Chesván hónap 16-a (ebben az évben november 3., kedd) Shlomo Carlebach, az „éneklő rabbi” halálának évfordulója. Carlebach rabbi, vagy ráv Slomó, ahogyan követői hívják, fülbemászó dallamaival, szívet-lelket megérintő történeteivel és egyszerű stílusával juttatta el sokakhoz a zsidóság üzenetét. Összetéveszthetetlen dallamai közül sok olyannyira beleilleszkedett a zsidó hagyományba, hogy sokan gyakran azt sem tudják, hogy nem több száz éves melódiáról, csupán egy emberöltővel korábban íródott dalról van szó. Vallási szövegeket feldolgozó dalai a liturgia részévé váltak sok helyen, sőt, Izraelben és Amerikában igen népszerűek az úgynevezett Carlebach minjenek, melyek jellegzetessége, hogy az imák jelentős részét ráv Slomó dallamaival énekli a együtt a közösség minden tagja.
Ráv Slomó életéről itt írtunk részletesen, és egyik leghíresebb történetét a szent púposról itt elevenítettük fel. Most egy másik híres történetét osztjuk meg emlékezésként olvasóinkkal, mely Joszeléről, a szent fösvényről szól. Érdemes meghallgatni ráv Slomó gitárral kísért előadásában (angolul) is, ez itt érhető el.
Joszele, a szent fösvény Krakkó zsidónegyedében, Kazimierzben élt a XVI. században. Története a cedáká, az adományozás legmagasabb formájáról beszél. „Tudjátok-e Nesámá és Dári [Carlebach rabbi lányai], és ti mind, gyönyörű gyermekek, hogy mi az ember leginkább Istenhez hasonlatos cselekedete a világon? Az adakozás. Amikor az ember olyan kiváltságos helyzetben van, hogy adhat, akkor nagyon közel kerül Istenhez…” – kezdi a rabbi a történetet jellegzetes stílusában. – „Tudjátok, Nesámá és Dári, mondtam már nektek, hogy az apám, a ti nagyapátok, mindig csak mesélt, és ez egyike azoknak a történeteknek, melyeket sokszor hallottam az ő szent szájából.”
A régi krakkói temetőben – „olyan szent, olyan csodálatos, olyan szomorú hely, és mégis, annyira tele van élettel, olyan, mint a legsötétebb éjszaka, és mégis, maga az Ég” – meséli ráv Slomó – „egy fa alatt, a temetőn kívül áll egy magányos sír, és rajta a felirat: Itt nyugszik Joszele, a szent fösvény”. 1550-ben hunyt el.
Joszele volt egész Krakkóban a leggazdagabb zsidó. Közismert volt azonban zsugorisága, ezért csak így emlegették, Joszele, a fösvény. Hatalmas vagyonnal rendelkezett, ám soha nem adott cedákát, adományt a szegényeknek és a rászorulóknak. „Egész életében egyetlen fillért sem adott egyetlen zsidóknak sem. Tudjátok, biztosan kőből volt a szíve. Tudjátok, gyönyörű barátaim, ez a fösvény nem volt részese a világnak, mert a világot Isten teremtette, és aki nem ad, az nem tagja a társadalomnak.” Az emberek elfordultak tőle, az utcán megdobálták, és gúnynevekkel illették. Amikor a városban elterjedt a hír, hogy Joszele haldoklik, az ágyához siettek, és úgy kérték, hogy legalább most az egyszer, éppen amikor készül elhagyni ezt a világot, tegyen jót, mert úgyse vihet magával semmit. Ám ő erre sem volt hajlandó, elmondta a Smát, és hamarosan eltávozott a világból. A város lakói napokig nem voltak hajlandóak eltemetni őt. Végül nem tehettek mást, az egyik szomszédja az éj leple alatt kocsijára dobta a holttestet, és a temető legvégében álló fa alatt kaparta el, azon a helyen, ahová a legszegényebbeket helyezték, és azokat, akiket a társadalom kivetett magából.
