Élt egyszer egy lengyel kisvárosban egy szegény zsidó. Nevezzük, mondjuk Slemilnek, hiszen bármihez is fogott, hogy eltartsa családját, minden próbálkozása balul végződött. Városszerte becsületes, istenfélő embernek ismerték, mégsem akadt aki, munkát adott volna neki. De nem csoda: ha a piacon segített a kofáknak, biztosan kiborította az almásládát; ha tejet hordott, valahogy mindig kilöttyent a kanna tartalma. Bármivel próbálkozott is, semmi de semmi nem sikerült neki. Azt mondták rá: „Ez a Slemil szerencsétlen csillagzat alatt született…” Történt egyszer, hogy egy csodatvő hírében álló, szentéletű rabbi érkezett a városkába. Slemil elhatározta, hogy hozzá fordul tanácsért és áldásért. Szíve minden keserűségét kiöntötte a jámbor rabbinak, aki néhány percig gondolkodott, majd azt mondta: – Jóravaló, becsületes és istenfélő ember vagy, Slemil. Úgy látom, nagy gazdagság vár rád. – Csak nem? – kiáltotta fel boldogan Slemil. – És mit kell tennem ezért? – Azt nem mondhatom meg – felelte a rabbi. – Jaj nekem, tudhattam volna, hogy megint nem sikerül! – sóhajtott fel Slemil, és reményét vesztve, vigasztalan szívvel távozott a rabbitól. Nem akaródzott hazamennie, nem mert az éhező gyermekek szemébe nézni, felesége szemrehányó tekintete elé állni. A zsinagóga felé vette útját, hogy elmondja a zsoltárokat, s ottmaradt Minchá-Máárivot imádkozni is. Egészen besötétedett, mire kilépett a templomból, ő távozott utolsónak. Nem sietett. A piactér felé került, remélve, hogy a gyermekei már alszanak, mire hazaér.A néptelen piacon már lelakatolták a boltokat. Hirtelen észrevette, hogy az egyik üzletet nem zárták be elég gondosan és a lakat nyitva lóg az ajtón. Imigyen vitatkozott önmagával még egy darabig, de végül nem tudott ellenállni a csábításnak. Levette a lakatot, és óvatosan belépett. Csalódottan látta, hogy vaskereskedésben van. Ha szatócsbolt lenne, legalább vihetne némi élelmet a gyerekeinek, de mit kezdjen a szögekkel és más effélékkel? Már indult volna kifelé, amikor hirtelen meglátta, hogy a kassza fiókja nyitva áll, és tele van pénzzel. Slemil szíve hangosan vert, keze remegett, miközben vigyázva kivett a kasszából tizennyolc groszyt. „Ez talán elég lesz kenyérre” – gondolta, és zsebre tette a pénzt. Majd kilopódzott, de emlékezetébe véste, hogy Velvel vaskereskedésében járt. Mire hazaért, már mindenki aludt. Egy papírdarabkára gondosan feljegyezte, hogy tartozik Velvelnek tizennyolc groszyval. Mégis szomorú, megtört szívvel érezte, hogy szörnyű bűnt követett el… A következő nap valóságos ünnep volt Slemil házában, mivel a papa reggel, a zsinagógából hazajövet, kenyeret hozott. A gyerekeknek reggel és délben is jutott ennivaló. De estére újra megéheztek. Slemil megint egész nap munkát keresett, de nem járt sikerrel. Ismét ő jött ki utolsóként a templomból, és mint előző este, a kihalt piacon keresztül indult haza. Egyszerre látja, hogy valaki ma is rosszul tette fel a lakatot. Ezúttal azonban nem sokáig figyelt a belsejében vitatkozó hangokra. Belépett a boltba, és a pulton nagy halom pénzt pillantott meg, amit a boltos elfelejtett magával vinni. Slemil ez alkalommal is gondosan kiszámolt tizennyolc groszyt, és megjegyezte, hogy Gecl méter-áruboltjában volt. Odahaza Gecl nevét is felírta a papírra, és nehéz szívvel tért nyugovóra. A következő napon Slemilt nagy felbolydulás fogadta a zsinagógában. Gecl izgatottan mesélte, milyen csoda történt vele: az éjjel tolvaj járt a boltjában, de semmit sem vitt el, és a pénzből is mindössze tizennyolc groszy hiányzott. Ugyan már, mesebeszéd! Á bobemájsze! – hitetlenkedtek az emberek. De leesett az álluk, amikor Velvel, a vaskereskedő elmondta, hogy egy nappal korábban vele is ugyanez esett meg. Attól kezdve mindennapra jutott valami izgalom a városkában, amelyben különös betörő, egy becsületes tolvaj garázdálkodott, és mindig pontosan tizennyolc groszyt vitt el, sem többet, sem kevesebbet. A boltosok bebiztosították magukat, külön éjjeliőrt