéssel, amit egy találó történettel illusztrál:
„Macedóniai Nagy Sándor idejében az alexandriai polgárok perbe fogták a zsidókat azon a címen, hogy adják vissza mindazt az aranyat és ezüstöt, amit annakidején kivittek Egyiptomból. A hellének, az újgörögök – akik az ősi Egyiptom jogutódainak tekintették magukat – úgy vélték, hogy a közel másfél évezrede, az egyiptomiak által a zsidóknak adott ajándékok – bíróságilag behajtható adósság. Az elévülés fogalmát figyelmen kívül hagyták, s Nagy Sándorhoz fordultak, hozza meg ő a döntést.
Mivel az alexandriaiak, követelésüket a Bibliára való hivatkozással nyújtották be Nagy Sándornak, természetesen a zsidók is ugyanerre a forrásra alapozva érveltek, miszerint, ha majd az alexandriaiak kiegyenlítik 600.000 rabszolga sok-sok éves munkájának bérét, akkor majd a zsidók is visszaadják a (kölcsön)kért tárgyakat.
Nem került sor arra, hogy Nagy Sándor döntsön, a vádlók az érv hallatán kereket oldottak (Szánhedrin, 91).
Miért kellett győzködni a hébereket, hogy szomszédaiktól kérjenek?
Egy kissé szarkasztikus magyarázat szerint, a zsidók – bár ez egy isteni utasítás volt, tehát ennek teljesítése micvének tekintendő – fanyalogva tettek eleget, mert ők még akkor is kényszeredetten teljesítenek egy parancsot, ha arról van szó, hogy pénzt kapnak. ..Hát ezért kellett Mózesnak rábeszélni őket… (Széfer Hádrus).
A Midrás is ad magyarázatot arra, miért kellett a zsidóknak Egyiptomból értékeket magukkal vinni kivonulásukkor. „Hogy ne mondhassa az a cádik (Ábrahám), hogy azt az előre megjövendölt „ígéretet”, hogy „dolgoztatják” és „megkínozzák” azt az Örökkévaló betartotta, de már azt, hogy „utána gazdagon fognak távozni” nem valósította meg.
Egy másik magyarázat szerint Isten nem bánta volna, ha a zsidók arany és ezüst nélkül jöttek volna el Egyiptomból – hiszen az aranyból nem sok jó származott, pl. az aranyborjú – de nem tehetett mást, hiszen megígérte Ábrahámnak. S ezt az ígéretét nem szeghette meg, hogy „ne mondhassa az a cádik”…
A fenti, isteni gondolathoz a gosztinai reb Jechiél Meir, egy – jellegzetesen haszid észjárásra valló – észrevételt fűzött:
Csak azért teljesítette az Örökkévaló az ígéretét, hogy „ne mondhassa az a cádik”? Ha Ábrahám történetesen nem tenne szemrehányást, akkor már nem kell egy ígéretet betartani?
– Az igazság az – magyarázta a rebbe – hogy Izrael fiai a Megváltás és a Tóra érdekében szívesen lemondtak volna a pénzről és egyéb anyagi javakról. Az Örökkévaló azonban megparancsolta, hogy kényszerítsék ki a kárpótlást is – ha a „megkínoztatást” elfogadták, el kell ezt is fogadni, hiszen az isteni ígéret csak ily módon válik teljessé.
Reb Mose, a lelovi rebbe, humoros oldaláról közelíti meg a témát. Ehhez még attól sem riad vissza, hogy a „sáál” igét kölcsönnek értelmezze.
– Miért kellett a zsidókat rávenni, hogy kölcsönt vegyenek fel az Egyiptomból való kivonuláskor? – teszi fel a szónoki kérdést.
– Igazán egyszerű erre a válasz – mondta. Ha ilyen sokkal tartoznak majd, talán nem lesz kedvük visszatérni Egyiptomba.
Egy másik zsidó bölcselő – e téma kapcsán – szintén humorizál.
– Azért adták be a zsidóknak a dolgot úgy, mintha egyszerű kölcsönről volna szó – pontosabban azért használták ezt a kifejezést – mert ha megtudják, hogy az aranyat, ezüstöt örökbe kapják, hatalmas vásárlási láz tört volna ki, elverték volna egész vagyonukat mindenféle felesleges dologra. Ennek pedig az lett volna a vége, hogy az egész „kárpótlás” visszaszármazott volna az egyiptomiakra… (Láchmé Todá).
