Mikor kerül bele a lélek a testbe? Erre az évezredek óta vitatott kérdésre a chabad.org írása alapján keressük a választ. A zsidó hagyomány szerint az embrió a fogantatástól számított negyvenedik napon kezd alakot ölteni. Azzal kapcsolatban, hogy mikor kapja meg a lelkét, többféle vélemény létezik.

Rabbi Jehuda Hánászi, a Misna szerkesztője és barátja, Antoninus császár beszélgetését a Talmud rögzíti (Szánhedrin 91b). Azt mondta a császár: Mikor helyezik a lelket a testbe? A fogantatás pillanatában vagy az alak felvételének pillanatában (vagyis a negyvenedik napon)? Rabbi Jehuda azt mondta, hogy az alakot öltés pillanatában. A császár vitatkozott: vajon egy darab sótlan hús eláll akár három napig anélkül, hogy rothadásnak indulna? (vagyis: az embrió nyilván nem létezhet negyven napig lélek nélkül). A léleknek a fogantatás pillanatától jelen kell lennie! A rabbi elismerte: Antoninus tanított meg engem erre a dologra és az Írás is őt támogatja (… életet és szeretetet míveltél velem s gondviselésed megőrizte szellememet – Jób 10:12)

Máshol (Menáchot 99b) azonban ezt olvassuk: Jochánán rabbi és Elázár rabbi is azt mondta:

a Tóra negyven nap alatt adatott [Mózesnek a Szináj-hegyen] és a lélek negyven napon át formálódik.

A kabala szerint a körülmetélés (lányoknál a névadás) alkalmával kezdi meg a lélek a testbe való bejutását és akkor folytatja, amikor „gil chinuch” – az oktatás (legkésőbb 8-9 éves kor) korát elérve a gyerekek egyre inkább hozzászoknak a parancsolatok betartásához. A kabala alapkönyve, a Zohár szerint a folyamat fiúknál 13 év és egy naposan, a lányoknál 12 évesen fejeződik be.

A Midrás rábá szintén egy folyamatot ír le a Prédikátor könyvének egy mondata (4:13) alapján: „jobb egy szegény és bölcs gyermek, mint egy öreg és balga király”. A midrás szerint az öreg és balga király a jécer hárá, a rossz ösztön vagy állatias lélek, mely az emberben születésétől fogva megtalálható, a bölcs gyermek pedig a jécer hátov, a jó ösztön, mely csak bár micva, illetve bát micva korban lép be a gyermek testébe.

Az ellentéteket talán úgy oldhatjuk fel a legkönnyebben, ha kifejtjük, hogy többféle entitás van, melyre „lélekként” hivatkozunk.

Van az a lélek, mely az élettelen hústömegből élő, lélegző, gondolkozó szervezetté változtatja az embert. Ez a nefes háchijunit (élet-lélek) vagy nefes hábehámit (állati lélek). A léleknek ez a formája szerepel Jehuda Hánászi és Antoninus vitájában. Az a lélek, mely a körülmetélés, illetve a névadás alkalmával kerül az emberi testbe, a nefes háelokit (isteni lélek). Úgy tűnik azonban, hogy ez a lélek egy bizonyos formájában még az anyaméhben fejlődő embrióban is benne van, hiszen azt olvassuk a Talmudban (Nidá 30b), hogy méhen belül minden magzat megtanulja az egész Tórát. Feltételezhető, hogy ennek megvalósulásához isteni lélekre van szükség.

Felmerül az a kérdés is, hogy a léleknek a testbe való belépése vajon hogyan definiálható. Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe szerint olyan nagy mértékű fúzió jön létre test és lélek között, hogy végül eggyé válnak és a lélek hatása egyértelművé válik a testen is. Bár a magzatnak van isteni lelke, annak hatása a testre gyenge. Az állati lélek sem képes teljes mértékben életet adni a testnek, a magzatot anyja teste táplálja, nem saját lélegzete élteti, stb. Születéskor, amikor a gyermek különálló entitássá válik, már felismerhető az állati lélek, de az isteni lélek hatása még ekkor sem nyilvánul meg. Körülmetéléskor vagy névadásnál az isteni lélek bekerül az ember tudatába. Ez a folyamat a bár micva vagy bát micva alkalmával válik teljessé és kifejezetté, amikor az ember magára vállalja a micvák teljesítésének jármát.

Fotó: Marek Piwnicki on Unsplash