A történelem során időről időre voltak olyan korszakok – jellemzően nagy veszély esetén –, amikor tömegesen tértek ki zsidók a vallásukból. Ilyen volt például Spanyolországban az inkvizíció idején. Bár ez nem volt egy általános dolog, mindig adódott egy-egy ember, aki elhagyta ősei hitét.  A háláchának így állást kellett foglalnia arról, hogyan kell viszonyulni a kitérőkhöz kitérésük alatt vagy visszatérésük után, zsidóknak számítanak-e. Oberlander Báruch rabbi írása

 

Érvényes-e a kitért zsidó eljegyzése?

Létezik egy olyan vélemény1 miszerint a hitehagyott ember nem-zsidónak számít minden szempontból, és ha eljegyez egy lányt zsidó egyházi szertartással, akkor az az eljegyzése nem lesz érvényes, ugyanúgy, mintha nem-zsidó tette volna. Azonban – ahogy a Sulchán áruchban2 látjuk –nem ez az elfogadott vélemény: „Ha egy kitért zsidó eljegyzett valakit, akkor az teljes eljegyzésnek számít, ami után getet, zsidó válólevelet kell adni. Még a gyereke is, aki azután született, hogy kitért, ha eljegyzett egy zsidó nőt, az az eljegyzés is érvényes, ha az anyja zsidó volt, akár kitért, akár nem”. Ehhez hozzáteszi a RöMÁ3, hogy „még akkor is érvényes az eljegyzés, ha az anya egy kitért zsidó nő és az apa nem zsidó”. Ez több nemzedéken keresztül is igaz: ha anyai ágon zsidó valaki, akkor zsidónak számít még akkor is, ha sok generáción át hitehagyottak voltak is a felmenői4.

 

A származás megmarad

A Sulchán áruch különbséget tesz a származási státusz és aközött, hogy a micvák szempontjából milyen a státusza valakinek. Például nem lehet sakter5, nem írhat getet6 vagy tfilint7, aki kitért, mert ezek cselekedetek, ő pedig azt vállalta magára, hogy nem-zsidóként fog cselekedni8. A házasság és a válás érvényességében azonban a származás számít. Ezt látjuk abban is, hogy ha egy kitért zsidót sikerül rávenni, hogy adjon getet, zsidó válólevelet a hitéhez hűséges feleségének, abba semmiképpen nem írjuk be azt a nem-zsidó nevet, amit kitérésekor kapott9, nehogy úgy tűnjön, mintha elismernénk a kitérését. Ez annak ellenére így van, hogy amúgy még az összes becenevét is megemlítjük a getben az embernek10.

Az, hogy a kitérő zsidónak számít-e, számos gyakorlati helyzetben döntő fontosságú kérdés. Így például, amíg nem tér meg, nem számítható be a minjenbe11 és nem lehet zsidó temetőben eltemetni, kivéve talán egy teljesen elkülönített részen12. Ugyancsak kérdés, hogy a hitehagyottért imádkozhatnak-e a szerettei: ugyanis bár a zsidó nevét említve lehet pl. misebéráchot mondani érte, de magának az áldásnak a kapcsán meg kell vizsgálni, hogy miért áldjuk őt meg. Vigyázni kell ugyanis, nehogy úgy tűnjön, elfogadjuk a kitérését, mintha„kóser pe­csétet” kapna ezáltal13.  A legismer­tebb említése a kitérteknek talán a Kol nidré ima kezdetén található, ahol „megengedjük, hogy az ávárjá­nim (vétkezők, hitehagyottak) velünk imádkozzanak”14. Arról, hogy ezt valóban azt jelenti-e, hogy ekkor beszámíthatjuk őket a minjenbe, nem találtam most forrást. A háláchikus kérdések melett olyan etikai problé­mák is felmerülnek, mint hogy a zsi­dóságukat megtagadókra hivatkozhatunk-e zsidóként (klasszikus példája ennek Radnóti Miklós költő).

