Idén február 1-e csütörtökre esik svát hónap huszonkettedike, a kocki rebbe halálozási évfordulója. A haszid világ talán legrejtélyesebb szellemi vezetőjének tartott Menáchem Mendel rabbira emlékezünk.

Reb Menáchem Mendel Morgensztern 1787-ben látta meg a napvilágot Lublin közelében, egy Goraj nevű kisvárosban-, minek neve a zsidó folklór kedvelőinek ismerős lehet Isaac Bashevis Singer: A sátán Gorajban című regényéből is.

 

Kock a 18. században/wikipédia

Egy mélyen vallásos, azonban nem haszid családba született. A nagy Báál Sém Tov szelleme már ifjú korában magával ragadta és már bár micvó korában a haszid filozófia kezdte érdekelni.

15 éves korában, szülei tudta nélkül a Lublini Látóhoz (Jákov Jicchák háLévi Horowitz, 1745?–1815) utazott, ahol egyszer csak megjelent az apja, reb Jehuda Lébus, hogy hazavigye. Erről a fordulópontról maradt fent az alábbi történet: amikor apja felkiáltott, hogy fia miért hagyta el az ő s nagyapái szokásait, akkor az ifjú azt válaszolta: „A Nádas-tengernél mondott hálaénekben előbb az áll: »ez az én Istenem, őt dicsérem« és csak utána áll: »atyám Istene, őt magasztalom«.” (2Mózes 15:2.)

Később aztán csalódott lublini mesterében, s egy társával Pesiszchába (Przysucha, Lengyelország) utazott, hogy ott a „Jid hákudos”, vagyis a „Szent Zsidó” (Jákov Jicchák Rabinowicz, a „Jehudi” 1766?–1813) mellé szegődjön. Az utazás során azonban reb Menáchem Mendel megbetegedett, mire társa Jehudihoz sietett, hogy a rabbi imájában kérje felépülését. Jehudi erre rögtön azt kérdezte, hogy anélkül hagyták el a Lublini Látót, hogy engedélyt kértek volna erre? A bócher igenlően bólintott, ezután Jehudi elment a fogadóba, ahol reb Menáchem betegen feküdt. A rabbi arra kérte a fiút, hogy mihelyt felépül menjen vissza Lublinba, s kérjen szabadságot mesterétől, mire reb Menáchem azt felelte, hogy nem bánta meg, hogy szó nélkül jött el. Jehudi látva a fiú makacsságát azt mondta neki, hogy ebben az esetben, ha ő ennyire ragaszkodik saját nézetéhez, akkor az ő imája nélkül is meg fog gyógyulni. S hamarosan így is lett.

Amikor felépülése után Jehudihoz ment, a rabbi így szólt hozzá: „Jó a férfinak, midőn jármot visel, ifjú korában!” (Échá 2:27.), s ekkor reb Menáchem minden porcikáját átjárta az igazi szolgálat iránti hajlandóság.

Érdekes történet, hogy miután Jehudi meghalt, reb Menáchem aggódott, hogy ki lesz ezután a mestere, mire az elhunyt tanítója megjelent álmában, s felajánlotta neki, hogy szívesen tanítja tovább is, ezt azonban ő elutasította: „Nem akarok mestert abból a világból!”

Simcha Bunim Bonhardt of Peshischa/Wikipédia

Ezek után reb Bunim vagyis a pesiszchai Szimcha Bunim Bonhardt (1765?–1827) tanítványa lett. Ebben az időben történt, hogy egy Temeril nevű, jómódú varsói zsidó asszony nagyobb adományt hagyott reb Bunim tanházára, mire a rabbi utasította az egyik tanítványát, hogy a pénzt ossza szét a rászoruló növendékek között.

A bócher éppen az utolsó érméken is túladott, amikor megpillantotta reb Menáchem Mendelt szakadt kabátjában, melyből még a bélése is kilógott. „Milyen kár!” – kiáltott fel a tanítvány, hogy neki már nem tud pénzt adni… Erre reb Menáchem felkiáltott: „pénzt?!”, majd köpött egyet. Az élmény oly meghatározó volt, hogy a fiú ettől kezdve már csak undorral tudott pénzre nézni.

