Simon Jacobson: Tartalmas élet

Az élet egy napja – A tartalmas nap titka

A nap rövid, a munka sok, a munkások lusták, a jutalom nagy, a Gazda pedig sürget. – Az atyák bölcs tanításai 2:15 Talmud

A világ azt mondja: az idő pénz. Én azt mondom: az idő élet. – a Rebbe

A Rebbe negyven éven át változatlan napirendje félelmetes volt. Amellett, hogy nap, mint nap levelek százait olvasta el és válaszolta meg, kiadványokat nézett át és szerkesztett, késő estéig fogadott embereket, imádkozott és tanult, beszédeket is mondott, amelyek nemegyszer a hajnali órákba nyúltak. Egyik reggel megkérdezte, hogy hány órakor kezdődik egy bizonyos ima. – Kilenc óra tízkor vagy tizenötkor – hangzott a válasz. – Akkor most mikor? – kérdezte a Rebbe. – Öt perc alatt sok mindent lehet elérni. 

 

 

Ha összeírnánk, mi mindent tettünk ma, valami ilyesféle lajstromot kapnánk: ébredés, torna, zuhany, reggeli, telefon, újságolvasás, időjárás-jelentés meghallgatása, felöltözés, munkába indulás, néhány kellemes perc kollégákkal és néhány kellemetlen perc más kollégákkal, ebéd, egy-két termékeny és egy-két terméketlen értekezlet, hazaindulás, vacsora, némi papírmunka, beszélgetés a családdal, képeslapolvasás, lefekvés. Mindeközben több jelentéktelen és egy-két fontos megbeszélés.

 

Életünk számtalan ilyen apró-cseprő dologból tevődik össze. Lehet, hogy egy napunk felületesen szemlélve nem tűnik valami nagyszerűnek, de ha nap nap után, évről évre összeadjuk a mozzanatokat, végül az egész életünk részletek millióira szakad, amelyek között nincs kapcsolat. Mi rossz van ebben? Az ember ösztönösen irtózik a töredezettségtől, megzavarja lelki békéjét, kimondhatatlan feszültséget és nyugtalanságot idéz elő benne. És ami még rosszabb: ezek a jelentéktelen események előbb-utóbb elborítják életünk néhány igazán jelentős eseményét. Ezek a részletek idővel felhalmozódnak és fojtogatni kezdik a lelkünket. Belső énünk célpontot, szándékot, irányt igényel, és haladását minden ettől eltérő esemény megzavarja. Nem csoda, hogy ha negyven-ötven évig téblábol valaki ilyen egymáshoz nem kapcsolódó napokon keresztül, egyszer csak felébred, és fölteszi a kérdést: Mit tettem az életemmel?

 

Mindannyian szeretnénk tartalmas életet élni, mindannyian nagyon értékesnek tartjuk az életünket. Nem következik-e ebből, hogy minden nap, minden perc értékes? Végtére is állandóan törekszünk arra, hogy jelet hagyjunk magunk után, hogy hozzátegyünk valami értékes dolgot a világhoz. Sosem tudhatjuk, mikor nyílik erre alkalom, ezért hát nem kell-e minden pillanatban felkészültnek lennünk?

Hiába van meg valakiben a legjobb szándék és a legnagyobb akarat arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez, ha a napjai mindennapi dolgokkal telnek el, akkor egyszerűen nincs ideje semmi másra. Rengeteg órát fordítunk kenyérkeresésre, evésre és alvásra, társadalmi kötelezettségek teljesítésére, de vajon mennyi marad az igazi szükségleteink kielégítésére, a magasabb célok követésére? A kaotikus élet hangzavarában hogyan halljuk meg a lelkünk hangját? Nyilvánvaló, hogy napi kötelezettségeinket semmiképp sem hanyagolhatjuk el: enni, aludni és kenyeret keresni mindenképpen kell. Az egyetlen lehetőség tehát az, hogy megkeressük azt a fonalat, amely felfűzi napi tevékenységünket, és összeölti az egyes darabokat.