 

A hitehagyott, aki megtér

A fenti esetekben arról van szó, ha a kitérés még fennáll. Abban azonban nincs vita, hogy ha a kitért szeretne visszatérni és zsidóként élni, akkor megtérése után visszanyeri zsidó státuszát és minden szempontból zsidónak fog számítani újra15.

A szokás az, hogy a visszatérő megmerül a mikvében, nem betérés gyanánt, hanem plusz megtisztulásként, levéve magáról a kitérés tisztátalanságát16. Emiatt enélkül is érvényes a megtérése és már a merülést megelőzően is teljes jogú zsidónak számít17, de talán még nem számít bele a minjenbe18.

Meglepő, hogy a régi neológ rabbiság a visszatérés esetén is teljes betérését követelt. Ez a szokás nincs összhangban a háláchával, és nem tudom, honnan ered.

 

Ki számít kitértnek?

A Sulchán áruch19 szerint a nyilvános szombatszegés ugyanolyan, mint egy kitérés: a szombatszegőnek és a kitérőnek ugyanaz a státusza. Azonban különbséget teszünk20 aközött, ha valaki vallásos zsidó ne­ve­lésben részesült és volt lehetősége alaposan, mélyen megismerni a zsi­dóságot és aközött, aki soha nem ré­szesült ilyen oktatásban: utóbbi esetben a nyilvános szombatszegést a tudatlanságnak tulajdonítjuk, és az ilyen ember minden szempontból zsidónak számít továbbra is.

Ez a különbségtétel Maimonidésztől származik21, aki a maga ide­jében ezt írta a karaiták kapcsán (akik nem fogadják el a szóbeli tant), hogy aki beleszületik egy karaita családba, az nem számít hitehagyottnak. 

A szombatszegés azért ilyen különleges fontosságú, mert a szombati pihenés törvényei abból erednek, hogy az Örökkévaló hat nap alatt teremtette a világot és a he­tedik napon megpihent, amiért mi is megpihenünk22. A nyilvános szombatszegés ebből adódóan olyan, mintha valaki a Teremtő létét tagadná23.

 

A kitért nevének említése

Régi áskenáz szokás, hogy úgy hívják föl az embereket a Tórához, hogy hangosan bemondják a felhívott héber nevét majd az apja héber nevét (pl. Jáámod, Mose ben Jáákov!)24.

Jiszráél Iszerlin rabbi(1390–1460) Trumát hádesen című responsum könyvében25 azt vizsgálja: „Hogyan kell egy mumár [kitért személy], aki még mindig tartja magát a vétkéhez vagy vétkesként halt meg, fiát felhívni a Tórához? Szerintem hívják fel az apai nagyapja nevével… hasonlóképpen írja Jehudá háchaszid rabbi (1150–1217) a Széfer (há)Chaszidim című könyvében26”. Ennek alapja Salamon király mondása27: „Áldott az igaz ember emléke, de a rosszak neve semmivé lesz”, ami alapján azt mondja a Talmud28, hogy ne nevezzünk el senkit rossz emberekről.

 

A budai kitérő, aki feláldozta magát a zsidókért

Ennek a problémának talán a leghíresebb esete Budán történt, a híres Szerencsés (Fortunatus) Imre fiaival.

A  15-16. század fordulóján a magyar királyi udvarhoz igencsak közel állt egy zsidó férfi, eredeti nevén Etil Snéor (Szeneor) ben Efrájim.  A jómódú zsidó jogot kapott kereskedelmi ügyletek folytatására, bánya- és vámbérletre is, később pedig a király tanácsadója és alkincstárnok lett29.

Időközben azonban kiderült, hogy tiltott viszonyt folytat egy keresztény nővel, döntenie kellett: a

kitérést vagy a halált választja-e. Így valamikor 1505 és 1510 között30 a férfi kitért. Ekkor kapta új nevét is keresztapjától, Perényi Imre nádortól (1504–1519): Szerencsés Imreként élt tovább.