Arról pedig, hogy reb Menáchem Mendel mennyire megvetette a földi javakat jól példáz egy másik legenda, amikor egy haszid vezetőt „bundás cádiknak” nevezett. Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mire gondol, mire ő elmondta:

„Van, aki bundát vásárol magának télire, hogy ne fázzék, s van, aki tűzifát. Hogy mi a különbség? Az előbbi csak magára gondol, utóbbi a környezetére is.”

Reb Bunim haláláról – az ő külön parancsára – nem szóltak reb Menáchem Mendelnek, aki éppen fia esküvőjét ünnepelte. Így aztán csak a sevá bráchot után értesülhetett mestere haláláról, s arról, hogy már a temetés is lezajlott. A hírre reb Menáchem Pesiszchába utazott, bezárkózott a ravatalozóba, majd hosszú idő után előjött és közölte az összegyűlt haszidokkal: „Egyedül csak én voltam jelen a rabbi temetésén!”

Mestere halála után Tomaszów Mazowieckiben lett vezető, ahol azóta élt, hogy összeházasodott első feleségével Glikével (1785–1837). Innen 1829-ben Kockba költöztek, itt vált igazán híressé.

 

A kocki rebbe bölcs mondásai

A kocki Menáchem Mendel rabbi nyilvánosságot rendszerint kerülő alakját mutatjuk be.

 

 

Egyszer reb Menáchem Mendel utazása közben megállt Pilevben (Puławy, Lengyelország) és ott megnézte Czartoryski herceg újonnan átépített kastélyát, végigjárta a termeket, s sokat időzött a kertben is. Ugyanekkor történt, hogy a Lublini Látó fia, reb Jiszráél (1766–1845) is megállt Pilevben, s amikor megtudta, hogy a kocki rebbe a kastélyben időzik, felidéződött benne egy régi történet, amikor apjával gyermekkorában itt jártak a kastély átépítésekor, s az apja azt mondta, hogy „ez a kastély egy cádiknak épül, aki egyszer majd itt fog megpihenni”.

Történt valamikor, hogy a kocki rabbival egy másik rebbe szembehelyezkedett, s azt üzente neki: „Tudd meg, hogy én olyan hatalmas vagyok, hogy egészen a hetedik mennyországig terjed a hatalmam”. Erre reb Menáchem a következőt küldte neki levélben: „Tudd meg, hogy én pedig olyan kicsi vagyok, hogy mind a hét mennyország rajtam nyugszik”.

Reb Menáchem Mendel könyörtelenül megszidta haszidjait is, rosszallását fejezte ki hét közbeni viselkedésükről, hogy olyankor azt tesznek amit akarnak, aztán péntek délután ünnepi kaftánba, prémes kalapba öltöznek, s máris nyújtják a kezüket Szombat Menyasszonyának. Szerinte ugyanis, amilyen volt a haszid hete, olyan lesz a sábesze is. De egyszer komolyan ráförmedt azokra a haszidokra, akik az imádkozás komolyságáról beszéltek neki – ezt mondta: „Miért, mégis mit szabad komolytalanul végezni?!”

A haszid történelem kutatói szerint a haszidizmus legenigmatikusabb személye minden bizonnyal reb Menáchem Mendel volt, aki minden más rebbével ellentétben egyik pillanatról a másikra szakította meg kapcsolatát híveivel, akikkel addig is meglehetősen durva módon bánt.

1839 egyik sábeszán a kocki rebbe bezárkózott a szobájába, s onnan az elkövetkező húsz évben, a haláláig nem jött ki, s csupán csak néhány emberrel érintkezett.

A rebbe elzárkózásának misztikus éveiről Yehiel Yeshaya Trunk (1887–1961) jiddis-héber író – a haszid történetek egyik jelentős gyűjtője – rögzítette, hogy a szobában, ahol reb Menáchem Mendel élt, hízott egerek mászkáltak és kövér békák ugráltak szabadon. A visszataszító teremtményeket a rebbe maga etette, sőt még azt is megengedte azoknak, hogy kaftánja szélét rágcsálják; s mindenkinek megtiltotta, hogy elkergessék az állatokat, miből aztán a haszidok a rebbe szentségét magyarázták, hogy az állatok minden bizonnyal a haláluk után visszatért zsidó lelkek, akik a kockitól remélnek útmutatást, hogy kijavíthassák az életükben elkövetett hibákat.

