Negyven évig tartott az „öreg kállói” cáddik uralkodása ezrek s ezrek lelkei fölött. Vannak akik csodálatosabbnál csodálatosabb történeteket tudnak mesélni e valóban kiváló erényekkel megáldott szent életű emberről. Könyveket lehetne megtölteni a reá vonatkozó legendákkal. Hetvenéves korában szólította az Úr magához 1821-ben (Ádár hó 7-én). Sírkőfeliratának a szövege pedig a következő: „Itt nyugszik urunk és tanító mesterünk, aki 40 évig tanította a zsidó népet igazságra … második Ádár hetedikén hunyt el, vasárnap, a teremtés 5581. évé-ben. Tudott tanulni talmudot és rendes zsidó volt („ehrlicher jid”)”. Az „Öreg Kállói” emlékezete még ma sem homályosodott el, s fenn fog maradni még sokáig; mert a szó valódi értelmében nagy ember, csodálatos egyeniség volt. Legyen emléke áldott! * * * Még a nagykállói cáddik életében több rebbe jött Magyarországra, s itt le is telepedett. Sátoraljaújhelyen fölvették az utóbb híressé vált rabbi Teltelbaum Mózest: Orosz Lengyelországból jött be rabbi Mosele, s Kurimában (Sáros megye) telepedett meg. Valamivel később jött Sátoraljaújhelybe rabbi Szender Komaromból, akinek az volt ugyan tulajdonképpeni célja, hogy meglátogasson néhány magyar várost, ahol számos chászid hívei laktak, de 1818-ban Újhelyen hirtelen meghalt. – Gyakran jött továbbá Máramarosra a nagy tekintélynek örvendő rabbi Mendele a galiciai Kossówból, hogy chászidjait meglátogassa, mert akkortájt egész Máramaros zsidósága őhozzá húzott. – Munkácson pedig fölvették rabbi Spira Cvi Elimélechet. Így aztán lassan-lassan megszaporodtak hazánkban a cáddikok, s ezek révén természetesen a chászidok is. Az „Öreg Kállói” halála után Sátoraljaújhely lett a chászidizmus magyarországi központja. Az újhelyi rebbe, rabbi Móse Teitelbaum Przemyslben született 1759-ben, s nagybátyjánál: a kolbosowai rabbinál tanult. Tizenhárom éves korában, ősi galiciai szokás szerint, megházasodott. 1785-ben Sieniowában rabbivá választották. A rabbiszéket ott elfoglalván, még mindig ellenzéki álláspontra helyez-kedett a chászidizmussal szemben, s a rebbék ellen beszélt. De egyszer elhatározta, hogy Lublinba megy, megismeri a híres rabbi Jákob Jichákot. Nem mint chászid zarándokolt oda, hanem mint kiváló talmudtudós kívánta megismerni a lublinit, s meggyőződést szerezni azokról a csodálatos dolgokról, ami-ket a chászidok róla meséltek. Annak a különös jelenségnek a megfejtésére is törekedett, miképp is lehetséges az, hogy ellentétben a Sulchán Áruch szabályaival, mely szerint „illő”, hogy minden istenfélő szüntelen bánkódjék, s búslakodjék a szent Templom elpusztulása miátt”, – hogy ezen szabállyal ellentétben a chászidok mindig vígságban vannak, s jókedvben élnek. Erre nézve kívánt fölvilágosítást szerezni magának. – De amint a lublini cáddik küszöbét átlépte, Teitelbaum rabbi nem kis meglepetésére, imígy szólott hozzá: „Olvasta-e ön valaha a Chovát Hálövávot című könyvet?” – „Igenis, áttanulmányoztam ezt a drága könyvet” – felelé Teitelbaum. „Nos”, folytatta a lublini cáddik, „nos, még mindig feltűnő ön előtt a chászidok viselkedése? – Külsőleg vigadnak ugyan, de szívükben gyász honol… Én magam is bánkódom, s búslakodom a Szentély pusztulásán, szívem ezer darabra szaggatva, arculatomon mindamellett derűs vígság ül: mert a fő dolog az, hogy mégis vígan, s vidám kedéllyel zengedezzük Isten dicsőségét!” A jámbor rabbi Móse Teitelbaum felettébb elcsodálkozott a lublini cáddik ezen átszellemült hangon kiejtett szavain, mert most látta, hogy a szíve legtitkosabb gondolatait találta el… S attól a perctől fogva, lelke egész melegével híve lett a lublini cáddiknak: chászid lett! – S amikor aztán Újhelyen rabbivá választották, rebbe lett ő maga is, és sok hívet szerzett magának, akik nagyon gyakran zarándokoltak hozzá. Móse Teitelbaum csodatevő cáddik hírében állott. Különféle úgynevezett káméá-t (amulettet) írt, s adott ki. Minden hozzáforduló betegnek adott egy ilyen káméát. Egy hetven fiókos szekrénye volt, s minden egyes fiókban külön-féle káméák voltak elhelyezve, s ahogy egy beteg megjelent előtte, azonnal a megfelelő fiókot húzta ki, s abból adta neki a betegségéhez illő káméát. De nagy neve volt az újhelyi cádiknak mint mély- és szélestudású talmudistának is: még a világhírű Chátám Szófer is elismerően nyilatkozik roppant tudásáról, ami nagyon sokat jelent. Sajnos azonban, a nagy emberek sorsát az újhelyi szent rabbi sem kerülte el: Ezer és ezer tisztelői és dicsérői mellet voltak olyanok is, akik ellenezték tevékenységét. Ezek között volt az újhelyi dájjon (rabbihelyettes) rabbi Friesenhausen Dávid, aki azelőtt több zsidó hitközségben működött, s végre Újhelyben kapott alkalmazást. Az akkori nagy rabbik, köztük a nagy Chátám Szófer, valamint maga rabbi Teitelbaum Mózes is, felettébb dicsérőleg nyilatkoztak róla, s valamennyien megállapították Friesenhausenról, hogy „nagy ember”. Ez a rabbi Friesenhausen Dávid aztán Moszdót Tévél című művének (megjelent 1820-ban) 77-ik oldalán terjedelmes cikkben erősen kikelt a chászidok ellen, de főleg, s elsősorban – maga rabbi Móse Teitelbaum ellen
