Hogyan lett Alfred Dreyfus egy korszak szimbóluma?

 

1895. január 5-én a francia hadsereg tüzérkapitányát, Alfred Dreyfust árulás vádjával hivatalosan lefokozzák. Az épület előtt feldühödött csőcselék ordibál: halál a zsidókra! Dreyfus sorsa túlmutat önmagán: nemcsak azt bizonyítja, hogy az asszimiláció nem megoldás az antiszemitizmusra, de az első lépést is jelentette az Izrael Állam létrejöttéhez vezető úton. Az évforduló alkalmából készült összeállításunk a francia zsidóság történetébe és a Dreyfus-per különböző aspektusaiba ad betekintést. 

 

A történet kezdete

1894. október 15-ét írunk. Franciaországban, az európai zsidó eman­cipáció szülőhazájában járunk. Kellemes őszi hétfőnek indult ez a nap Alfred Dreyfus tüzérkapitány számára, amint elindult, majd nem sokkal később megérkezett a Hadügyminisztériumba, hogy jelentést tegyen. A dolgok azonban hamarosan kellemetlen fordulatot vettek. Érkezése után az asszimilált zsidó családból származó kapitányt a vezérkari főnök irodájába vezették és leírattak vele néhány sort. Bár Dreyfus kapitány furcsállotta a dolgot, még mindig nem sejtette, hogy mi vár rá. Pillanatokon belül kiderült azonban, hogy az íráspróba arra kellett, hogy ráfoghassák: katonai titkokat szolgáltatott ki Németországnak. A kapitányt katonai börtönbe vetették, megtagadták tőle a családjával való kommunikálás minden formáját és néhány hétnyi izolációt és illegális kihallgatások sorát követően bíróság elé állították és hazaárulás vádjában bűnösnek találták. A bizonyítékot egy kis papírcetli jelentette, melyet egy német katonai szemetesládában találtak. Ezen francia nyelven szerepelt egy ígéret, mely szerint az illető – soha egyetlen grafológusnak sem sikerült egyértelműen megállapítania, hogy a kézírás Dreyfustól származott-e – egy fontos francia tüzérségi kézikönyvet ad majd át a németeknek.

 

Tárgyalás antiszemita légkörben

Két és fél hónappal később, 1895. január 5-én katonák, hivatalnokok, újságírók és egyéb meghívott vendégek jelenlétében került sor Dreyfus nyilvános lefokozására: ruhájáról leszaggatták a jelvényeket és kettétörték a kardját. A kapuk mögött feldühödött tömeg skandálta az évezredes szlogent: „halál a zsidókra”. Dreyfust a dél-amerikai Francia Guyana partjaitól nem messze fekvő Ördög-szigetre deportálták, életfogytiglani ítélettel a zsebében. Itt őrizték négy éven át, bebörtönözve, embertelen körülmények között, megtagadva tőle minden emberi kapcsolattartási formát. A letartóztatást, a tárgyalást és a később következő újratárgyalást mindvégig mélyen gyökerező, az egész világ zsidóságát megrázó antiszemitizmus jellemezte. A második tárgyalásra 1899 nyarán került sor, ám – támogatói legnagyobb felháborodására – ismét bűnösnek találták a kapitányt, de igencsak leromlott állapota miatt a köztársasági elnök végül kegyelmet adott neki és visszatérhetett családjához. További hét évet kellett azonban várni arra, hogy Alfred Dreyfust tisztázzák a vádak alól.

Dreyfus gazdag volt és zsidó. Ráadásul Elzászból származott, mely terület a francia-porosz háború (1870-71) nyomán Németországhoz került. Dreyfus családja a terület átadása után költözött Párizsba. Letartóztatása után a sajtóban nem egyszer felmerült a kérdés: hova is tartozik a kapitány? Francia? Német? Egy nemzetközi zsidó összeesküvés ügynöke?

A katonai bíróságnak egyébként nem volt elegendő mindaz, ami Dreyfust gyanússá tette. Az ítélet meghozatalához szükség volt Henry ezredesre, aki katonai hírszerzőként tevékenykedett. Ő a bíróság előtt vallotta, hogy további bizonyítékai vannak Dreyfus bűnösségére, ám ezeket nem tárhatja a nyilvánosság elé, mivel azzal hadititkokat árulna el. Dreyfust e megkérdőjelezhetetlen vallomás alapján már gond nélkül elítélte a bíróság.