Két fia és felesége, akiket a budai get­tóban hagyott, továbbra is a zsidó hitet gyakorolták. A két fiú, akik ekkor már rég túl voltak a bár micva koron, kínos helyzetbe kerültek. Valószínűleg a budavári rabbi fordult kérdésükkel 1520 körül31 Méir Katzenellenbogen (1473–1565) Prágában született paduai olasz rabbihoz32, akinek a válaszából idézünk az alábbiakban.

„Helyes kérdéssel33 kerestek meg, két fivér, Ávrahám úr és Efrájim úr ügyével kapcsolatban, akik Oven (Buda) szent községéből valók.

Apjuknak régen Etil Snéor (Szeneor) volt a héber neve, de megváltoztatta a vallását. Fent említett drága fiai attól a naptól fogva nem járultak a Tórához, mert szégyellték volna, ha nagyapjuk nevén hívják fel őket, akkor ugyanis szégyenük minden alkalommal nyilvánvaló és észrevehető lett volna. Hiszen azelőtt az apjuk nevén hívták fel őket, de ez most negatívan megváltozna, és azt kérdezték tőlem, hogy megengedhető-e, hogy az apjuk nevén hívják fel őket, mint azelőtt.

Nos, én ezt teljes egészében megengedhetőnek nyilvánítom és nem fogok megijedni Iszerlin rabbi tekintélyetől, hisz nem fogok ellent mondani a szavainak… csak arra az esetre gondoltak, ahol a kitérő gyereke kiskorú volt, amikor apja elhagyta ősei Istenét, még sose hívták föl az apja gyerekeként, így se nem észrevehető, se nem nyilvánvaló a szégyene mindenki előtt, ha felhívják a nagyapja nevén. De annál, aki már nagykorú volt, és már megszokták, hogy az az apja nevével hívják föl, ha ezt most meg fogják változtatni, akkor el fog sápadni [szégyenében]. Isten ments, hogy ártatlan ember vérét ontsuk…

Annál is inkább [meg kell ezt engedni] a mi estünkben, mert a hallottak alapján a fent említett fivérek apja, annak ellenére, hogy elvegyült a nem-zsidók között, egész népének javát kereste, személyesen és pénzével sok jót tett a hozzá közel s távolállókkal egyaránt. Kitetszik a tetteiből, hogy megbánta, amit tett és félte az Istent. Megbízható tanúktól hallottam ezt róla, ezért hát nem kitaszítás jár neki, hanem elfogadás a zsinagógában, hisz bizony, hogy nem bálványimádó…

Ezeket a fent említett érveléseket sietve mondom [hirtelen ennyi jutott eszembe], hogy a fivéreket továbbra is a »Snéor (Szeneor) fia« néven szólítsák a Tórához, mint annak előtte”.

Mose Iszerlesz (RöMÁ, 1530–1572) krakkói rabbi, saját responsumában34 hivatkozott Katzenellenbogen rabbi fentebb idézett írására, „ami már nyomtatásban megjelent és mindenki számára elérhető” – vagyis mindezt Katzenellenbogen rabbi responsum könyvének 1553-os megjelenése után írta. A RöMá azonban úgy vélte, a források alapján más következtetésre jutna, mint „az idős” páduai kollégája. Szerinte a Talmud csak azt tiltja, hogy valakit kitérőről nevezzünk el, itt azonban nem névadásról van szó, csak arról, hogy elmondjuk: valakinek az apja. Továbbá úgy gondolja, hogy „Iszerlin rabbi se írt elő tiltást, csak egy jó tanácsot adott arra nézvést, hogy jó lenne, ha a fiú nem használná apja nevét, megszégyenítve ezzel az apját, ami valamennyi bűnbocsánatot eredményezne neki… de minden olyan esetben, ahol a fiút ez nem érdekli, akkor nincs akadálya ennek, és felmehet a Tórához ugyanazzal a névvel, mint korábban”. Azonban meghajlik tekintélye előtt: „miután a dolog már megkapta az engedélyt, ki jöhet a király [vagyis a nagy rabbi] után, aki ezt megadta?”35.

