Egy izraeli katonai rabbi visszaemlékezése szolgálatról, titkos küldetésekről és egy megmagyarázhatatlan találkozásról a Lubavicsi Rebbével.
Binjámin Eliász rabbi története nemcsak a katonai és vallási szolgálat határterületeire enged betekintést, hanem olyan személyes élményeket is feltár, amelyek a hit, a kötelesség és a misztikum különös találkozásáról tanúskodnak.
Tanulmányok és rabbinikus pálya kezdete
Jeruzsálem híres szefárád tanházában, a Porát Joszef jesivában tanultam, majd tizennyolc évesen csatlakoztam egy tel-avivi kolelhez, azaz egy haladó rabbinikus tanintézményhez, melynek élén Ovádjá Joszef rabbi állt, akit nem sokkal korábban neveztek ki a város főrabbijává.
Ő avatott engem is rabbivá. 1977-ben, több neves rabbi tanácsát kikérve, csatlakoztam egy csoporthoz a kolelben, mely úgy döntött, hogy bevonul a hadseregbe. Szerettünk volna hozzájárulni az Izraeli Védelmi Erők zsidó jellegének erősítéséhez.
Ezeket a feladatokat látta el a rabbi a katonaságban
Egy gyorsított alapkiképzést követően tisztként végeztünk a katonai rabbiszolgálatnál. A páncélos csapatok kiképző alakulatánál, a 460. dandárnál teljesített szolgálat után kineveztek a 162. hadosztály rabbijává, majd később a Mercháv Slomó Parancsnokság rabbijává, amely a jom kipuri háború óta a Színáj-félsziget déli részéért volt felelős.
Vezető katonai rabbiként a feladataim közé tartozott a kóser élelmezés felügyelete, a zsinagógák és ünnepi Isten-tiszteletek irányítása, valamint az alapvető vallási eszközök – például tfilinek és tóratekercsek – biztosítása minden katona számára, a nagy bázisoktól kezdve egészen a legtávolabbi előőrsökig. Emellett haláchikus kérdésekért is feleltem – házasságok, betérések és gyász ügyében –, valamint a hadosztály temetési egységéért, amelynek mindig készen kellett állnia az elesettek azonosítására és a vallási előírások szerinti temetés lebonyolítására.
Kapcsolatok és titkos információk a Szinájon
Amikor a 460. dandárhoz kerültem, Izrael és Egyiptom békeszerződését már aláírták, és a Szináj kiürítésének tervei javában zajlottak. Mellékesen megjegyzem, hogy az átadás megszervezése során több egyiptomi tiszttel is kapcsolatba kellett lépnünk. Mivel beszéltem arabul, baráti viszonyba kerültem néhányukkal, és e kapcsolatoknak köszönhetően időnként fontos információkhoz jutottam, amelyeket továbbítottam az izraeli katonai hírszerzésnek.
Egy titkos egység nyomában
1981-ben, a jom kipurt követő éjszakán egy hadnagy lépett be az irodámba azzal a panasszal, hogy a szent napon munkára kényszerítették. Meglepő módon egy olyan egység nevét említette, amelyről még sohasem hallottam. Ez azért is különös volt, mert szoros és őszinte munkakapcsolatom volt minden parancsnokkal, és soha nem tapasztaltam, hogy bármit is eltitkoltak volna előlem.
Megkértem a hadnagyot, hogy várjon az irodámban, én pedig elmentem beszélni a parancsnokság vezetőjével. „Van itt egy hadnagy, aki azt állítja, hogy jom kipurkor dolgoznia kellett, de olyan egységnél szolgál, amit nem ismerek” – mondtam.
A parancsnok igencsak meglepődött, amikor kimondtam az egység nevét, így megértettem, hogy valami rendkívül titkos dologba botlottam. Mint később kiderült, egy olyan egységről volt szó, amely a Szináj-félszigeten végzett különféle rejtett műveleteket. Az egész országban csak néhány ember tudott a létezéséről, köztük Gád Návon, a hadsereg főrabbija, aki engedélyt adott az egységnek arra, hogy jom kipurkor se hagyjon fel a tevékenységével.
Mezuza mentése helikopterrel
Körülbelül fél évvel az eset után kezdődött meg Izrael végleges kivonulása a Színáj-félszigetről. Az akció egy vasárnap hajnalban indult. Ezt megelőzően, csütörtök este hirtelen eszembe jutott, hogy annak a titkos egységnek az épületéről nem távolították el a mezuzát. A legtöbb bázist nem romboltuk le, de a tábori rabbinátus utasítása szerint minden zsidó vallási tárgyat – könyveket, mezuzákat – el kellett távolítani, nehogy az egyiptomiak meggyalázzák őket.