 

A valódi bűnös leleplezése

1896 márciusában azonban váratlan fordulat történt. Ugyanabban a német katonai irodában, ahonnan az első cédula származott, egy másikat is felfedeztek, ugyanazzal a kézírással. Egyértelmű volt, hogy ezúttal Dreyfus nem lehetett a szerző, hiszen az Ördög-szigeten raboskodott. Így aztán egy másik tisztet gyanúsítottak meg mindkét cetli megírásával, nevezetesen Ferdinand Walsin-Esterhazyt, a hírhedt szerencsejátékost, akiről később kiderült, hogy valóban kémtevékenységet folytatott. Bár Henry ezredes a francia hadsereg szavahihetőségére hivatkozva inkább elpalástolta volna az ügyet, a parlament felé kiszivárgott információk alapján liberális képviselők egy csoportja újratárgyalást sürgetett. Eközben Walsin-Esterhazyt is katonai bíróság elé idézték és annak rendje és módja szerint, minden terhelő bizonyíték ellenére – felmentették.

 

A hangulat megváltozása

A Dreyfus-ügy hamarosan nemzeti ügy lett. Egész újságokat töltöttek meg a vélemények pró és kontra, és ekkor született Émile Zola J’accuse (Vádolom) című nyílt levele, melyet egyenesen a francia elnöknek címzett egy vezető francia lap címoldalán. Ebben leírta, hogy a kormány és a hadsereg hamis vádak alapján, egymással szövetkezve ítélte el Dreyfust és kijelentette, hogy a kormány és a hadsereg árulást követett el az emberiség ellen azáltal, hogy a szélesebb közönség antiszemitizmusát meglovagolva terelte el a figyelmet saját hibáiról. A cikk megtette a hatását: az újságból egyedül Párizsban 200 ezer példány fogyott el, az írót pedig bíróság elé állították és rágalmazásért elítélték. Mindazonáltal Henry ezredes sem úszta meg szárazon. A népharag elől visszavonulót fújva a katonai bíróság követelte, hogy adja elő a titkos bizonyítékokat. Ezek természetesen silány hamisítványoknak bizonyultak, és Henryt rövid úton hűvösre tették, ahol végül önkezével vetett véget az életének.

Ferdinand Walsin-Esterhazy a katonai bíróságon

Újratárgyalás – újbóli elítélés

Amikor elrendelték Alfred Dreyfus ügyének újratárgyalását, a korábbi bizonyítékok mind a kapitány ártatlanságát támasztották alá. Ugyanakkor a katolikus sajtó durva antiszemita kijelentései, melyek között a zsidók tömeges kiirtására vonatkozó fenyegetés is szerepelt, megtámogatva magas rangú katonai vezetők szintén zsidóellenes megnyilvánulásaival végül azt eredményezték, hogy Dreyfust rövid gondolkodás után ismét bűnösnek találták. Korábbi életfogytiglani büntetését azonban tíz évre mérsékelték.

Franciaországban és Nyugat-Európa más részein teljes döbbenettel fogadták a hírt és egyes helyeken erőszakos cselekményekre is sor került. Emile Loubet, Franciaország liberális elnöke úgy igyekezett csillapítani az indulatokat, hogy kegyelmet adott Dreyfusnak. Ám a teljes tisztázásra csak hét évvel később került sor.

 

Mit üzent a Dreyfus-ügy?

A „szabadság, egyenlőség, testvériség” hazájában lezajlott Dreyfus-ügy valódi üzenete a világ zsidósága számára az volt, hogy lehet egy zsidó bármilyen asszimilált, kerülhet bármilyen messzire saját hagyományaitól, mégis csak egy zsidó marad. Az asszimiláció, a befogadó kultúrához való hasonulás, mint már annyiszor a történelem során, most sem védte meg a zsidókat az antiszemitáktól.

 

A Dreyfus-per és a cionizmus

 

A cionizmus születése

Az 1860-ban Pesten, a mai Zsidó Múzeum helyén álló házban született Herzl Tivadart (Binjámin Zeev) tartják a modern kori cionizmus atyjának. Az ő értelmezésében a cionizmus politikai mozgalom volt, melynek célja egy zsidó állam létrehozása lett.

Ennek értelmében írta meg könyvét, a Zsidó államot (Der Judenstaat) 1896-ban és hívta össze a következő évben Bázelben az első Cionista Kongresszust, melyet 1897 és 1903 között még öt ilyen nagyszabású találkozó követett Herzl elnökletével (később, 1904-ben bekövetkezett halála után továbbiakra is sor került).

Az első Cionista Kongresszuson kimondták: „A cionizmus célja, hogy a zsidó nép számára jogilag biztosított otthont teremtsenek Palesztinában”. (Fontos megjegyezni, hogy a „Palesztina” szó a Szentföld római eredetű elnevezése, és semmi köze nincsen a napjainkban magukat „palesztinoknak” nevező arabokhoz.)