Végül pedig így került be az eset a RöMÁ Sulchán áruchhoz írt glosszájába, ami 1578-ban jelent meg először, Krakkóban36: „Ha valakinek apja kitért, akkor a nagyapa nevével hívják fel, de semmiképpen ne szégyenítsenek meg valakit nyilvánosan azzal, hogy csak a saját nevét mondják a felhívásnál. De ez csak abban az esetben, ha a [a kitért ember] fia még soha nem ment fel a Tórához az apja nevével, ha azonban ő [a kitért ember fia] már felnőtt és a városban, ahol él, már megszokták, hogy az apja nevével hívják fel, akkor használják továbbra is ezt a nevet, [még ha menetközben ki is tért az apa]. Ezzel el lehet kerülni, [hogy a vallásához ragaszkodó] fiú megszégyenüljön. Hasonlóképpen abban az esetben, ha félni kell a kitért ember haragjától”.

 

Ha a kitért megtér a halála előtt

Katzenellenbogen írásából látjuk, hogy az élete során íródott kedvező ítélet főleg azért született, hogy a fiúk ne legyenek megszégyenítve. Írása vége felé Katzenellenbogen rabbi mégis hozzátesz egy pár szót Szerencsés Imre történetéről, miszerint támogatta a zsidó közösséget és bánta vétkét.

Iszerlesz rabbi hasonlóképpen érvel és írásában nincs semmi új adatokat Szerencsés Imréről, amiből úgy tűnik, hogy ő csak Katzenellenbogen rabbi írásából ismerte az ügyet.

Vele ellentétben a Konstantinápolyban élt Élijáhu ben Binjámin Há­lévi rabbihoz (?–1540), aki Szerencsés Imre 1526 körüli halála után foglalkozott a kérdéssel37, sok új információ jutott el Szerencsés Imre életéről, amit részletesen le is írt. Ebből kiderül, hogy Szerencsés a kitérése után is szorosan tartotta a kapcsolatot a zsidó közösséggel, közbenjárt értük és segített nekik, sőt az is szerepel a leírásában, hogy a halála előtt még bűnvallomást is tett. Ennek fényében ő ezért hozta azt az ítéletet, hogy a gyerekét fel lehet hívni a nevével, mert Szerencsés valamilyen szinten visszatérőnek számított.

Azonban nem világos, hogy ha már az élete során született egy kedvező ítéletet, akkor miért kellett újra és újra megtárgyalni a kérdést a halála után. Talán a gyerekei többször költöztek másik városba és ekkor újra felmerült a kérdés:

„Amit megkérdeztették38 egy zsidóval kapcsolatban, aki Budun városában lakott és a neve Snéor (Szeneor), a tiszteletre méltó Efrájim úr fia, akit egy nem-zsidó nő miatt elfogtak és a nem-zsidók arra kényszerítettek, hogy elhagyja vallását. Ez a Snéor (Szeneor) nagy ember lett a nem-zsidók között és közel került a hatalomhoz. Amikor a nem-zsidók között volt, személyesen és a pénze révén számtalan jót tett Izráellel. Sok zsidó embert és közösséget meg­mentett….

Nos, elmondok tettei közül egyet, tud róla Budun egésze – őrizze őt Sziklája és szabadítója –, hogy támadt egy besugó, aki arra készült, hogy meg­rágalmazza a zsidókat, hogy meg­öltek egy nem-zsidó gyermeket és a vérét elrejtették a zsidók között. És megtudta az említett Snéor (Szeneor) a dolgot, és fáradozott a királynál és a nagyuraknál érdekükben (…)

Ez után az eset után a bölcsek (rabbik) és minden közösség minden zsinagógájában kihirdették, hogy azt, aki őt hitehagyottnak nevezi, azt az elöljáróság személye és vagyona tekintetében megbünteti.

