A zsidó tánccal foglalkozó sorozatunk befejező részében elsőként a haszid táncokra térünk ki, melyek egészen az imádkozás és az istenszolgálat szintjéig emelkednek, azután rövid betekintést nyújtunk a modern izraeli táncba is.

A vallásos elköteleződés különleges kifejeződése a haszid tánc. A haszidizmus XVIII. századi megszületésével a tánc új értelmet, jelentést és jelentőséget kapott a zsidóságban. A haszidizmus azt tanítja, hogy Istent mindenhol meg lehet találni és a zsidóknak az a feladata, hogy minél közelebb kerüljenek hozzá. Ennek egyik módja az öröm, melyet elsősorban tánc útján lehet elérni és kifejezni.

Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. 

A tánc vallásos lelkesedést, rajongást kelt (hitláhávut) és megteremti az Örökkévalóval a közeli kapcsolatot (dvékut). A tánc a haszid mozgalomban az imádság, az istenszolgálat egyik formája lett. A breszlávi Náchmán rabbi hitt abban, hogy a táncolás egyenesen micva (parancsolat). Azt tanította, hogy a tánc elűzi a depressziót és a nehézségeket, ezért azt javasolta a követőinek, hogy tegyék szokásukká a táncot. Azt is hirdette, hogy a tánc „megédesíti az ítéletet”, tehát az Örökkévaló elnézőbbé válik a vétkező iránt. Számára olyan kiemelt jelentéssel bírt a tánc, hogy még egy imát is szerzett, melyet a táncolás megkezdése előtt kell elmondani.

A haszid táncokat körben járják. A körben nincs hierarchia: minden egyes résztvevő egy szemet jelent a láncban, mindenkire egyformán szükség van, mindenki egyenlő.

A kör folyamatos és nem ér véget soha, üres közepe a láthatatlan Istent szimbolizálja, aki mindenhol ott van, mindennek a közepén, mégsem érintheti senki.

A Báál Sém Tovról, a haszidizmus alapítójáról mesélik, hogy egyik tanítványának, a spólai nagyapónak a következő áldást adta: „Ahol csak talpad érinti a földet, kapcsolódjanak össze azonnal”. Ebből az áldásból fakadt a spólai nagyapó csodálatos képessége a táncra, amit ő saját istenszolgálatának alapjává tett. Olyan erővel és átéléssel táncolt, hogy a szemlélőknek könnyet csalt a szemébe és azonnal megtérésre ösztönzött mindenkit, aki csak látta.

Egy elbeszélés szerint a spólai nagyapó egyszer meghallotta, hogy egy zsidót börtönbe vetettek, mert nem fizette meg a tartozását és medvetánc dönti el a sorsát. Ez egy meglehetősen kegyetlen ítélkezési mód volt: a szegény elítéltet napokon át éheztették a börtönben, majd medvebundát húztak rá és úgy kellett kiállnia a környék legjobb táncosa ellen. Ha utóbbi adta fel előbb, a fogva tartott szabadult, ha azonban az elítélt, úgy halálra ütlegelték.

A spólai nagyapót meglátogatta álmában Élijáhu, Illés próféta és megtanított neki egy különleges dallamot meg egy táncot, valamint megáldotta. A rebbe leitatta a zárka őrét és helyet cserélt az elítélt zsidóval. Másnap a rebbe állt ki a medvebundában a kozák táncos ellen. Mondani sem kell, hogy már a zenekar is elfáradt, amikor a rebbe még mindig ropta a táncot és közben énekelte a „hopp, kozák” című, haszid körökben máig népszerű dalt. A kozák végül nem bírta tovább, a spólai nagyapó legyőzte őt. Táncával megmentette egy zsidó életét.

Vessünk végül egy pillantást a modern kori Izraelre, ahol a tánc még az államalapítás előtti időszaktól fogva a nemzeti egységet fejezi ki.

Az újonnan megteremtett, az új bevándorlók táncaiból szerkesztett néptánc az összetartozást, a közösséget és az újonnan megszülető, autentikus izraeli kultúrát képviselte.

Sokféle nép sokféle tánca mellett alapvető hatással volt rá a haszidok körtánca is, az országot építő chálucok (úttörők) azonban táncaikkal nem Istenhez akartak közelebb kerülni, hanem az országhoz és az egymáshoz való szoros kapcsolatukat fejezték ki. A tánc lehetőséget biztosított számukra, hogy eltávolodjanak a diaszpóra inkább spirituális irányultságú zsidóságától és fizikai módon juttassák kifejezésre a saját zsidóságukat. Mezítláb rótták a köröket, gyors mozdulatokkal, ugrálva vagy futva, mindig mindenki együtt, kifejezve erejüket, igyekvésüket, közös céljaikat.

Ebből alakult ki a ma hóra néven ismert izraeli néptánc. Az izraeli néptánc (rikudéj ám) a diaszpórában a zsidósághoz és Izraelhez való kötődés kifejezésévé vált és ma is népszerű az egész világon.

A sorozat előző részei itt olvashatók

Fotó: Chabad.org