Akik a zsidózás vétkébe estek – Az erdélyi szombatosok története

A történelmi Magyarország is büszkélkedhet egy, a zsidóságba betért közösséggel, melynek sajnos ma már csak az emléke él. Az erdélyi szombatosok története tragikus fordulatokban bővelkedő szelete a magyar történelemnek. 

 

A szombatos csoportok kialakulása

A XVI. században, a keresztény reformáció idejében a szabad szelle­mi­ségű Erdélyi Fejedelemségben számtalan, a bibliai zsidó hagyományokhoz visszatérni kívánó, radiká­lis újító felekezet alakult. Ezek egyike volt az Unitárius Egyház, mely Isten egységét hirdette és a keresztények messiását pusztán embernek tekintette. Voltak azonban olyanok, akik ennél is messzebbre merészkedtek, és a Tóra törvényei szerint kezdtek élni. Az eredeti, bibliai előírás szerint a szombatot tekintették pihenőnapnak, tartózkodtak a tisztátalan állatok fogyasztásától, igyekeztek megülni a zsidó ünnepeket és gyermekeiknek héber nevet választottak. Ez a közösség a szombatos nevet viselte. Hol megtűrték őket, hol üldözték, de a holokausztig folyamatosan jelen voltak Erdély középső és északi vármegyéiben.

A szombatos tanok a székelység minden néprétegében követőkre találtak, a parasztoktól egészen a főnemesekig. Olykor egész települések váltak szombatossá. Ilyen volt például Kissolymos, Betfalu, Szentdemeter vagy Szenterzsébet.

A felekezet alapítójának Gerendi Jánost és Eőssi Andrást tartják. Eőssi fogadott fia volt a rendkívüli műveltséggel bíró, a feljegyzések szerint tizenkét nyelven beszélő Péchi Simon, aki Bethlen Gábor fejedelem főkancellárjaként sokat tett az új hit terjesztéséért. Saját írásai mellett a zsidó irodalom számos művét fordította magyarra. Legismertebb munkája a zsidó imakönyv teljes magyar fordítása volt, mely a szombatosok között nagy népszerűségre tett szert. Az imakönyv érdekessége, hogy nem a Magyarországon használatos askenáz rítust, hanem a Spanyolországból elüldözött zsidók szfárádi imarendjét követte, mert abban az időben az erdélyi zsidóság többségét az új hazát kereső spanyol zsidók tették ki, továbbá Péchi Simon sok időt töltött Konstantinápolyban, ahol a szfárádi zsidók tanházát is látogatta. Feltehetően az ő műve volt az első olyan, szfárádi rítusú imakönyv, melyet idegen nyelvre fordítottak le.

 

A zsidózók üldöztetése

A „zsidózó”, azaz az „ószövetségi” szokásokat követő, radikális protestánsok ellen már 1610-ben, a besztercebányai országgyűlésen éles han­gon keltek ki és a visszatérést meg­tagadók ellen retorziókat követeltek: „Vagynak sokan az országban, kik … sidó hitet és sidó rítusokat követvén, isten ellen való káromlásokat szólnak. Tetszett azért országrúl, hogy efféle religión valókat az jövendő gyűlésre citáltassa felséged, holott ha ad meliorem mentem nem redeálnak, törvény szerint büntettessenek…” – rögzítették egy törvénycikkben.

A közösség viszonylagos szabadsága I. Rákóczi György hatalomra kerüléséig tartott. A fejedelem 1638-ban, Dés városában perbe fogta őket, illetve a túl messzire merészkedő unitáriusokat. A legfontosabb vádpont ismét a „zsidózás” volt, azaz a tórai törvények előtérbe helyezése, illetve az, hogy – az unitáriusok egy csoportjával együtt – Jézust bukott messiásnak tekintették, aki nem méltó a vallásos imádatra. Péchi Simonról megállapították, hogy „az szombatot üli meg, noha mindazonáltal is az jobbágyokkal nem dolgoztatott. Disznóhúst és egyéb Mojses ceremóniáiban megtiltott eledeleket nem eszik, húsvét innepében kovásztalan pogácsával él”. A per végén a hitükhöz ragaszkodó szombatosokat fő- és jószágvesztésre ítélték, de végül megelégedtek a vagyonukkal és életüket megkímélték. Sokakat börtönbe vetettek vagy kény­szermunkára köteleztek. Össze­sen egy halálos ítéletet hajtottak vég­re: egy kolozsvári, unitárius hiten lé­vő ötvöst megköveztek, miután kijelentette, hogy ha Jézus visszatérne, meginvitálná egy kiadós kapálásra a szőlőjében.

A szombatosok előtt ekkor három út állt: egy részük – gyakran színleg – visszatért az unitárius vagy kálvinista hitre. Őszinteségükről a hatóságok sem lehettek meggyőződve, mert Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére eskették meg őket a reversio során. Voltak, akik Törökországba menekültek, hogy megmaradhassanak hitükben. Egy csoportjuk pedig úgy döntött, hogy szakít a kereszténységgel, és zsidóként él tovább.

Bözödújfalu tragédiája

A hivatalos áttérésre az 1868-as emancipációs törvény adott lehető­sé­get, melynek következtében a Maros megyei Bözödújfaluban (Bezidu Nou) megalakult Európa egyetlen prozelita hitközsége. A székely zsidókat egyaránt látogatták a máramarosi hászidok, akik segítettek a rituális vágás és más vallási szükségleteik terén, illetve a kongresszusi hitközségből is érkeztek küldöttségek, köztük neves rabbik is, akik elsősorban nehéz anyagi helyzetükön igyekeztek javítani.

Észak-Erdély, így Bözödújfalu a második bécsi döntés értelmében ismét Magyarország része lett, ami igen hátrányosan érintette a térség zsidóságát. A gettósítás idején a szombatosok egy része hivatalosan visszatért az Unitárius Egyház kebelébe, de végül az egész közösséget a marosvásárhelyi gettóba hurcolták. Közülük hatvan embert Botskor Lóránt csendőr alezredes saját felelősségére kiszabadított, de a közösség többi tagjára az a sors várt, mint az akkor már szinte teljes egészében bevagonírozott és Auschwitzba küldött marosvásárhelyi zsidóságra. Végül, szinte az utolsó pillanatban, Ráduly István, Bözödújfalu katolikus plébánosa megjelent a gettóban a kitérési igazolásokkal, és kimentette a szombatosok legnagyobb részét. Voltak azonban olyanok, akik igazolással nem rendelkező családtagjaikat nem hagyták magukra, így a holokauszt áldozatai lettek.

A háború után a szombatos közösség többet nem talált magára. A kommunista hatalom szorításában nem sok lehetőség maradt a vallásgyakorlatra, a hatvanas években pedig, amikor Ceaușescu fejpénz ellenében engedte Izraelbe vándorolni a romániai zsidóságot, a szombatosok maradéka is a távozás mellett döntött és a zsidó államban kezdett új életet.

Bözödújfalu sorsa is igen tragiku­san végződött. 1988-ban, a román diktátor hírhedt falurombolási prog­ramja során, ezt a települést is elárasztották, hogy víztározót hoz­zanak létre a területén. Az épületek elpusztultak, a lakosság szétszóródott. A szombatos közösségre mindössze a bözödújfalui gyűjtőtó partján, a Pirító nevű domboldalban málladozó temető emlékeztet.

Naftali Deutsch írása