Nem voltam biztos benne, indokolt-e emiatt külön helikopteres repülést szervezni erre a távoli helyszínre, ezért konzultáltam a parancsnokság vezetőjével. „Elfogadom, amit a főrabbi dönt, és egyébként nekem is oda kell repülnöm. Ha akarja, elkísérhet” – mondta.
Amikor megkérdeztem Návon rabbit, azt mondta, hogy vegyem le a mezuzát, így másnap elrepültem a bázisra.
Kivonulás és nemzetközi kapcsolatok
A szombat kimenetele után megtörtént Izrael kivonulása a Szináj-félszigetről. Amikor végeztünk e fájdalmas parancs teljesítésével, átadtuk a kulcsokat egy egyiptomi tisztnek, Mamdouh kapitánynak.
A kivonulást megelőző időszakban részt vettem egy amerikai delegáció fogadásában is, akik az Israel Bonds szervezet képviseletében látogattak el a térségbe. Hálából meghívtak egy izraeli katonai delegációt viszontlátogatásra az Egyesült Államokba, és megtiszteltetés volt számomra, hogy a kilenc tiszt egyikeként részt vehettem az úton. Körülbelül egy héttel a kivonulás után, 1982 tavaszán indultunk el.
Találkozás a Rebbével
A tisztek sokat hallottak a Lubavicsi Rebbéről, és szerették volna megragadni az alkalmat, hogy találkozzanak vele. Mivel az útitervünkben a vasárnapok szabadok voltak, megszervezték az audienciát az érkezésünk utáni első vasárnapra, New Yorkban.
Számomra ez volt a második alkalom, hogy a Rebbe közelében lehettem – korábban már láttam őt, amikor feleségemmel és fiammal New Yorkban jártunk –, de ez volt az első alkalom, hogy személyesen fogadott az irodájában. Az audiencia kilenc percig tartott, ami viszonylag hosszú időnek számított. A Rebbe titkára többször is bejött, hogy lezárja a találkozót, de a Rebbe intett neki, hogy minden rendben van.
A megmagyarázhatatlan kérdés
Egy ponton a Rebbe felém fordult. Megnevezte a titkos bázist, majd megkérdezte: – „Végül levették onnan a mezuzát?”
Végigfutott rajtam a hideg. A csoportunkból rajtam kívül csak két tiszt tudott erről, és mindketten rám néztek, döbbenten és némi gyanakvással. Természetesen én magam is nagyon elcsodálkoztam. Miután tudomást szereztem erről a titkos bázisról, átfogó biztonsági vizsgálaton estem át, és rendkívüli óvatossággal őriztem a titkot.
A Rebbe olyat tudott, amire nincs magyarázat
Látva a reakciónkat, a Rebbe kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a rangidős tiszttel, Ámrám Micna ezredessel. Mi többiek félreálltunk, és később Micna elmondta, mi történt. A Rebbe közölte vele, hogy az információ nem tőlem származott. Világossá tette, hogy saját információforrásai vannak. Ennek megerősítésére felfedett egy másik személyes ügyet is, amelyről csak Micna és még egyetlen másik ember tudott. A részleteket nem osztotta meg velünk, de mélységes megdöbbenéssel mesélte el az egészet.
Amíg a Rebbe halkan beszélt Micnával, mi oldalról figyeltük. Addig határozott, de udvarias volt, most azonban lenyűgözött az a szelíd, barátságos hangnem, ahogyan a helyzetről beszélt.
Mindannyian felemelő érzéssel távoztunk; izgatottan, hogy ilyen kivételes emberrel találkozhattunk. Azóta is kapcsolatban maradtam a csoport többi tagjával, és mindannyian azt mondják, hogy az az audiencia mély nyomot hagyott bennük, és azóta sem felejtették el.
Pályám során volt alkalmam jelentős mennyiségű időt eltölteni több kimagasló tóratudós és zsidó vezető otthonában, de azt az emelkedettséget és szentséget, amit a Rebbe jelenlétében éltem át, máshol nem tapasztaltam. A Rebbe számára – úgy láttam – minden világos és ismert volt. Most is borzongás fut végig rajtam, amikor visszagondolok erre.
Binjámin Eliász rabbi a Szináj-félszigetről való kivonulás idején a Mercháv Slomó Parancsnokság rabbija volt. Ma az Emánuelben működő Ábir Jáákov jesiva vezetője. Az interjú 2010 novemberében készült. Forrás: myencounter
A borítókép illusztráció. Forrás: AHMAD GHARABLI / AFP.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.