A világ teste és lelke
Ugyanez érvényes a világ teremtésére is. A végtelen és egyetlen Örökkévalónak egyenkénti isteni szikrák szintjére kell tömörítenie fényét és kisugárzását, ezek fizikai létezésünk forrásai és létrehozói. Az anyagi aspektus a külső „héj”, az isteni szikra a belső „lélek”. Az isteni fénynek ez az összehúzódása csupán a leplezés egy fajtája: a korábbi intenzitását hordozó belső isteniség még érintetlen, de a külső héja eltakarja. Ez az isteni szikra alakítja minden anyagi tárgy igazi létét. Az anyagi tárgy létezik, de csak azért, mert tartalmazza belső alkotóját, az isteni szikrát.
Ha ez a természet valódi létezése, akkor miért nem látjuk?
Dov Ber rabbiról, Snéur Zálmán rabbi fiáról, a Cemách Cedek apósáról mesélik, hogy egyszer azt mondta, hogy már nincs fizikai teste. Mikor az egyik tanítványa megérintette a kezét és felkiáltott: – De hisz érzem a kezed, rebbe!”, a rebbe így felelt: „Igen, de csak azért, mert most megérintesz.” Hogy értette ezt?
Az anyagi világ meghatározása úgy szól, hogy minden benne létező tartalmazza az isteniséget. Az anyagi tárgy önmagára korlátozza magát. Határai vannak, korlátai, kötöttségei. Az, hogy egy anyagi tárgy létezik, azt jelenti, hogy veleszületett korlátain belül létezik.
Nem így az isteni: az korlátlan, meghatározatlan, a legteljesebben végtelen. A véges fizikai világ korlátai elleplezik a mindenütt jelenlévő Örökkévaló felszín alatti végtelen kisugárzását. A kérdés tehát így szól: felfedhető-e? Miért nem látunk és élünk át csodákat, miért nem tapasztaljuk a nyílt spiritualitásnak a bibliai időkben oly gyakori megnyilvánulásait?
A Talmudnak[1] erről a kérdésről is van mondandója. „Ráv Pápá egyszer megkérdezte Abajét: – Mi a különbség a szemmel látható csodákat átélt nemzedékek és közöttünk, akik semmiféle csoda előfordulását nem érdemeljük ki? – Ábájé így válaszolt: – Az előző nemzedékekben volt möszirát nefes: feláldozták életüket az Örökkévaló Nevének megszenteléséért, bennünk viszont nincs möszirát nefes.”
A csoda annak a korlátlan spirituális erőnek a megmutatkozása, amely természeténél fogva dacol a természetes világ korlátaival, és túllép azokon. A csoda kívül esik az anyagi valóságon. Mi azonban anyagi értelemben korlátozva vagyunk. Aki csodákról kérdez, az valójában azt kérdi, miért nem tudunk dacolni külső korlátainkkal, miért nem tudunk túllépni rajtuk.
Túl tudunk lépni rajtuk. A csoda a természet hatálytalanítása, a lappangó spiritualitás feltárulkozása. Az anyagi dolgok, mivel korlátozottak, nem tartalmazhatják nyíltan a végtelenséget. A végtelenség feltárulkozása automatikusan eltörli a természet törvényeit és korlátait. Ha valaki möszirát nefest (önfeláldozó cselekedetet) hajt végre, az önmagát tagadja és semmisíti meg. Ez lehetővé teszi a végtelen lélek kiáramlását és manifesztációját. Maga ez a feltárulkozás az, ami megsemmisíti a test korlátait. Ahogy a spiritualitás fokozódik, úgy csökken az anyagi való.
Ezért válaszol kitérően a Talmudban Ábájé. Az előző nemzedékekben volt önfeláldozás, ezért láttak csodákat. Testüket szüntelenül uralta a lélek, és szüntelenül tanúi voltak az isteni való, a világ spirituális jellege feltárulkozásának. Ők nem olyan világot láttak, amelyet az Örökkévaló fentről kormányoz és irányít, hanem olyat, ahol az Örökkévaló minden egyes kőben, növényben, állatban és emberben megtalálható.
Csodát látni nem csoda…
Másképp fogalmazva: ezek a nemzedékek nem követték el azt a tévedést, hogy a kezükkel akarják megtapasztalni a dolgokat. A világot szemlélve nem a testi szemükkel néztek. Az állandó önmegsemmisítés és szublimáció révén kifinomították testüket. Anyagi testük nem volt többé homályos, nem rejtette el az istenit, hanem átlátszóvá vált. Nem voltak többé akadályai a lélek megmutatkozásának, inkább kitárt ablakai, eszközei.
Ez hiányzik hát a mai emberből. Mintha valaki, aki napszemüvegben sétál az utcán, egyszer csak felkiáltana: „Jaj, de sötét lett a világ!” Nem: a Nap nem égett ki, és a világ nem lett sötét, és ha az illető leveszi a napszemüvegét, ismét megtapasztalhatja a világos és napos világot. A hiba a szemlélőben van, nem a világban.
Hasonlóképpen, noha nem látjuk a teremtésben természeténél fogva benne lévő isteni valót, ez még nem mond ellent az igazi valóságnak. Nem számíthatunk arra, hogy egy belső spirituális igazságot evilági szemünkkel megláthatunk, evilági érzékeinkkel észlelhetünk. Előbb az önmagunkban rejlő spiritualitást kell feltárnunk, csak azután leszünk képesek csodákat, vagyis valójában a világ vázát alkotó spirituális szövedék feltárulkozását átélni.
Ez történt RSZ-zal, közvetlenül az eltávozása előtt. Élete utolsó perceiben merített a forrásból. Azáltal, hogy egész életében odaadóan szolgálta az Örökkévalót, olyan fokig finomította a saját testét, hogy ezzel eltávolította szeme elől a fizikai tulajdonságokat, és megpillantotta az egész teremtést átható, rejtett spiritualitást. Túllépett a külső korlátokon. Már nem a mennyezet gerendáit látta, hanem a bennük rejlő isteni életadó erőt.
[1] Bráchot 20a.
