Miriam Fellig az egész családját elveszítette a holokauszt során. A háború után Kanadában telepedett le és 18 évesen feleségül ment Joe (Joszef Mordecháj) Fellighez. 1951-ben, nem sokkal az esküvője után ellátogatott a Lubavicsi Rebbéhez, aki akkoriban vette át a mozgalom vezetését. Miriam kiöntötte a lelkét a Rebbének és elmondta, hogy nagy családot szeretne alapítani, ám neki már nem él egyetlen hozzátartozója sem, aki segítséget nyújthatna – olvasható a Chabad.org oldalán.

Talán a Rebbe hajlandó lenne örökbe fogadni őt? A Rebbe azonnal igent mondott és ezzel egy évtizedeken átívelő, hosszú kapcsolat vette kezdetét.

„Annyi gyermeket szeretnék szülni, amennyit csak tudok. Sohasem fogok beszélni a holokausztról, de tenni akarok valamit, ami ellensúlyozza. Minden gyermekem egy elpusztított családtag nevét kapja majd, hogy fennmaradjon az emlékük.

Olyan gyermekeket akarok nevelni, akik majd maguk is sok gyermeket akarnak. Meg akarok fizetni Hitlernek. Mindent újrateremtek, amit ő elvett.

Nem elégszem meg azzal, hogy gyászolok, sírok, gyertyát gyújtok, én élő emlékművet akarok építeni” – jelentette ki Miriam újdonsült férjének. Házasságuk után tíz hónappal meg is született első fiuk, akit még kilenc gyermek követett.

Miriam 1932-ben született, Jakub és Hanna Goldwasser gyermekeként, Varsóban. Még kislány volt, amikor kezdetüket vették a megpróbáltatások. A családi háttér sem volt túl szilárd: a vallásos életet és ezzel a családját elhagyó édesanyja és a szekuláris hátterű édesapja, sok estét töltöttek szórakozással a házon kívül. Ilyenkor Miriam és öccse, Janusz egy lengyel dadus, Matuszka gondjaira volt bízva. Később a dadus mentette meg Miriam életét.

A háború kitörésekor a család Fehéroroszországba menekült. Nem sokkal később azonban visszatértek Varsóba, mert megbánták, hogy Jakub anyját nem vitték magukkal. Másodszorra azonban már nem volt menekvés Varsóból. Hamarosan el kellett hagyniuk otthonukat, hogy a gettóba költözzenek.

Amíg a szülők kényszermunkát végeztek, Miriam a nagymamájával töltötte a napokat. Egyszer azonban német katonák törtek be a lakásba és egyikük lelőtte a nagymamát. Odaszólt a társának, hogy végezzen Miriammal is, majd továbbment a szomszédokhoz.

A hátrahagyott katona nem volt képes megölni a kislányt, inkább a plafonba eresztett egy lövedéket és továbbállt.

Ettől a naptól kezdve Miriam a lakás padlója alá bújva várta, hogy a szülei hazaérjenek esténként. Egy nap Janusszal is végeztek a németek, amikor élelmet próbált szerezni. Ekkor

Miriam nagypapája eldöntötte, hogy a kislány nem maradhat a gettóban. Megszervezte, hogy kicsempésszék és átadják Matuszkának. Kilenc éves volt, amikor utoljára látta a szüleit.

A dadus befogadta otthonába a kislányt, ám nővére feljelentette a hatóságoknál az asszonyt, akit ezt követően a Gestapo letartóztatott és brutálisan meg is verték. Matuszka ekkor átvitte Miriamot egy kolostor árvaházába, ahol túlélte a háborút. A felszabadulás után a 15 éves lány családja keresésére indult, de senkit sem talált életben. „Te zsidó vagy, a saját néped között a helyed” – mondta neki Matuszka. Miriam ekkor egy zsidó árvaházba ment Franciaországba. Ott kiderült, hogy egy harmadfokú unokatestvére az Egyesült Államokban él, és ő vállalta, hogy kezeskedik érte, ha bevándorol. A hatóságok azonban megtagadták a vízumot tőle, így végül Kanadába emigrált.

Montrealban telepedett le. Iskolába kezdett járni, de nem találta a hangot a gondtalanul élő kanadai lányokkal, ezért inkább munkába állt. 18 évesen pedig hozzáment Joe Fellighez, egy Bécsből érkezett túlélőhöz, aki annyit kért tőle, hogy vallásos otthont alapítsanak. „Nagyon szerette a vallásos életet. Igazi kapcsolatot alakított ki Istennel. Apám tanította meg a parancsolatokra, ő pedig szívta magába a tudást” – mondta Miriam egyik lánya, Goldie Tennenhaus.

Miriam tartotta magát elhatározásához és sok gyermeknek adott életet. Nagyon fájt neki azonban, hogy rokonok híján nem volt senki, akinek elbüszkélkedhetett volna az újabb és újabb jövevényekkel. Ezért aztán minden évben elutaztak Montrealból New Yorkba, hogy bemutassák az újszülötteket a Rebbének. Miriam egyszer megemlítette, a Rebbének, hogy talán jövőre már nem tudnak jönni, mert egyre nehezebb szállást találni a növekvő létszámú családnak. Nem sokkal később Binyamin Klein rabbi, a Rebbe egyik titkára kereste fel Joe-t és átadta neki egy tágas, a lubavicsi központ mellett fekvő lakás kulcsát.

Miriam minden gondolatát megosztotta a Rebbével, mintha csak az édesapjával beszélne. Amikor arról panaszkodott, hogy a sok feladat miatt nem képes megfelelően rendben tartani a lakását, a Rebbe így vigasztalta: „Dehát most láttam a férjét és nagyon boldognak tűnt”.

Amikor az egyik unokája megkérdezte Miriamot, hogy miként tud hálával fordulni Isten felé mindazok után, amin keresztülment, azt felelte, hogy a Rebbétől kapott szeretet tanította meg rá.

Miriam Fellig surrounded by her children, grandchildren and great-grandchildren. A great-great-grandchild was born shortly before her passing. Her family, she would say, was her victory over the Nazis.

A Rebbe figyelme Miriam egész családjára kiterjedt. Amikor egyik lánya és férje Chábád-központot alapított Floridában, a Rebbe személyesen írt nekik még akkor is, amikor más küldötteknek már nem.

1992-ben a Rebbe nekik írta utolsó, saját kezűleg aláírt levelét, néhány órával egy erőteljes stroke-ot megelőzően.

Miriam számára fontos volt, hogy az Istenbe és a Tórába vetett hiten kívül a Rebbe iránti feltétlen tisztelet és szeretet is része legyen gyermekei, unokái és dédunokái életének.

Miriam tavaly novemberben hunyt el, 89 éves korában. Férje, Joe, már 1991-ben távozott az élők sorából. Egyik lánya, Itty Ainsworth és férje Tzvi, a Surfside-ban összeomlott lakóházban halt meg. Sajnálatos módon két unokája elvesztését is meg kellett gyászolnia. Őt magát rendkívül nagyszámú leszármazottja siratja: gyermekei, unokái, dédunokái és az első ükunokája, aki nem sokkal halála előtt született és akit még a karjaiban tarthatott.

 

Fotók: Chabad.org