Ebben a polgári évben június 19-re esik sziván hónap 20. A zsidó történelemben kétszeresen tragikus évforduló ez, ugyanis a középkorban ezen a napon tartották a kontinens egyik első vérvádját Franciaországban, majd mintegy ötszáz évvel később a kozákok ezen a napon pusztítottak el számos lengyelországi hitközséget. Ezekben a közösségekben erre a napra böjtnapot rendeltek el. Most az ártatlan mártírokra emlékezünk.
A második világháború előtti időkben is böjtnapot tartottak a legtöbb lengyelországi hitközségben sziván hónap 20-án, ahogy azt Ávrahám Abele Gombiner (1635–1682) is rögzítette művében, a Mágén Ávrahámban. A böjttel a lengyel zsidók 1648-as (5408. sziván 20.) katasztrófájára emlékeztek meg, amikor egy kozák lázadás alkalmával zsidó hitközségek tucatjait pusztították el szerte Lengyelországban. A pogrom alatt a zsidók legjobbjai haltak vértanúhalált, akiknek pedig szerencséjük volt és életben maradtak, azoknak is menekülniük kellett szülőföldjükről. Ekkor volt kénytelen Lengyelországból Morvaországba menni a Sulchán Áruch egyik legkiválóbb kommentátora, a Sifté Kohén szerzője, Sábtáj ben Méir háKohén (1621–1662) rabbi is.
Ugyanezen a napon, csak 477 évvel korábban, egy franciaországi kisvárosban, Blois-ban, ahol körülbelül negyven zsidó élt, szörnyű tömeggyilkosság történt. Az eset nem csupán a kegyetlensége miatt keltett feltűnést, hanem azért is, mert Franciaországban – és Európában – ez volt az első alkalmak egyike, amikor vérvádat fogalmaztak meg a zsidók ellen, azzal az egészen nonszensz mesével, hogy a zsidók – akiknek a szent Tóra tiltja a vér bárminemű fogyasztását – a keresztények vérét használják pészah alkalmából.
A megrázó történet részleteit az Émek hábáchá című krónikából ismerjük: 1171 tavaszán, röviddel pészah előtt, egy csütörtöki napon, az esti órákban egy helyi zsidó, nevezetesen Jicchák ben Elázár a lovát vitte a Loire folyóba megfüröszteni. Nem sokkal később egy keresztény szolga vitte ura lovát a folyóhoz itatni, ám a ló nem akart a vízbe menni és megbokrosodott.
A lovászfiú tudta, hogy ura, a város kapitánya gyűlöli a zsidókat, ha nem is az összeset, de legalábbis a zsidó Pulcelina asszonyt, akit viszont a kerület földesura, V. Theobald gróf (1130–1191) az okossága miatt rendkívüli módon kedvelt. Így aztán a gonosz lelkű szolga behízelegte magát urához, és azt hazudta neki, hogy látta, amint egy zsidó lovas megölt egy keresztény gyermeket, vérét vette, majd a testét a Loireba hajította, emiatt nem akart a kapitány lova a vízbe lépni.
A kapitány kapva kapott az alkalmon, s elment a grófhoz, hogy jelentse neki: íme a bizonyíték, hogy a zsidók pészahra készülve keresztre feszítettek egy gyermeket, majd a vízbe dobták. A gróf erre Blois összes zsidóját tömlöcbe vetette, egyedül Pulcelina asszonynak kegyelmezett meg, aki megnyugtatta hittestvéreit, hogy emberségességre és józan észre hangolja majd a grófot.
Ám a kapitánynak sajnos nagyobb befolyása volt, mert neki előbb sikerült elérnie a gróf feleségénél, Alixnál – aki egyébként VII. Lajos francia király második leánya volt –, hogy a zsidó asszony ne kerülhessen Theobald elé. Alix grófnő megparancsolta az összes szolgának, hogy ne merészeljék a zsidó nőt a férje elé ereszteni, nehogy meggondolja magát.