Ezután [Snéor] nagy szabadulást hozott Izráel számára. Volt ugyanis Pihem királyságában egy [zsidó] község, Prág – ez is a magyar király fennhatóság alá tartozott, – ahol még sokkal több zsidó élt, mint Budunban; megharagudtak rájuk, és ki akarták űzni őket, de ő személyével és vagyonával addig fáradozott, mígnem az Isten segítségével megszüntette azt a dekrétumot.

Még azt is tette, hogy egyszer elfogtak egy zsidó asszonyt és máglyahalálra ítélték, de megmentette őt is. És megmentett a felakasztástól egy fiút is, akit lopás miatt fogtak el.

És halála napjáig minden szombat előtti napon adakozott Izráel szegényei számára…

És sok ehhez hasonlót tett, amelynek kevés a hely, hogy azokat leírjuk.

Halála óráján néhány zsidó előtt sírva és könyörögve bűnvallomást tett vétkéért, és bűnvallomása után meghalt.

A kérdés az, hogy fiait lehet-e az apjuk nevével felhívni a Tórához. Az askenáziknál szokás úgy felhívni: »Álljon fel ez és ez, ennek és ennek az úrnak a fia«.

Válasz: Szerény véleményem szerint ez az ember megérdemli, hogy fiait az ő nevével hívják fel a Tórához… mivel megtért, nincs az, ami a megtérő útjába állna… annál is inkább, mivel bizony, hogy nem hitt a bálványokban és nem tért ki csak a kényszer miatt, mert félt a haláltól… aki semmibeveszi az ő tekintélyét, az semmibeveszi a megtérők tekintélyét és visszatartja a jót tőlük…

Annak ellenére, hogy ő nem tért meg úgy, hogy nyilvánosan egy micvákat gyakorló zsidó legyen, mert nem volt képes erre, mivel olyan híres volt, és talán nem is tudott elmenekülni. Ezért annak ellenére, hogy ez a megtérése és a szívének hite nem elegendő ahhoz, hogy felhívjuk őt a Tórához, de mégse olyan rossz, és meg lehet említeni a nevét, amikor a fiát [hívják fel] a Tórához…”.

Élijáhu hálévi rabbi tovább boncolgatja a megnevezés témáját: „Kérdés, milyen titulust adjanak neki.39 Mert a rábi megszólítás problémás lehet a szemükben, hiszen az annak jár, aki valójában tóratudós… De úgy tűnik, hogy a rábi nagy embert jelenti… ez pedig megillet minden tekintélyes embert. Ha még se ez, akkor lehet őt hívni például szár [nagyúr] vagy jásis [öreg] vagy nichbád [tiszteletreméltó] megnevezéssel, sok ilyen lehetőség van… Összefoglalva emlékezzenek meg erről az emberről a fiain keresztül… és nem szabad elzárni az utat azok elől, akik megtérnek a bűntől és ott állnak a népük fiai mellett védelmezőként…”.

Vagyis az első két vélemény könnyíteni próbált a kitért ember fiainak helyzetén, hogy bizonyos esetekben meg tudják említeni az apjuk nevét, és ez maradt a Sulchán áruchban is a ma is érvényes háláchá, míg Elijáhu rabbi valójában szigorított a döntésen oly módon, hogy általában nem lehet megemlíteni a kitért ember nevét, de az adott helyzetben, amikor tudta, hogy Szerencsés Imre bűnbánatot gyakorolt halála előtt, mégis enyhített a megítélésén.

 

A budai rabbi mondott kádist Szerencsés Imre emlékéért

A magyar ortodox zsidóság történésze, Grünwald Jekutiél Jehudá (Leopold, 1890–1955) egy érdekes, addig ismeretlen történetet írt le a fenti ügy kapcsán az 1924-ben megjelent könyvében40:

„Amikor látta [Szerencsés Imre], hogy közel van a vége, és elérkezett az utolsó órája, elvitték őt a zsinagógába és akkor az egész közösség jelen volt a zsinagógában, mert a Kol nidrét akarták elmondani, mivel Jom kipur előestéje volt. És azt mondta előttük: »hát nagyon jól tudjátok, hogy én feláldoztam a testemet és a lelkemet a testvéreimért és a népemért. Sok sanyargatást is vállaltam és könnyeket hullattam azért, mert elhamarkodva léptem. Kérem, imádkozzatok értem az Örökkévaló előtt, hogy bocsásson meg nekem. És azt kérem tőletek, mondjatok értem kádist évente a Kol nidré előtt, a lelkemért«. És ekkor meghalt. A közösség teljesítette az elhunyt kérését és minden Jom kipur előestéjén a rabbi kádist mondott érte.”

