A tudomány fejlődése számtalan esetben állítja kérdés elé a rabbikat. Ilyen témákról már sokat olvashattak lapunk hasábjain, pl. hogy kóser-e a laboratóriumban előállított hús1 vagy hogy eleget teszünk-e a purimi micvának, ha telefonon keresztül hallgatjuk a megila olvasását2. Ezúttal egy súlyos kérdésre keressük a választ: ha a halott azonosítása az állapota miatt lehetetlen vagy nincs meg a teljes holttest, bizonyító erejű-e háláchikus kérdésekben a DNS alapján történő azonosítás.
A napokban olvastam az Izraelben megjelenő Tchumin rabbinikus évkönyv legújabb, 44. kötetét, amelyben magától értetődően nagy részt foglalnak el a gázai háborúval kapcsolatos etikai és háláchikus kérdések. Ezen belül az egyik fontos téma, hogy valakit halottnak lehet-e nyilvánítani anélkül, hogy meglenne a holtteste, vagy lennének tanúk, akik látták a holttestet, a DNS alapján3. A fő kérdés ennek kapcsán, hogy elismeri-e a háláchá elegendő bizonyítéknak a DNS-vizsgálat eredményét. Ez a téma azért merült fel, mert az október 7-én meggyilkoltak és túszul ejtettek egy részét csak minimális maradványokból nyert DNS-sel lehetett azonosítani, vagy azért, mert elégették őket a gonoszok, vagy azért, mert túszul ejtették a holttestüket.
Miért fontos a halál igazolása?
A halál tényének megállapítása és annak háláchikus vonatkozásai nem új keletű témák a zsidóságban és különösen élesen merült fel a vészkorszak alatt és után4. A két legnagyobb téma, ami miatt fontos, hogy a halál ténye teljes bizonyossággal kimondható legyen, az az águnák helyzete és a gyász megkezdésének ideje.
Az águnák, a szalmaözvegyek azok a „leláncolt asszonyok”, akik válólevél híján nem tudnak újraházasodni. Ez a helyzet akkor áll elő, ha a férj nem tud, vagy nem akar válólevelet, getet adni a feleségének, illetve ha a férj eltűnt és a halál nem bizonyítható, pl. mert nincs meg vagy nem azonosítható egyértelműen a holttest.
Erről magyarul Hurwitz Sholom rabbi írt hosszú értekezést, melyben így fogalmaz5: „Az águnával foglalkozó haláchikus irodalom legnagyobb része ezzel, az eltűnt házastárs esetével foglalkozik, és azzal a kérdéssel, hogy vajon tekinthetjük-e úgy a tényt, miszerint az illető házastárs eltűnt, mintha meghalt volna”. Mint írja, a holokauszt tragédiának mélysége „okot adott arra, hogy a kérdést [az águnák helyzetét] olyan érzékenységgel kezeljék, mint soha azelőtt. A rabbik döntéshozataluk során olyan kérdésekkel szembesültek, melyek megválaszolása bátorságot és szilárd meggyőződést igényelt, s erőfeszítést, hogy érvényes módot találjanak a zsidó családok, s ennélfogva a zsidó élet újjáépítésének elősegítésére”.
A gyász megkezdésének kérdéséről ilyen esetben szintén sok rabbinikus állásfoglalás született a holokauszt után. Teitelbaum Joel rabbinak (1887–1979), a szatmári rebbének az egyik levele6, melyben a Sulchán áruchra hivatkozik7, miszerint, „ha az emberek azt látják, hogy gyászolnak valakit, akkor utána szabad az özvegynek újraházasodni. Ezért nem biztos információ alapján nem szabad megengedni a gyászt, nehogy félreértéshez vezessen. Amíg nincs bizonyítva, hogy meghalt az illető, addig nem szabad süvét ülni, gyászbeszédet tartani vagy feketét viselni”. A responsum irodalomban azt találjuk8, tette hozzá a szatmári rebbe, ha nincs gyász, akkor nem szabad kádist sem mondani, de lehet más micvát csinálni a feltételezett elhunyt emlékére.
Ezt kiegészítette azzal, hogy ha mégis mondanak kádist, akkor bizonyos jelekkel jelezni kell, hogy a halál nincs bizonyítva. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a kádist mondók gondoljanak arra, hogy ha az illető mégis él, akkor azokért mondják, akiknek sajnos senkijük nem maradt, hogy kádist mondjanak értük.