A kocki rebbe furcsaságait azonban nem mindenki fogadta el, egyik prominens tanítványa, reb Mordecháj Joszef Leiner (1801–1854) például az 1839-es bezárkózás után szakított mesterével és Izsbicában (Izbica, Lengyelország) saját haszid udvart alapított. Másfelől viszont voltak olyan követői is, akik bármiféle ellenszenv nélkül egyszerűen csak túlnőttek Kock városán, s tiszteletből másik helyre költöztek, hogy újabb dinasztiát alapítsanak. A leghíresebb, a ma is prosperáló gúri (Góra Kalwaria, Lengyelország) közösség, melyet a kocki rebbe kedvelt tanítványa, reb Jicchák Méir Rotenberg-Alter (1799–1866) épített fel. A kocki egyik leánya, Szárá Ciná (1839–1910) férje, Ávrahám Bornstein (1838–1910) pedig a szochacsovi (Sochaczew, Lengyelország) udvart alapította meg. Aztán a kocki rebbe halála után haszidjai, tanítványai és fia, reb Dávid Morgenstern (1809–1873) között szóródtak szét.

A kocki rebbéről bár számos történet fennmaradt, beszédei vagy írásai nem jelentek meg nyomtatásban. A rebbétől csupán egy levél ismeretes, melyet neves követőjének, a gúri reb Jicchák Méirnek írt, kifejezve benne mérhetetlen magányosságának érzetét. Egy legenda szerint egyszer a haszidok megkérdezték, hogy miért nem ír könyvet, mire reb Menáchem Mendel így felelt: „Tegyük fel, hogy mégis írnék egy könyvet. Ki venné meg? Nyilván a haszidok. De mégis mikor érnek rá a mi embereink olvasni, amikor egész héten a létfenntartás gondjaival küszködnek? Természetesen csak sábeszkor, de akkor is először mikvébe mennek, aztán tanulnak és imádkoznak, utána jön a szombati étkezés, s csak utána jutnának a könyvemhez. És akkor az ember jóllakottan elnyújtózik a pamlagon, kezébe veszi a könyvet, de egykettőre elszenderedik, a könyv pedig a padlóra hull. Na akkor mégis minek írjak könyvet?”

A rebbékhez való zarándoklatok szinte mindig csoportosan történtek, s történnek máig is, hiszen már az utazásnak magának is spirituális jelentősége van. Fennmaradt egy jiddis dal, melyet a kocki rebbe hívei énekelnek, s melyben a rebbe sírjához való zarándoklást egyenesen a jeruzsálemi Szentélyhez való zarándoklathoz hasonlítják. A dal ide kattintva online is meghallgató, refrénje pedig így hangzik: 

„Kajn Kock fort men nist, kajn Kock gejt men, vajl Kock iz dokh bimkojm hamikdes, kajn Kock darf men ojleh-regel zajn.”, vagyis: „Az ember Kockba nem utazik, az ember Kockba gyalog megy, mert Kock a Templom helyén van, Kockba gyalog kell elzarándokolni.”

S egy feljegyzés szerint a rebbe sírjánál a hívei az ukrán-lengyel nem-zsidó világ népdalaiból átvett sort is énekeltek: „Meghalt, meghalt az öreg patkókovács, aki a csizmánkat javította.” – s habár a sor meglehetősen profánnak, az alkalomhoz egyáltalán nem illőnek tűnik, mégis, amint a kocki haszidok ejtik ki a mondatot, az Isten-szeretet árad az egyszerű szavakból is.

Mesélik, hogy a kocki rebbe idős korában már csak nagyon rosszul látott, mire szemüveget javasoltak neki, de ezt ő elutasította, mondván: „Nem szeretnék a szemem és a szent Tóra közé semmiféle válaszfalat!”

Emlékéből fakadjon áldás!

Források:

Biale, David et al. (ed.), Hasidism – A new history. Princeton and Oxford: Princeton University Press, 2018. 

Buber, Martin, Haszid történetek, vol. II. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1995. 315–349. old.

Cohen, Bob„Ej-haj Zsidó nélkül mégsem lehet élni – Klezmer zene évszázadokon és kontinenseken keresztül”, Múlt és Jövő, 1993. 1. szám, 67–74. old.

Megszakítás