A berdicsevi cádik, Lévi Jichák, fültanúja volt egy beszélgetésnek. Egy szegény zsidó elkeseredetten panaszkodott egy – a haszidizmus ellenfeleinek táborához tartozó – Mággidnak, hogy hiába jó zsidó, tart be minden parancsolatot, annyi sem jut neki, hogy tisztes megélhetése legyen.
A Mággid azzal „vigasztalta”, hogy becsületes magatartásának azért megvan a jutalma, legfeljebb nem anyagi, hanem erkölcsi értelemben.
– Ne higgy a Mággidnak, barátom – avatkozott a beszélgetésbe a cádik – nem igaz az, amit mond. A bajaid, amiket a jó Isten a fejedre zúdít egyáltalán nem szellemi, hanem nagyon is valós anyagi córeszok. Így hát a jutalomnak is anyaginak kell lennie.
Majd a Mággidhoz fordulva, hozzátette:
– Tulajdonképpen az Isten eleget tett volna a „gazdagon távozás” ígéretének azzal, hogy a zsidóknak adta a Tórát, aminél nincs nagyobb kincs. Mégis adott nekik kézzelfogható értékeket is. Tette ezt azért, nehogy Ábrahám azzal érvelhessen, hogy csak az ígéret első felét – a kényszermunkát és a kínzást – teljesítette, a másodikat – ugyancsak földi értelemben – pedig nem. Ezért járna ennek a szegény embernek is több párnósze, hiszen ő is megszenvedett érte.
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Gyere be Fáraóhoz, mert én megkeményítettem a szívét… beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, amit Egyiptommal cselekedtem és csodáimat, amelyekkel sújtottam őket…” (Exodus, 10, 1-2).
Még három csapás van hátra a tízből, amikor az egyiptomi zsarnok uralkodó megtörik, és nemcsak, hogy kiengedi az elnyomott héber törzseket, hanem könyörög Mózesnek – menjenek már.
A Biblia e szakaszának elején Mózes a nyolcadik csapást – a sáskajárást – jelenti be a Fáraónak. Egyiptom már közel van ahhoz, hogy teljesen elpusztuljon. Ebben a helyzetben belső tanácsadói jobb belátásra próbálják bírni az uralkodót, engedjen már csökönyösen elutasító magatartásából, hiszen „hát nem veszed észre, hogy pusztulófélben van Egyiptom?” (uo. 8).
Az isteni felszólítást „Menj el Fáraóhoz”, az eredeti héber szöveg szerint úgy kell értelmezni, hogy „Gyere el Fáraóhoz”. Ehhez kapcsolódik az alábbi haszid történet:
Reb Motl (Mordecháj), Kálsinban élő gazdag és sikeres kereskedő többek között arról volt híres, hogy irodalmi szinten beszélte a lengyel nyelvet, ami igencsak ritkaságszámba ment a haszidok körében. Kiterjedt üzleti kapcsolatai révén a „felső tízezerrel” is jó viszonyban állt.
Egy ízben magához hívatta őt a vorkai cádik, a szentéletű reb Jichák, és arra kérte, járjon el a varsói kormánynál egy kényes – de a zsidókra nézve életfontosságú – ügyben. A zsidók tudomására jutott ugyanis, hogy a lengyel kormány arra akarja kötelezni a zsidókat, égessék el a Sulchán Áruch (zsidó törvénykönyv) negyedik – a magánjogot szabályozó (Chósen Mispát) – kötetét. A kormány ezt a lépését azzal indokolja – magyarázta a rebbe – hogy a zsidók is kötelesek az állam törvényei szerint élni, így vitás ügyeiket is az állami bíróságok elé kell vinniük, és ne a saját törvényeik szerint ítélkezzenek.
A zsidóság vezetői elutasították ezt az álláspontot – mely asszimilációhoz és végső fokon a zsidóság elhagyásához vezet – ezért mindent elkövettek, hogy a készülő törvényt még csírájában megakadályozzák. Ennek részét képezte reb Motl közbenjárásra való felkérése, akinek az lett volna feladata, hogy járja ki a miniszternél a törvényjavaslat ad-acta tételét.
Reb Motl nemcsak, hogy nem lelkesedett a feladatért, hanem egyszerűen félt. Joggal. „Az a bizonyos miniszter hamar dühbe gurul, és olyankor előveszi a revolverét, és egyszerűen lelövi azt, aki őt idegesíti” – mondta a rebbének.