Ez a fonal nem más, mint az a küldetés, amelyet az Örökkévaló rótt ránk: tegyük jobbá magunkat és életünk minden egyes aspektusát, az intellektusunktól kezdve az érzelmeinken át egészen a legvilágibb tevékenységekig. Az ilyen fókuszálásnak kettős eredménye van: Életünk minden dolgát egyetlen cél egyesíti, megszűnik a töredezettség, továbbá még a legcsekélyebb cselekedet is megtelik igazi jelentőséggel, mivel bármit teszünk is, az isteni szándék vezérli. Hogyan lehetünk isteniek? Úgy, hogy hozzákapcsolódunk a lelkünkhöz. Időt szentelünk rá: nemcsak hébe-hóba, bizonyos időpontokban és helyeken veszünk tudomást a lelkünkről, hanem mindig és mindenhol. Megszenteljük életünk minden egyes pillanatát: nemcsak azokat, amikor tanulunk, imádkozunk, vagy jótékony cselekedeteket gyakorolunk, hanem az evés és az alvás, az otthon és a munkahely, az utazás és a nyaralás pillanatait is, és ahelyett, hogy gépiesen morzsolgatnánk napjainkat, minden egyes napban felfedezzük a benne rejlő isteniséget.

Egy munkásember munka közben egyszer csak úgy gondolta, hogy ideje pihenőt tartani. Leült, elővette az imádságos könyvét, és belemerült. Egy perc múltán odalépett hozzá a főnöke. – Mi ez a hirtelen olvashatnék csak így, munka közben? – kérdezte. – Úgy vettem észre, hogy senkit sem zavar, ha ima közben a munkára gondolok – felelte a munkás –, akkor hát miért zavarna bárkit is, ha munka közben egy percig az imára gondolok?

 

 

Amikor reggel felébredünk érdemes elgondolkozni egy percre: Mit jelent ébren lenni és élni? Kezdjük imával a napot, adjunk hálát az Örökkévalónak minden egyes napért. Méltányoljuk a lelkünket, és azt a vitalitást és állhatatosságot, amit általa nyerünk. Gondolkozzunk el, hogy mi olyat szeretnénk tenni aznap, ami tartalmassá teszi a napot. Szoktassuk rá magunkat, hogy ezt tegyük meg minden reggel, és ha sikerül, akkor új, élesebb fókuszban fogjuk látni az életünket. A lelkünkre történő odafigyelés azonban egész napos tevékenység, nem korlátozódik az ébren töltött órákra. Teremtsünk olyan időszakokat napközben, amikor egyedül lehetünk a lelkünkkel és az Örökkévalóval. Tanulmányozzunk valamilyen értelmes dolgot, gondoljunk az Örökkévalóra, és töprengjünk el, hogy mi a célja a létezésünknek. A nap egyre lázasabb sürgés-forgása közben tekintsünk vissza ébredésünk nyugodt pillanatára, amikor gondolataink és vágyaink kikristályosodtak. Próbáljuk meg visszaidézni azt a figyelemösszpontosítást, próbáljunk meg alkalmazni az adott percre, teremtsük egy céltudatos pillanatot a tennivalók tengerében.

 

Fejezzük be ugyanúgy a napot, ahogyan elkezdtük. Alváshoz készülődve tekintsük át, és gondoljuk végig, hogyan használtuk ki a lehetőségeit. Tudatosítsuk magunkban, hogy az Örökkévalónak célja volt azzal, hogy ide helyezett minket, és hogy minden tevékenységünknek tükröznie kell ezt a célt. Mielőtt elalszunk, határozzuk el, hogy bármennyire jó vagy rossz volt is a napunk, a másnap jobb lesz. Ha ezt megtesszük, békésebb lesz az álmunk, és céltudatosabban kezdjük a következő napot.

Azzal, hogy reggelente mindenekelőtt a lelkünkhöz kapcsolódunk, és hogy esténként ez az utolsó cselekedetünk, új jelentőséggel ruházunk fel minden olyan cselekedetet, amely az említett kettő közé esik. Ahelyett, hogy hagynánk magunkat ide-oda dobálni a nap milliónyi triviális eseménye által, mi irányítjuk azokat. Ahelyett, hogy sok száz egymástól elszigetelt mozaikdarabot érzékelnénk, egyetlen nagy képet látunk, s ugyanakkor látjuk a sok-sok elemet is, amelyekből az összeáll.