Bár nem jelöl forrást az idézet végén, elképzelhető, hogy 1924-ben még követték ezt a szokást, és onnan ismerte.

 

1 Idézi a Tur, Even háezer 44:[9].; 2 EH 44:9.; 3 Uo. Lásd még SÁ JD 159:3. RöMÁ.; 4 Bét Joszéf, Bedek hábájit, JD 268. fejezet végén. Lásd még Sivát Cijon responsum 11. fejezet végén.; 5 SÁ JD 2:5.; 6 SÁ EH 123:1–2.; 7 SÁ RSZ, OC 39:1.; 8 Lásd Ávné nezer responsum JD 109:1. Minderről lásd Jisráél Sábtáj Schepansky: Söérit Jisráél 41. fejezet; Misnát hágér 5. fejezet; 9 SÁ EH 129:5.; 10 Lásd uo. 129. fejezet; 11 Lásd Mágén Ávrahám, 531:11.; Torát Jekutiél responsum, Tánjáná,18. fejezet; 12 Zkán Áháron responsum, Tánjáná, 80–82. fejezet; 13 Lásd Áfrákszátá döánjá responsum 2. kötet 29. fejezet; Igrot Mose responsum OC 2. kötet 51. fejezet; 14 Sámson fohásza – Engesztelőnap imarendje 38. oldal; 15 SÁ CM 34:22. RöMÁ.; 16 SÁ JD 267:8., 268:12. RöMÁ. Lásd még SÁ OC 531:7. RöMÁ.; 17 Lásd Tél tálpijot folyóirat; 18 Mágén Ávrahám fent említve a 11. lábjegyzetben; 19 SÁ OC 385:3.; 20 SÁ RSZ uo. 4.; 21 A lázadók szabályai 3:3.; 22 1Mózes 2:3., 2Mózes 20:11.; 23 Lásd még Maimonidész, A szombat szabályai 30:15.; 24 SÁ OC 139:2. RöMÁ; 25 1. kötet 21. fejezet; 26 791. fejezet; 27 Példabeszédek 10:7.; 28 Jomá 38b. Lásd még Egység folyóirat 129. szám 10–13. oldal; 29 A tovabbiakról lásd a lejjebb említett Héber kútforrások 306. oldal, Haraszti György: Két világ határán 60. oldal és az ott jelölt irodalom; 30 Két világ határán uo.; 31 Héber kútforrások 301. oldal, de nem tudom, mi az alapja ennek a dátumnak; 32 Sut MáHáRI Minc uMáHáRáM Padua, Velence 1553, 87. fejezet; 33 A fordítás alapja Shlomo J. Spitzer – Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig, Budapest 2003, 302–303. oldal, de több helyen javítottam és kiegészítettem az eredeti héber alapján; 34 Sut HáRöMÁ 41. fejezet. A könyv először 1640-ban jelent meg, Krakkóban. A Héber kútforrások a 305. oldalon csak az 1883-ban, Varsóban megjelent hatodik kiadásra hivatkozik.; 35 Héber kútforrások uo. 305. oldal; 36 OC 139:3.; 37 Zkán Áháron responsum, Konstantinápoly 1734, 95. fejezet; 38 A fordítás alapja Héber kútforrások uo. 312–314. oldal. Itt is javítottam és kiegészítettem sok helyen az eredeti héber alapján; 39 De lásd Káf háChájim 139:11. a Derech háchájim nevében; 40 Toldot cháchmé Jiszráél 15. oldal 3. lábjegyzetben.