Ebből az következik, hogy a halál megállapítása a gyász kapcsán két célt szolgál: kimondja, hogy kötelező-e már az elhunyt után gyászt tartani, illetve kimondja azt is, hogy szabad-e már ezután az elhunytat gyászolni.
Találkozás az izraeli rendőrség rabbijával
A Tchumin olvasása közben vettem észre, hogy a témában az egyik szerző, Prof. Neriah Gutel rabbi engem is idéz9, mint olyan valakit, aki hozzájárult, hogy háláchikusan elfogadottabb legyen a DNS-vizsgálat a halottak azonosításának eszközeként.
A történet, hogy hogy kerültem kapcsolatba ezzel a kérdéssel, sok évre nyúlik vissza. 1993 körül bejelentkezett hozzám telefonon dr. Jay Levinson. Elmesélte, hogy az izraeli rendőrségnek dolgozik rabbiként. Csodálkoztam, hogy minek kell a rendőrségi munkához rabbi, mire elmondta, hogy sok olyan eset van, amikor a holttestet nem lehet azonosítani, pl. egy baleset esetén, ám egy szakértő rabbi a helyszínen be tud gyűjteni olyan egyéb bizonyítékokat, amelyek megkönnyítik az azonosítást és a halottá nyilvánítást, ám később már nem pótolhatóak. Ha nincs esély az áldozat megmentésére, akkor először a rabbinak kell odamennie a helyszínre, amihez a nap 24 órájában rendelkezésre kell állnia. Dr. Levinson azt is elmondta, hogy Izrael pont a háláchikus követelmények miatt világelső a halottak azonosításának megbízhatóságában.
Ezek után egy péntek esti vacsorára invitáltam, ahol nagyon érdekes beszélgetést folytattunk a témáról. Ekkor mondta, hogy ő garantálja, hogy tíz éven belül a DNS alapján történő azonosítást a rabbik nem csak hogy el fogják ismerni, de ez lesz az első számú bizonyíték a személyazonosság megállapításában.
Wosner rabbi szerint középerős bizonyíték
Majdnem tíz évvel később, 2001-ben a Tchumin évkönyvének 21. kötetében10 Wosner Smuel (1913–2015) magyar származású Bné Brák-i rabbinak jelent meg állásfoglalása a DNS használhatóságáról a halottak azonosításában. Ez volt az első rabbinikus állásfoglalás a témában.
Izgatottan olvastam el a cikket, hogy tényleg bevált-e a jóslat, és a legnagyobb csalódásomra azt láttam11, hogy a DNS-t valamivel több mint ún. középfokú bizonyítéknak fogadta el Wosner rabbi, de mégsem számít felsőfokúnak. Mit jelent ez?
A háláchában12 három fokozata van az áldozat beazonosításában a bizonyítékoknak. A legerősebb az egy olyan tény, „ami nagyon ritkán, 1000 esetből maximum egyszer fordul elő”13. Ez a fajta bizonyíték önmagában is megállja a helyét. A közepesen erős bizonyíték már nem ilyen ritka helyzetet jelent, az alsó kategóriába pedig olyasmi kerül, ami nagyon gyakori, pl. az, hogy valaki alacsony vagy magas, sovány vagy kövér14. Ez utóbbiból, még ha több ilyen van is, az még mindig nem számít bizonyítéknak, nem áll össze egy erős bizonyítékká15. Ezzel szemben a közepes kategóriájú bizonyítékból, ha van több, akkor az összeadóik és egy erős bizonyítéknak számít16.
Nem értettem, hogy a DNS hogyan lehet csak valamivel erősebb, mint közép kategóriájú bizonyíték. Legnagyobb szégyenemre még az is megfordult a fejemben, hogy talán Wosner rabbi anélkül mondott véleményt, hogy elmélyült volna a tudományos részletekben…
Aggodalomra ad okot a DNS felhasználása más területeken
A véletlen úgy hozta, hogy nem sokkal később választ kaptam a kétségeimre. Egy este ugyanis, munkaidő után, én vettem fel a Keren Orban csöngő telefont. Legnagyobb meglepetésemre dr. Levinson volt az, aki valami információt kért, amit meg is adtam. Ezután bemutatkoztam és azt mondtam, hogy ha már beszélünk, el kell mondanom, hogy milyen csalódott vagyok, amiért nem vált be a majdnem tíz évvel azelőtti jóslata. Mire azt felelte, hogy pont ellenkezőleg, hiszen ő kezdeményezte az állásfoglalás írását. Kiderült, hogy ő maga ment el Wosner rabbihoz a témáról beszélgetni, aki aztán megkérte, hogy szervezzen neki találkozót olyan tudósokkal, akik el tudják magyarázni neki az összes tudnivalót a DNS-ről.