 

Minden cselekedetünkben meglátjuk a szentséget. Amikor étkezünk, nem egyszerűen csak az éhségünket csillapítjuk, és a kívánságainkat elégítjük ki, hanem testnek-léleknek megadjuk azt a táplálékot, amely hozzásegít minket, hogy jobb emberré váljunk. Munkánk végzése közben nemcsak egyszerűen a megélhetésért dolgozunk, hanem arra használjuk a képességeinket, hogy erényes példamutatással és mások tanításával segítsünk jobbá tenni a világot. Amikor családunkat és rokonainkat meglátogatjuk, ne csak az időt múlassuk, hanem próbáljuk meg arra ösztönözni egymást, hogy ki-ki teljes mértékben használja ki a maga egyedi képességeit. Még az alvás is új dimenziót kap: ahelyett, hogy csupán életünk egy részének látnánk, napunk egy olyan, sajnálatosan hosszú szakaszának, amelynek alá kell vetnünk magunkat, az alvás lelkünk megújításának lehetőségévé válik azáltal, hogy lelkünket visszaküldjük egy olyan helyre, ahol elszakad materiális jellegű gondjainktól, és ahonnan felfrissülve tér vissza az új, tartalmasan eltöltendő napra.

 

 

A materiális világ és a mindennapi szükségletek kétségkívül elvonják figyelmünket a tartalmas élettől – épp ezért olyan fontos, hogy reggelente összekapcsolódjunk a lelkünkkel. A nap kezdete előtt még semmiféle fizikai cselekedetet nem végzünk. Az idő és a tér határai csak fizikai értelemben korlátoznak minket: mentálisan nincsenek ilyen kötöttségek. A nap első perceiben tehát, amelyek kizárólag a mi perceink, meg tudjuk kerülni ezeket a korlátokat, és képesek vagyunk teljes mértékben spirituális dolgokra összpontosítani. Ez pedig lehetőséget ad nekünk arra, hogy az egész napi időbeosztásunkat megtervezzük.

Az ember úgy van kondicionálva, hogy az idő múlását ellenségének tekintse. Mindig sietünk valahova, igyekszünk betartani a határidőket. Tudnunk kell azonban, hogy az időt is az Örökkévaló teremtette, és mint ilyennek, saját élete van. Amikor elvesztegetünk egy percet, azzal, hogy elpazarolunk egy soha vissza nem térő lehetőséget, bizonyos értelemben megöljük azt. Mikor azonban megfelelő módon élünk a perccel, amikor céllal és produktivitással töltjük meg, akkor örökre élni fog az.

Egy apa sétára hívta gyermekét. Szép idő volt, szél se rezdült. Egy tó partjára értek. – Nézd – szólt az apa –, hogyan tükröződik az egész táj, az ég, a nap, a hegy a tóban! – Belenyúlt a vízbe, ujjaival a part felé fröcskölte a vizet, és felszólította a fiát, hogy vegye szemügyre a földre csöppent cseppeket. Egyetlen cseppben is tükröződött ugyanaz a látkép. – Ugyanez érvényes az idő esetében is – mondta az apa. – Egyetlen perc az életed összes jellemzőjét hordozza. Egy egész napod mikrokozmosza, ugyanúgy, ahogy egyetlen nap az egész életed mikrokozmosza. Ezért hát ennek tudatában használj ki minden percet. Ez az időbeosztás kulcsa: minden egyes perc értékét látnunk kell. Ez nem csupán arra jó, hogy jobban megbecsüljük a perceket, hanem arra is, hogy türelmesebbek legyünk önmagunkkal és másokkal szemben; hogy felismerjük: bármilyen értékes teljesítményhez vezessen is az út, milliónyi pillanat van rajta.

A napokban lévő percek számát nem növelhetjük, azt viszont megtehetjük, hogy minden egyes percet a lehető legteljesebben kihasználunk, nem törődünk sem azzal, hogy mi volt előtte, sem azzal, hogy mi lesz utána. Hogyan érhetjük el az összpontosításnak ezt a szintjét? Úgy, hogy felismerjük: bármit teszünk is, fontos az az Örökkévaló előtt, és létfontosságú mozaikdarabkája életünk összképének.

