Svát hónap 22-re (idén február 1-re) esik a kocki Menáchem Mendel rabbi halálozási évfordulója. Ez alkalomból mutatjuk be a lengyelországi hászid zsidóság különlegesen bölcs, ám a nyilvánosságot rendszerint kerülő alakját.
Menachem Mendel Morgensztern rabbi életéről keveset tudunk. 1787-ben született Lengyelországban, nem messze Lublintól. Fiatalon széles körű tudásra tett szert mind a Talmud, mind a kabala (zsidó misztika) terén, és – miután megismerkedett a hászid tanokkal – csatlakozott a mozgalomhoz. Tanítómestere a pesiszchai (Przysucha, Lengyelország) Szimcha Bunim rabbi (1765-1827) volt. A mester halála után a hívek közül sokan Menáchem Mendel rabbihoz szegődtek, bár ő sohasem vágyott arra, hogy vezető szerepet töltsön be. Az emberek azonban szívesen hallgatták bölcs szavait és beszédeit, melyeket fanyar stílusú, elmés mondásokkal és példázatokkal fűszerezett. Ránk maradt mondásaiból az is kitűnik, hogy az igazságot mindenek fölött valónak tartotta, és nem volt túlságosan türelmes az álszent viselkedéssel szemben. Élete utolsó húsz évét – 1839-től haláláig – teljes elvonultságban töltötte. Élete során írt kéziratait halála előtt elégette, mondásait tanítványai írták le és szerkesztették különféle kiadványokba. A mozgalom élén legidősebb fia, Dovid Morgenstern (1809-93) követte.
Menachem Mendel rabbi lakhelyéről, a lengyelországi Kock városáról a kocki rebbe néven vált ismertté. Tanításai a ma létező egyik legnagyobb hászid mozgalom, a guri hászidizmus alapját képezik, és más hászid dinasztiák is táplálkoznak belőle. A holokausztot megelőzően Kock volt az egyik legnagyobb hászid udvar, azonban a vészkorszak borzalmai, illetve az azt követő időszak atrocitásai következtében a mozgalom követőinek száma igencsak megcsappant. Az utolsó, hatodik kocki rebbe, David Solomon Morgenstern 1962-ben bekövetkezett halála után a mozgalom több ágra bomlott.
A kocki rebbe szigorú filozófiája egészen más utat követett, mint a hászidizmust alapító Báál Sém Tov gondolkodása. Míg utóbbi a cheszed (kedvesség, szeretet) attribútumát képviselte, addig Menáchem Mendel rabbi a din (igazság, törvény) szellemiségét képviselte. Felismerte az emberi esendőséget és gyarlóságot, ugyanakkor mind magától, mind pedig követőitől megkövetelte, hogy e tulajdonságokat minél inkább legyőzzék. Egész életében törekedett arra, hogy cselekedeteit a lehető legtisztábban csak a micvák teljesítésének vágya szolgálja, és arra is, hogy legyőzze a minden emberben ott lakozó jécer hárát, a rossz ösztönt. A kocki rebbe egyenesen az emberi lélek legmélyébe látott. Saját magától és követőitől folyamatos lelki önanalízist követelt és elvárta, hogy mindenki megállás nélkül növekedjen az istenszolgálatban. Mélyen elítélte azonban az istenszolgálatnak minden olyan formáját, amely akár csak egy kevés önös érdeket is tartalmazott.
E fenti gondolatokat példázza egy híres történet: amikor a kocki rebbe egyik tanítványa a halálos ágyán feküdt, a körülötte álló hászidok közül megkérdezte az egyik, hogy vajon most, hogy elhagyni készül a világot, még mindig zavarja-e őt a rossz ösztön. Azt felelte: természetesen, hát nem látod, hogy ott áll az ágyam lábánál és azt suttogja a fülembe, hogy mondjam el a Smát és hangsúlyozzam erőteljesen az utolsó szót? (A hagyomány szerint az embernek az eltávozása előtti pillanatokban el kell mondania ezt az imát, és szokás az utolsó – echád, vagyis egy – szót hangsúlyosan és hosszabban mondani.) De én felismerem a tolvajt! Azt akarja, hogy azért mondjam el a Smát, hogy utána azt mondhassátok, teljesen tisztán hagytam el a világot!
Egy másik történet szerint Leibel Eger rabbi, aki szintén a kocki rebbe egy követője volt, így mesélt az első, Kockban tett látogatásáról: „Három dolgot tanultam. Egy: az ember egy ember és az angyal egy angyal. Kettő: az ember képes az angyalnál magasabbra emelkedni. Három: Isten megteremtette a berésitet, a kezdetet. Ezután az embernek meg kell teremtenie a saját világát”.
Bár a kocki rebbe életéről, mint látható, nem sokat tudunk, elmés megjegyzéseinek bőséges tárháza bepillantást ad az igazsághoz a végletekig ragaszkodó és Isten útjait eltántoríthatatlanul és mindenben követő rebbe világába. Az alábbiakban ezekből idézünk néhányat:
Nem kell mindent elmondani, amit valaki gondol, nem kell mindent leírni, amit valaki mond, nem kell mindent kiadni, amit valaki leír és nem kell mindent elolvasni, amit valaki kiad.
Hol található Isten? Bárhol, ahova beengedik őt.
Aki nem látja Istent mindenhol, az sehol sem tudja meglátni Őt.
Az emberek általában felfelé néznek, és az Ég titkain elmélkednek. Jobban tennék, ha inkább befelé tekintenének és azt vizsgálnák meg, hogy mi történik önmagukban.
Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogy mit ne tegyenek, azt meg tudom mondani nekik. De hogy mit kellene tenniük, azt saját maguktól kell megkérdezniük.
Ha az ember olyasmit mond, amiben valójában nem hisz, még ha csak egy olyan sóhajt hallat is, mely nem szíve legmélyéről fakad, vagy olyan mozdulatot tesz, mely teljes mértékben igaz – akkor hamis tanúzás bűnét követi el.
Isten az embert felegyenesedettnek teremtette, ellentétben a négy lábon járó állatokkal. Míg a vadállatok csak a földet látják, az ember képes felfelé, az egekbe tekinteni.
Az Ég mindig Ég marad. De a földet felemelhetjük, és égivé tehetjük azt.
Az öröm csodálatos. Általa még a legborzalmasabb körülményektől is megmenekülhetünk.
Az embernek két szeme van, az egyik azért, hogy láthassa az Örökkévaló nagyságát és a másik azért, hogy láthassa saját kicsi voltát.
Emléke legyen áldott!