A rebbe azzal nyugtatta őt, hogy amikor az Örökkévaló Mózest a Fáraóhoz küldte, azt mondta neki: „Gyere el Fáraóhoz” (Bó el Pár’ó) , nem pedig azt, hogy „menj el Fáraóhoz” (Léch el Pár’ó). Miért? Azért, mert Mózes félt, és az Örökkévaló azzal nyugtatta meg, hogy jöjjön csak nyugodtan, „mert én is ott leszek”. Ezt hallván reb Motl megszilárdult hitében és megerősödött szívvel jelentkezett be a miniszternél. A beszélgetés során a haszid érvei mély benyomást tettek a nagyhatalmú úrra, olyannyira, hogy a törvényjavaslat rövidesen lekerült a napirendről…
* * *
„Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén és megölök minden elsőszülöttet…én, az Örökkévaló” (Exodus, 12, 12).
„Én az Örökkévaló…én, és nem más!” (a pészáchi Haggadából).
A lechovitsi rebbe, a szentéletű reb Mordecháj egyik híve, reb Joél, egy Tsapla nevű fehérorosz-országi faluban volt kocsmáros. Messze földön ismerték jámborságát, mindenki nagy tisztelettel vette körül, még a nem-zsidók is. A kocsmáját a helyi földbirtokostól bérelte, akivel szintén jó viszonyban volt.
Egy alkalommal a földesúr nagy lakomát rendezett, amire a vele egyívású gazdag barátait hívta meg. A bor már jócskán a fejükbe szállt, amikor a házigazda eldicsekedett, hogy van neki egy házi zsidaja, egy ilyen-olyan rendes ember, valósággal ritkaságszámba megy. A vendégek addig erősködtek, mígnem a földesúr elküldött a kocsmárosért. Annak nem volt ideje átöltözni, így a hétköznapi öltözékében – báránybőr bundában, ami alól a cicesz (szemlélőrojtok, a vallásos zsidók ruhájuk alatt hordják) kilógott – jelent meg. Mielőtt bement volna a vendégekhez, a földesúr megpróbálta rávenni, rejtse el a cicesz rojtjait, nehogy a vendégek kinevessék érte. Reb Jóel azonban erre nem volt hajlandó.
– Mit mond az úr? Hogy én szégyelljem a ciceszemet? Hiszen ez nagy micve, és ez a mi egész életünk!…
Ugyanennek a reb Joélnek volt egy kis füzete, amibe bejegyezte azokat az összegeket, amikkel a falusiak tartoztak neki. A füzet fedelére, de valamennyi oldal felső sorába azt írta: „Hiszem teljes hittel, hogy az Örökkévaló az egész világ ura; ő a lényege, veleje és gyökere mindennek, ami ezen a világon van.”
Reb Joel jámborságáról sok történet forgott közszájon.
Mesélték róla – többek között – hogy amikor lovát, melyen mesteréhez, a lechovitsi rebbéhez szokott lovagolni, a kútnál itatni szokta, megjelenik előtte Élijáhu (Illés) próféta…
Egy másik ilyen történet. Egy szép napon leküzdhetetlen vágya támadt mesterétől valami bölcs tanítást hallani, hogyan kell a zsidó embernek Istent még jobban szolgálnia. Felpattant lovára, elügetett Lechovitsba, s mikor mestere házához ért, odakötötte a lovat egy oszlophoz.
A külső ajtót azonban zárva találta, mivel a rebbe, vendégével, reb Áserrel, a sztolini rebbével, kiment a verandára, ezért a külső ajtót bezárták. Reb Joel kénytelen volt erőteljesen kopogni, sőt be is kiabált, hogy: tessék kinyitni!
Reb Áser nagyon megijedt a hangos kiabálástól, és visszakiabált:
– Ki az?
– Én vagyok az – válaszolta reb Jóel.
– Ki az a teremtmény, aki azt meri magáról állítani, hogy „ÉN” – mennydörgött a lechovitsi rebbe hangja – hiszen írva vagyon: „ÉN – az Örökkévaló, Én és senki más”.
Csak az Örökkévaló mondhatja magáról, hogy ÉN, és senki más rajta kívül!…
Amikor mesterének eme kijelentését meghallotta, reb Joel úgy érezte, eleget hallott. Lelke megtelt mestere szavaival és már nem is kívánt bemenni. Felpattant lovára, és hazament…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