 

 

Tartalmas életet élni – napról napra, percről percre – csüggesztően nehéz feladatnak látszik. Hogyan képes az ember a rengeteg teendő, probléma és érzelem között ennyire összpontosítani? Még ha elégedettek vagyunk is az eddigi teljesítményünkkel, hogyan fejlődjünk tovább? Hogyan vetkőzzük le régi szokásainkat, és hogyan tanuljuk meg az életet új szemszögből nézni?

Úgy, hogy különválasztjuk egymástól a problémáinkat, és egyenként foglalkozunk velük. Ahogy a bölcsek mondják: „Ki sokat markol, keveset fog.”1 Mivel minden egyes nap egy élet, ezért mindig az előttünk álló napra kell összpontosítanunk, nem a tegnapra és nem a holnapra, és a lehető legteljesebb mértékben élnünk kell az adott nap által kínált lehetőségekkel. Ugyanakkor rendszeres napi ritmus szerint kell élnünk: ezt kezdjük azzal, hogy a nap kezdetén és végén koncentráljunk életünk céljára. Csábító lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az életünket, de a lassú, egyenletes haladás mindig hatásosabb a „gyorstalpaló tanfolyamoknál”. Vigyünk értelmet minden egyes napunkba, és a napok majd elkezdenek összeadódni. Ne feledjük, hogy még a leghosszabb úton is csak lépésenként tudunk végighaladni. Ne feledjük, hogy az élet útján testünk a jármű, de a lelkünk az iránytű. A lelkünk hangját követve nem tévesztjük szem elől a célt, és minden egyes lépés – minden egyes nap – közelebb visz ahhoz. A mai nap életminősége meghatározza a holnapit. A legközelebbi tettünk, legyen az bármilyen csekély is, meghatározza az egész napunkat, és végső soron az egész életünket. Sosem késő elkezdeni tartalmas módon élni az életet.

1970-ben számos országból látogatók ezrei érkeztek, hogy részt vegyenek a Rebbe beiktatásának huszadik évfordulója tiszteletére rendezett ünnepségen. Azon a napon, amikor sokuknak haza kellett térniük, a Rebbe külön is találkozott ezekkel az emberekkel. A találkozó előrehaladtával érezte, hogy egyre idegesebbek az összegyűltek, attól tartottak, hogy nem fognak idejében kiérni a repülőtérre. Ekkor elmesélt egy történetet, amelynek két szereplője ő maga, és apósa, az előző Rebbe volt.

– Leningrádban élt akkoriban, és Moszkvába indult – kezdte a történtek felidézését. – Fél óra volt még hátra a vonata indulásáig. Mindez abban az időszakban történt, amikor a kommunisták nyílt hadjáratot hirdettek a vallás ellen, és különösen a judaizmust terjeszteni kívánó apósom törekvései ellen. Bárhová ment, követték. Üzenetet kaptunk, hogy bárhová akarna is menni, az állami szervek meg fogják akadályozni benne. Mikor a szobájába léptem, meglepetten láttam, hogy annak ellenére, hogy már csak kevés idő volt hátra a vonat indulásáig, teljesen nyugodtan ül az íróasztalánál, és ír. Látnivalóan nem törődött a küszöbönálló veszéllyel. Megkérdeztem tőle: – Honnan van ennyi önuralmad egy ilyen helyzetben? Válaszképp elmondta, hogy az apja egyszer beszélt valamiről, amit „eredményes időnek” nevezett. – És mit értett ez alatt? – kérdeztem. Elmagyarázta. – A napok óráinak számát nem szaporíthatod, tehát amikor csinálsz valamit, akkor legalább teljesen el kell abban merülni, mintha se előtte, se utána nem létezne semmi. A Rebbe elmosolyodott. – Tudom, hogy nemigen lehet elvárni a teljes figyelem-összpontosítást olyan emberektől, akiknek hamarosan felszáll a gépük. Nem várhatjuk el azoktól, akiknek még csomagolniuk és búcsúzkodniuk kell, hogy feledkezzenek meg repülőjegyről, repülőgépről és repülőtérről. Úgyhogy megpróbálom a beszédemet a lehető legrövidebbre fogni, és az Örökkévaló segedelmével a jövőben mindannyiunknak „eredményes időnk” lesz.