Wosner rabbi alaposan elmélyült a témában, újabb és újabb kutató professzorokat vont be a jeruzsálemi Héber Egyetemről, végül azt kérte, hogy keressenek egy olyan szakértőt, aki rá tudna mutatni a módszer gyengeségeire. Wosner rabbi elmondása szerint ugyanis attól félt, hogy a DNS-t háláchikus bizonyítékként nem csak a halottazonosításnál használnák, hanem más esetekben, és nem akart olyan lehetőséget teremteni, amelyben valakiről kétséget kizáróan kimutatható, hogy törvénytelen gyerek, vagyis mámzér17. Erről a következőket írta: „Nem lehet DNS-vizsgálat alapján mámzérutot [egy gyerek törvénytelen voltát] megállapítani, még akkor sem, ha tudományosan az eltérés teljes bizonyosságot jelent”. Ezért kapott csak közepes besorolást bizonyítékként, az indok pedig az volt, hogy létezik tudományos lehetőség a DNS-vizsgálat eredményének manipulálására18.
„Azt kérdeztem tőle” – mesélte dr. Levinson –, „hogy mi lesz akkor, ha ezen múlik egy »leláncolt« asszony, egy águná felszabadítása. Azt válaszolta, akkor gyere el hozzám újra és megbeszéljük”. Nagyon hálás voltam ezért a véletlen beszélgetésért és szégyelltem magamat, hogy olyan szkeptikus gondolataim voltak Wosner rabbi alaposságát illetően.
DNS-azonosítás október 7. után
Húsz évvel később kerültem megint kapcsolatba a témával, amikor egy Zoomon tartott előadás-sorozat egyik beszélgetésre kaptam meghívást, amin tudósok egy-egy háláchikus témát vitatnak meg. Ezt az adott beszélgetést Prof. Neriah Gutel rabbi tartotta, aki az egyik vezetője október 7. óta a halottak azonosításának a hadseregben. Az egyik témája éppen a DNS mint háláchikusan elfogadott bizonyíték volt. Miután levezette, hogy a DNS könnyedén számítható felsőfokú bizonyítéknak, számos véleménnyel megtámogatva. Elmondta, hogy az egyik problémát ennek elfogadásában éppen Wosner rabbi fenntartásai jelentik.
Az utolsó ellenvélemény megszüntetése
Az előadás után írtam neki arról, amit dr. Levinson mesélt Wosner rabbi fenntartásai kapcsán, hogy azok más témára irányultak és nem zárta ki teljesen annak használatát águnák esetében. Így került Gutel rabbi hosszú értekezésének 13. lábjegyzetébe a nevem és a hozzájárulásom a kérdés tisztázásához. Így már nem maradt igazi ellenvélemény a DNS elfogadásáról bizonyítékként ilyen esetekben19.
Örülök, hogy én is hozzá tudtam tenni valamit e háláchá tisztázásához és a helyzet megkönnyítéséhez Izrael Államnak a mostani kritikus idejében.
Kívánom, hogy ne kelljen már többször ezt a módszert igénybe vennünk!
1 Zsidó jog és etika 2. kötet 12. fejezet; 2 A rabbi válaszol 4. kötet 3. fejezet; 3 Uo. 25–36. oldal; 4 Lásd Holokauszt és Háláchá 17. oldal; 5 Zsidó ismeretek tára 24. kötet 36. oldal; 6 Divré Joél responsum 1. kötet 105. fejezet. Lásd részletesen Holokauszt és Háláchá 23. fejezet; Bömáré hábázák responsum 1. kötet 68. fejezet, 4. kötet 115. fejezet; 7 Even háezer 17:5.; 8 Lásd Pitché tsuvá, Jore déá 375:3.; 9 Uo. 29. oldal 13. lábjegyzet; 10 121–123. oldal; 11 123. oldal végén; 12 SÁ EH 17:24.; 13 Bét Smuél uo. 72.; 14 Böér hétév uo. 72.; 15 RöMÁ uo.; 16 BS uo. 73.; 17 Lásd 5Mózes 23:3.; 18 Lásd pl. Andrew Pollack: „DNA Evidence Can Be Fabricated, Scientists Show”, The New York Times, 2009. augusztus 17., https://archive.md/rAUE8#selection-399.0-399.47.; 19 Lásd még Tchumin uo. 30–33. oldal.
A cikk az Egységben jelent meg.