„Azt gondoljátok, hogy ez a történet vége? Nyissátok meg a szíveteket, barátaim!” – folytatja ráv Slomó. Egy héttel Joszele halála után különös dolgok történtek. A rabbi korának egyik legnagyobb kabalistája volt. Szent és igaz ember, reb Kálmán. A város szegényei egymás után rendre a rabbi elé járultak: „Reb Kálmán, adj nekünk pénzt, hogy ételt vásárolhassunk a szent szombat napjára.” A rabbi nem értette: hogy lehet, hogy mindezek az emberek, akik eddig rendesen megéltek, hirtelen mind rászorulók lettek. Az egyik ember ezt mesélte: „Húsz éve nincsen munkám. Húsz éve minden csütörtök reggel a széttörött ajtóm alatt egy boríték hevert öt rubellel. És a borítékra az volt írva: a sábesz tiszteletére. Ám a mai napon nem volt ott a boríték.”
Ahogy egyre-másra érkeztek az adományt kérő emberek, a bölcs rabbi hamarosan rájött, hogy a névtelen jótevő nem lehet más, mint a gyűlölt és számkivetett „fösvény”, a nemrég elhunyt Joszele. Vagyis a megátalkodottan zsugori ember valójában hatalmas cádik, igaz ember volt, aki úgy adott mindenkinek, hogy soha senki nem tudta meg, hogy a pénz tőle származik. Ráadásul mindenkinek szükséglete szerint adott. Reb Kálmán összetört. A szegények történeteiből megtudta, hogy amikor végső kétségbeesésükben Joszele ajtaján kopogtattak, ő mindig behívta őket, meghallgatta a történetüket, és leírta a nevüket, a foglalkozásukat, a címüket, hogy hány gyerekük van, és hogy mennyi pénzre van szüksége van hetente. „Joszele egy kis bort és némi süteményt adott nekik, mindenféléről beszélt, majd hirtelen mintha teljesen megbolondult volna. Joszele erős ember volt, felkapta Ávrámelét, lerohant vele a lépcsőn, és azt mondta: soha többé ne próbálj meg visszajönni. Azt gondolod, teljesen megbolondultam, és én, Joszele, neked adom a drága pénzemet? Takarodj!” Ám ettől fogva mindig ott volt csütörtök reggel a boríték a szükséges pénzzel. Ezt a történetet sokan, sokféle változatban elmesélték a rabbinak.
Reb Kálmán magánkívül volt. Reb Joszele évtizedeken át életben tartotta az egész város szegényeit, és ezt az embert csak úgy, minden jel nélkül a temető végében földelték el ahelyett, hogy cádiknak kijáró tisztelettel helyezték volna végső nyugalomra! Reb Kálmán böjtnapot rendelt el, a sírkőre a Joszele, a fösvény helyett rávésték, hogy Joszele, a cádik, és a rabbi elrendelte, hogy a város egész zsidó lakossága gyűljön össze a sírnál, és könyörögjön bocsánatért. Ám úgy érezte, imáik nem találtak meghallgatásra. A zsinagógába vonultak, és reb Kálmán jelért könyörgött, hogy tudja, Joszele megbocsátott nekik. A rabbi hirtelen összeesett, de nem halt meg, csupán elaludt. Álmában Joszele jött hozzá, ragyogott, és azt mondta: „Gyere, kérlek, mondd meg fivéreimnek és nővéreimnek, hogy semmi szükség nincs arra, hogy megbocsátásért könyörögjenek, hiszen én akartam így. Én akartam, hogy senki más ne tudjon az adakozásomról, csak az, Aki mindent tud.”
