A stetlben már csend honolt, az éjszaka csillagokkal pettyezett fekete selyemtakarója simult az ott lakókra. Csak egy házban derengett még némi fény, a rabbi még e kései órán is a súlyos fóliánsai fölött ült és tanult, időnként felállt, s tett egy kört a szobában. A rabbi arcát különleges ragyogás keretezte, – elul hónap végén jártak, a félelmetes napok előtt.
Hirtelen kopogtatás vert szöget a csend láthatatlan falába. A küszöbön egy elegánsan öltözött, monoklis úr állt: „Kőhegyi Aladár vagyok.” – mutatkozott be, s a rabbi köszöntötte: „Parancsoljon Kőhegyi úr.”
„Én rabbi uram tényleg parancsolni szoktam. Úr vagyok én, ki több száz ember jóléte fölött dönt naponta. Én vagyok a herceg jószágkormányzója. Eddig fényes pompában éltem, de múlt hét óta vihar tombol a lelkemben. Jelentéktelen féregnek érzem magam, mióta egy reggel elhaladtam egy zsinagóga mellett, ahol megütötte fülemet a sófár éles hangja. Hirtelen megelevenedtek előttem fiatalságom évei, amikor még én is az öreg zsinagógába jártam, amikor a fényt még ott találtam meg, s nem a pénz és az anyagiasság világában… Mert bizony elszakadtam hitemtől. A herceg negédes szavakkal magasabb ranggal és több fizetéssel kecsegtetett, csak annyit kért, térjek át más hitre, amúgy végtelenül elégedett velem. Gyorsan történt minden, én jószágkormányzó lettem, díszesen faragott fotelben terpeszkedtem, míg szüleim a földön ülve gyászoltak engem, mintha meghaltam volna. Anyám végül bele is halt bánatába, apám pedig szégyenében elköltözött szülőfalumból, azóta itt lakik és kis szatócsboltja van.”
„Rettenetes történet. Hát maga lenne reb Nóte Steinberger fia? Egy olyan szentéletű zsidónak, mint reb Nóte, egy olyan fia volna, mint maga? No de erről mostmár nem érdemes beszélni, sajnos megtörtént. Vissza akar térni?”
„Igen rabbi! Visszatérek, de tartok tőle, hogy édesapám nem akar majd visszafogadni, hiszen ő már akkor elhidegült tőlem, mikor a herceg szolgálatába álltam, pedig akkor még zsidó is voltam…”
„Nézze Kőhegyi úr, a fő, hogy tiszta szívéből bánja meg bűneit és őszintén térjen meg. A jóságos Örökkévaló visszafogadja majd, és én biztosítom önt, hogy az apja is így fog tenni. Most rögtön írjon a hercegnek, s marad itt nálam.”
Erre Kőhegyi levelet írt, melyben megírta a hercegnek, hogy búcsút vesz tőle, s pompás életétől, melyből semmit nem kíván megtartani. Hasznos munkáját szívesen adta, de a herceg kívánsága végül anyja életét is követelte. A levelet átnyújtotta sofőrjének, majd elbocsátotta.
Elérkezett ros hásáná első napjának délelőttje, sóhajok töltötték meg az ódon zsinagóga falait, mikor a rabbi a bimára lépett, ahol az olvasón egy fehér kendőbe tekerve várta a sófár, hogy megfújják.
„Bölcseink tanítják, hogy a sófár megfújása nem munka, hanem tudomány. Hangjának valóságos varázsereje van, mert abból kihallatszik az Örökkévaló kérdése, melyet az első embernek tett fel: »Hol vagy?«. A sófár mindegyikőnktől azt kérdezi, »hol vagy?«. Hangja minden egyes zsidó lelkébe behatol és számon kéri rajta az elmúlt esztendőt. És ha van is olyan, aki elhagyta ősei hitét, mert azt remélte, hogy akkor megédesedik az élete, még azt az embert is visszahívja. A sófár még a hitehagyott szívébe is behatol, s hívja vissza. A kegyelmes Isten megbocsát, és mi is kötelesek vagyunk visszafogadni az eltévelyedett lelket.”
Reb Nóte Steinberger könnyes szemekkel hallgatta a rabbi beszédét, s közben azt gondolta, hogy bárcsak ott lenne tényleg az, akit vissza kellene fogadnia, bárcsak visszatérne hozzá a fia…
Az imádkozás végeztével a jámbor zsidók bizakodva hagyták el az egyszerű imaházat. Jó évet kívántak egymásnak és siettek az ünnepi asztalhoz. Csak reb Nóte szenvedett, mert a rabbi beszéde feltépte sebét, mely ugyan nem volt behegedve, de most mintha még erősebben sajgott volna, mint valaha.
Az újév elmúlt, közeledett az év legszentebb napja. Az emberek kedvesebbek lettek egymással – bár egész évben így szeretnék egymást a zsidók… Reb Nótét viszont tovább kínozta szíve fájdalma, s gyógyírért a rabbihoz ment, akinél rég nem látott gyermeke a visszatérése óta lakott. A rabbi már várta a jámbor Steinbergert, s ezért rögtön bele is vágott:
„Reb Nóte, van az ön szívének egy mélységes bánata. Maga erről nem szólt, s eddig én is hallgattam, de most talán tudok enyhíteni fájdalmán. Ha egy beszennyezett gyümölcs lába elé gurulna, nem venné fel. De akkor is hagyná a porban, ha tudná, hogy a gyümölcs fáját felesége gondos kezei ültette, nevelte, s sokszor talán könnyeivel is öntözte?”
„Bizony bármilyen fonnyadt vagy szennyes volna, felvenném és féltve őrizném…”
„Akkor én bemutatom magának ezt az elgurult gyümölcsöt, mely valósággal férges volt, de ma már újra tiszta és zamatos.” – S mielőtt reb Nóte megérthette volna a rabbi szavainak a jelentését, a fiú felpattant és apjára borult: „Megjöttem édesapám!”
Az Engesztelőnapon pedig reb Nóte mellett, Kőhegyi úr zokogva, mély áhítattal rebegte, hogy „óh Örökkévaló, Te nem kívánod, hogy a bűnös elpusztuljon, hanem, hogy visszatérjen útjáról és éljen…”
| Poll Ernő, „A sajfor hangjának varázsereje van…”, Zsidó Ujság, 1935. 11. évf. 37–38. szám, 7–8. old. alaján. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.