A grófnak semmiféle bizonyítéka nem volt a zsidók ellen az istállószolga „vallomásán” túl. Ezért úgy okoskodott, ha már így alakult a dolog, hogy inkább alkut köt a zsidókkal, és nagy összegű váltságdíj fejében szabadon engedi őket. Az egyik zsidót követként menesztette a szomszédos hitközségbe, hogy kiderítse, mennyit lennének hajlandók fizetni a Blois-ban élő testvéreik szabadságáért. A tömlöcben lévő zsidók azt üzenték szabad hittestvéreiknek, hogy ne fizessenek magas váltságdíjat az életükért, nehogy a keresztények a későbbiekben hasznos „üzletnek” találják a zsidók bebörtönzést.
Egy pap azonban közbeavatkozott és azt mondta a grófnak, hogy ne engedje elintézni az ügyet holmi váltságdíjjal, hanem tartsanak vízpróbát. Egy nagy tartályt vízzel töltöttek tele, majd belerakták a „tanút”. A pap előre úgy intézte, hogy a lovászfiú ne süllyedjen el, vagyis a vízpróba a fiú igazmondását „igazolja”. Ezek után mondták ki a zsidók bűnösségét, és elrendelték az elevenen való elégetésüket.
Egy fatoronyba vitték a szerencsétlen embereket, ami körül máglyákat gyújtottak. Először rabbi Jechiél és rabbi Jekutiél – mindketten kohanita családból – szenvedtek vértanúhalált, akik a nagy Rábénu TáM, Jákov ben Méir (1100–1171) rabbi tanítványai voltak. A szemtanúk azt mondták, hogy amikor meggyújtották a máglyát, akkor először csak a kötelek égtek el, s erre a rabbik kisétáltak a tűzből, mire a csőcselék újból a tűzbe taszította őket, akik viszont ekkor magukkal rántották a hóhérjaikat is.
A vérszomjas parasztok végül nagy nehezen, de túlélték az ártatlanok legyilkolására rakott tüzet. A két rabbi után még harminckét férfit és tizenhét asszonyt, közöttük Pulcelinát égették el elevenen. Azonban az utolsó leheletük előtt mindannyian fennhangon mondták el az Olénu imát, amely tudvalevőleg tanúvallomást foglal magában az egyetlen Isten és tanai mellett. Így szentelték meg mártír halálukkal magukat az Örökkévalónak:
„Dicsérnünk kell a Mindenség Urát, nagyra tartani azt, aki a kezdet kezdetét teremtette, amiért nem tett minket hasonlóvá más országok népeihez, sem a világ nemzetségeihez, aki nem adott nekünk az ő osztályrészükből és tömegeik sorsából. Mert ők üres semmiség előtt hajolnak meg, és olyan istenhez imádkoznak, akinél nincs segítség. De mi a Királyok Királya előtt hajtunk térdet és borulunk le, az áldott Szentnek adunk hálát. Ő az, aki felvonta az eget, és megalapozta a földet, dicső trónja fenn áll az egekben, hatalmas Jelenléte a magasságok magasában. Ő az Istenünk, nincs mást, igaz a mi Urunk, nincs senki rajta kívül, ahogy Tórájában írva van: »Vedd tudomásul ma, és vésd szívedbe, hogy az Örökkévaló – Ő az Isten fenn az égben és lenn a földön, nincs más!«”
A mártírok emlékére Rábénu TáM ezt a napot, sziván 20-ét, amely akkor egy szerdai nap volt, böjtnapnak rendelte el.
A tragédia tanúja volt a bonni Hillél ben Jákov rabbi, aki ez alkalomra az Emuné slumé Jiszráél kezdetű szlichót komponálta meg különböző bibliai idézetek felhasználásával, mint például a Tóra talán két legismertebb részével: „És vette a szövetség könyvét és felolvasta a nép füle hallatára, az pedig mondta: Mindent, amit az Örökkévaló szólt, megteszünk és meghallgatunk.” (2Mózes 24:7.) és a „Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!” (5Mózes 6:4.). Az ima héberül, angol fordítással itt olvasható.
Megjegyzendő, hogy a böjt megülése nem terjedt el akkoriban, s különös véletlen, hogy csaknem öt évszázaddal később ugyanezen a napon érte a lengyel zsidókat is katasztrófa.
Az ártatlan mártírok emlékéből fakadjon áldás!
Címlapkép: Wikipédia
Forrás:
„Szivon 20.”, Zsidó Ujság, 1934. 10. évf. 22–23. szám, 6. old.