Ám ez még mindig nem a történet vége. Ráv Slomó így folytatja: 1974-ben egy ökumenikus konferencián vett részt. A zsidókat megtisztelték azzal, hogy az első este ők mutathatták be a vallásukat. „Annyi szeretet volt a levegőben, annyi kedvesség, annyi elfogadás mások felé” – emlékszik vissza a rabbi. Az este során találkozott egy püspök segédjével, aki Joe néven mutatkozott be, és arra kérte, hogy meséljen neki egy hászid történetet. Ráv Slomó a szent fösvény történetét mondta el. Joe a következő napon, majd a konferencia utolsó napján is arra kérte, hogy mondja el újra a történetet. Az utolsó napot lezáró koncert után a püspöksegéd könnyek között mesélte el a történetét. „Hazudtam neked. A nevem nem Joe, a nevem krakkói Joszele”. Ezután a következőt mesélte: apja vallásos katolikus neveltetést adott neki, ám nem sokkal a konferencia előtt anyja magához hívatta Joe-t, és bevallotta neki, hogy ő valójában nem Joe, hanem Joszef. A zsidó asszonyt a katolikus amerikai katona mentette meg a dachaui koncentrációs táborból, egymásba szerettek, összeházasodtak. Az asszony megesküdött férjének, hogy soha nem meséli el fiuknak származása történetét, ám akkor, a halálos ágyán mégis felfedte a titkot: „Bocsáss meg nekem, hazudtam neked. A neved nem Joe, a neved krakkói Joszele. A neved szent apám neve, aki kozsnyici hászid volt, a legeslegszentebb. Krakkó egyik leggazdagabb zsidó lakója. Otthona olyan volt, akár Ávráhám sátra, az emberek ott éltek, ott ettek, mindenét nekik adta. Joszele, a szent fösvény leszármazottai vagyunk, és apámat róla nevezték el, a krakkói Joszeléről.” Az asszony beszélt a zsidóságról, családjáról, az ünnepekről, három napon át beszélt, majd visszaadta lelkét a Teremtőnek. „Jelért könyörögtem Istenhez, az Egyetlenhez” – mondta a püspöksegéd, mert nem tudta eldönteni, hogy ezután zsidóként kell élnie, vagy folytatnia kell egyházi szolgálatát. „Azt mondtam: ha valaki odajön hozzám, és azt mondja nekem: »krakkói Joszele«, ez lesz a jel, hogy azt akarod, zsidó legyek. Eljöttem erre az ökumenikus gyűlésre, és ez volt az első dolog, amit hallottam, krakkói Joszele… Megesküszöm neked, hogy láttam mögötted szent anyámat, láttam a könnyeit, amint végigfolynak az arcán.”
A püspöksegéd ezután egy repülőjegyet húzott elő. Tel-Avivba szólt másnap reggelre. Joszef megígérte, hogy ha Isten megadja neki a lehetőséget, hogy Jeruzsálemben megházasodjon, akkor az esküvő előtti este elmegy a Siratófalhoz, és levelet küld ráv Slomónak. Addig azonban nem fog hallani róla, mert nem akarja, hogy az apja megtudja, hogy anyja elárulta neki a titkát. 1979-ben egy levél érkezett a krakkói Joszelétől, aki most Jeruzsálemben, a szent városban lakik: „Barátomnak és testvéremnek, Slomónak, örök időkig hálás leszek neked, amiért emlékeztettél arra, hogy nem Joe vagyok, hanem a krakkói Joszele. Szeretném, ha tudnád, hogy olyan lettem, mint a nagyapám, és úgy tanulom a Tórát, mint a nagyapám. Pajeszom és szakállam van, akár a nagyapámnak, és úgy szeretem a sábeszt, akárcsak a nagyapám. Holnap este feleségül veszek egy lányt, aki az álmaimban úgy néz ki, akár a nagyanyám. Olyan szent, olyan gyönyörű és a szíve aranyból van. Itt állok hajnali négy órakor a Siratófalnál, és levelet írok, hogy köszönetet mondjak neked. Hadd áldjalak meg azzal, hogy minden Joe-t emlékeztethess arra, hogy ők nem Joe. Ők a krakkói Joszele. Én is a krakkói Joszele vagyok, és Istenhez fordulok ezen az éjszakán, mely oly sötét, és annyira tele van élettel, itt, a szent Falnál, Jeruzsálem szent városában.”
zsido.com