Herzl Tivadar FORRÁS: CREATIVE COMMONS

 

Herzl és a Dreyfus-per

Általánosan elfogadott vélemény, hogy a zsidó hazára való igény éppen az Alfred Dreyfus zsidó tüzérkapitánnyal kapcsolatos események és a Dreyfus-per kapcsán fogalmazódott meg a fiatal újságíróban. Herzl, aki akkoriban a Neue Freie Presse osztrák lap párizsi tudósítója volt, a francia fővárosban követte szorosan figyelemmel az üggyel kapcsolatos eseményeket és közvetítette azokat az osztrák olvasók számára. Ilyen módon 1895. január 5-én jelen volt azon az eseményen, melynek keretében a kapitányt hivatalosan is megfosztották katonai rangjától. Herzl hitt Dreyfus ártatlanságában, és különösen nagy hatást gyakoroltak rá azok az antiszemita töltetű tüntetések, melyek a per idején Dreyfus és általában a franciaországi zsidók ellen zajlottak Párizsban. Ezeknek Herzl is szemtanúja volt, és végül az ilyen jellegű események vezették arra az elgondolásra, hogy az antiszemitizmus elleni harc „üres és hiábavaló” (ahogy 1895 júniusában egy naplóbejegyzésben írta). Ettől fogva egyre erősebben hitte, hogy a zsidóknak feltétlenül el kell hagyniuk Európát és meg kell alapítaniuk a saját államukat, csak így vethetnek véget az üldöztetésnek. Vagyis a századvégi Franciaországban tapasztalt, rendkívül mélyen gyökerező, ám folyamatosan a felszín alatt bugyborékoló és mindig kitörésre kész antiszemitizmus győzte meg Herzlt arról, hogy az emancipáció tévút, és csakis egyetlen megoldás létezik: a zsidó nacionalizmus, zsidó haza megteremtése.

E vélekedés másik fontos eredője egyébként az osztrák belpolitikai helyzet volt. Herzl családjával 1878-ban költözött az osztrák fővárosba, Bécsbe. A későbbi író, színpadi szerző és újságíró, bár korábban, még Magyarországon találkozott időnként enyhébb zsidóellenes megnyilvánulásokkal, a Bécsi Egyetemen élte meg először a valódi antiszemitizmust. Ez a tapasztalás csúcsosodott ki a Dreyfus körüli eseményekben, a zsidó kapitány vérét követelő, zsidóellenes demonstrációk átélésében. Emellett 1895 májusában, vagyis abban az időszakban, amikor javában zajlott a Dreyfus elleni per, Bécs városának önkormányzata Karl Lueger személyében egy antiszemita párt jelöltjét választotta meg polgármesternek. Ez a fordulat szintén a zsidó állam létrehozására ösztönözte Herzlt. Bár az általánosan elfogadott vélekedés szerint alapvetően a Dreyfus-per és a franciaországi antiszemitizmus megtapasztalása vezette a cionizmus felé, egyes történészek úgy vélik, hogy az Ausztriában folyó események legalább akkora súllyal estek latba az eszme formálódásánál, mint a francia helyzet.

FORRÁS: GALLICA DIGITAL LIBRARY

 

A magyar Dreyfus-per

 

Magyarországnak is megvolt a maga „Dreyfus-pere”, tíz évvel a valódi előtt. A tiszaeszlári vérvád során Solymosi Eszter cselédlány 1882. április 4-én bekövetkezett eltűnéséért akarták felelőssé tenni a helyi zsidó közösség egyes tagjait, szám szerint 15 zsidót, akiket a középkor óta jól ismert módszer szerint azzal vádoltak meg, hogy a lányt meggyilkolták és vérét rituális célokra használták fel. A természetesen ártatlan zsidók védelmét Eötvös Károly, a kor egyik kiemelkedő közéleti és politikai alakja, jogász, író, publicista vállalta magára. Nagyszabású, hétórás védőbeszédben bizonyította, hogy a vádból egyetlen szó sem igaz, csupán antiszemita alapokra épített koholmány, és a lányt nem megölték, hanem vízbe fulladt. A bíróság felmentette az összes vádlottat, Eötvös pedig később A nagy per című, hatalmas művében írta meg a tiszaeszlári vérvádon kívül több más, hasonló jellegű vád történetét. Eötvös később is kiállt a zsidók mellett és azt nyilatkozta, hogy „önérzeti kötelesség” a hangját hallatnia a per kapcsán. „Megengedhetetlen az igazságszolgáltatás alárendelése a hatalmi érdekeknek” – mondta a perrel kapcsolatban a fővárosi közgyűlésben. Annyira komolyan vette az ügyet, hogy véleménye szerint Magyarországnak fontolóra kellett volna vennie, hogy demonstrációként távol maradjon a nagy ezredfordulós párizsi világkiállítástól.

Solymosi Eszter

FORRÁS: CREATIVE COMMONS

 

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 149. szám – 2021. december 15.