fogadtak fel, hogy szemmel tartsa a piacot, de hasztalan. A „becsületes tolvaj” valami módon mindig túljárt az őr eszén, és megszerezte az aznapi tizennyolc groszyt. A különös fosztogató híre eljutott a bíróhoz is. Nagyon szerette volna fülön csípni. Ezért koldusnak öltözött, este kiment a piactérre, és holtrészegnek tettette magát. Slemil már annyira magabiztossá vált, hogy észre sem vette. Elég az hozzá, az álkoldus egykettőre tetten érte. Most pedig gyerünk a bíróhoz! – ragadta karon fenyegetődzve Slemilt. Slemil könyörgőre fogta a dolgot. Engedj el, kérlek! Nem vagyok én tolvaj! Nézd, csak tizennyolc groszyt vettem el… azaz kölcsön, mert éheznek a gyerekeim! Egy feltétellel eleresztlek. Hallottam, hogy a bíró a minap nagyobb összeget örökölt a nagybátyjától, és egy dobozban őrzi az ágya alatt. Te talpraesett, ügyes tolvaj vagy. Ha megszerzed a pénzt, megfelezzük, és szabad ember vagy! Slemil megborzongott. Nem, erre nem lennék képes! Nem vagyok tolvaj, még csak az apám sem volt az. Sohasem vettem el… azaz kölcsön többet, mint tizennyolc groszyt, amennyi egy kenyérre elegendő! Könyörgöm, engedj szabadon! Esdeklése azonban süket fülekre talált. A koldus magával cipelte a bíró házához, elmagyarázta, hogyan juthat be a konyhába az ablakon keresztül, és hol találja a hálószobát. Slemil nem tudott kibúvót találni. Végül így szólt a koldushoz: Rendben van, megszerzem a pénzt, de nekem nem kell, tartsd meg magadnak! Minden porcikája reszketett a félelemtől, amikor bemászott az ablakon. Néhány perccel később üres kézzel tért vissza. Hála Istennek, nem kellett elkövetnem… – suttogta a koldusnak. Mi történt? Azonnal megmondod, különben… Amint a konyhába értem, hangokat hallottam a szomszéd szobából. Valaki éppen azt mondta: „Érted, Iván? Senki sen tud a tud a gazda örökségéről. Holnap, mielőtt beviszed neki a teát, szórd bele ezt a port! Aztán megfelezzük a pénzt, és gazdagok leszünk!” – Slemil a sötétben nem láthatta, hogy a koldus holtsápadt lett, amikor meghallotta ezt. Mondta tovább: – Nem csinálhattam semmit, hiszen ezek ébren voltak, így hát visszajöttem. De azonnal figyelmeztetnünk kell a bírót, hogy veszélyben forog az élete! Tennünk kellene valamit… Ne aggódj! Te csak menj haza, majd én megtalálom a módját, hogy értesítsem. Bízd csak rám! – mondta az álruhás bíró, Slemil pedig megkönnyebbülten eltűnt. Másnap reggel, amikor Slemil épp a család elé tette a gondosan vékonyra vágott kenyérszeleteket, egy rendőr jött érte, és ráparancsolt, hogy azonnal menjen vele a bíróhoz. Slemil majdnem szörnyethalt ijedtében. Remegő térdekkel megállt a bíró előtt, és felkészült a legrosszabbra. Legnagyobb ámulatára a bíró barátságosan üdvözölte, kezet nyújtott neki, és vállon veregette. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – mondta. Nem értem… – dadogta Slemil. A bíró elmondta, hogy a koldus, aki előző nap tetten érte, és magával cipelte a bíró házához, nem más volt, mint ő maga. Sajnálhatod, hogy nem voltál itt reggel, amikor Iván behozta a teámat, és ráförmedtem, hogy igya ki! No de csak azt kapja meg, amit érdemel. Most viszont neked is meg kell kapnod, amit érdemelsz! Isten hírnöke voltál, megmentetted az életemet és a vagyonomat is. Az a legkevesebb, hogy megosztom veled a pénzemet… Slemil először nem akarta elfogadni a jutalmat, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Ám ismét a bíró bizonyult erősebbnek, és Slemil egy kisebb vagyonnal a zsebében hagyta el a házát. Miközben, immáron gazdag emberként, hazafelé tartott, Slemil megértette, hogy a rabbi miért nem árulta el, hogyan és mikor látogatja meg a szerencse, amire csak akkor válik méltóvá, ha nap nap után ellen-áll a kísértésnek. Első dolga az volt, hogy visszafizesse az oly kelletlenül felvett „kölcsönöket”. A maradék pénz egytizedét szétosztotta a városka szegényei és nélkülözői között. A maradékkal pedig sikeres üzleti vállalkozásba kezdett, mert attól kezdve bármibe fogott, mindenben sikerrel járt.
