A kiválasztott nép

Magyarországon utoljára alig egy évtizeddel a rendszerváltás után, 1999-ben készült szociológiai felmérés a zsidóságról. Az akkori, nagyszabású kutatást vezető Kovács András szociológusprofesszor, a Közép-európai Egyetem Zsidó Tudományok Programjának első embere tavaly döntött úgy, hogy ideje ismét feltérképezni a hazai zsidóság jellemzőit, saját hagyományaikhoz, a vallásossághoz és a többségi társadalomhoz fűződő összetett viszonyrendszerüket. A kutatócsoport tagjai jelenleg az adatok összesítésénél, értelmezésénél tartanak, eredményeiket várhatóan egy-két hónap múlva fogják ismertetni a közönséggel. A jelentős részben az EMIH által támogatott kutatás módszertanát kialakító és a tudományos munkát az elejétől fogva irányító, nemzetközileg ismert egyetemi tanárt, Kovács Andrást a felmérés körülményeiről, jelenlegi állásáról kérdeztük. 

 

– A zsidósággal foglalkozó, átfogó és sokat idézett kutatásuk majdnem húsz éve jelent meg. Miért döntöttek most úgy, hogy ideje megismételni a vizsgálatot?

– 1999-ben készült el a magyarországi zsidóságot vizsgáló kutatás első verziója, ami azért most már tizen-

nyolc éve volt. Az volt akkor a célunk, hogy véletlenszerű és nem is teljesen megbízható forrásból származó információk helyett jöjjön létre egy olyan, megbízható adatbázis, amely átfogó képet ad a Magyarországon élő zsidóságról. Azt az igényt próbáltuk meg kielégíteni, hogy végre legyen szociológiailag hiteles és adatokkal alátámasztható kép arról, hogy hol helyezkednek el a zsidók a mai magyar társadalomban. Másrészt arra igyekeztünk választ kapni, hogy milyen értelemben tekintik magukat zsidónak, azaz mi a zsidóság tartalma számukra, mit gondolnak a világról, amiben élnek és miként érzékelik a kapcsolatukat a nem zsidó társadalommal. A kutatási beszámolót magyarul és angolul is kiadtuk, mi több, egy könyv is megjelent az eredményeinkről a Múlt és Jövő kiadásában, amelyben bizonyos résztémákat meglehetősen részletesen feldolgozva publikáltunk.

Ez persze mind nagyon szép és jó, de időközben eltelt csaknem két évtized, és nagyon sok minden megváltozott azóta. Feltételeztük, hogy a mai magyar zsidó társadalom másképpen néz ki ahhoz képest, amit akkor vizsgáltunk. Bizonyára nemcsak a szociológusokat mindig legjobban érdeklő, ún. kemény adatok térnek el a korábban felvettektől, hanem a figyelmünk középpontjában álló népesség másként viszonyul a nagy, zsidóságot érintő kérdésekhez is. De hogy pontosan miként, azt senki sem tudta már. Ez volt a legfontosabb indoka annak, hogy miért gondoltam úgy, meg kellene ismételni a vizsgálatot. De volt egy másik szempont is: 17-18 év alatt átalakult a zsidó intézményes élet, új szervezetek jelentek meg, miközben a régiek egy része nincs jelen többé. Ezek a szervezetek joggal szeretnék megtudni, milyen stratégiákat kövessenek a következő évtizedben, ki a célközösségük, az elérni kívánt csoportok hogyan vélekednek az eddigi tevékenységükről, szükséges-e ezen változtatni valamit és így tovább. Azonban a nagy, stratégiai döntések meghozatalához szintén nem álltak rendelkezésre a szükséges adatok. A megismerés célja és a szervezeti szempontok tehát együttesen indokolták azt, hogy elinduljon egy új hulláma a kutatásnak. Szerencsére a Magyarországon tevékeny zsidó szervezetek megértették és magukévá tették a célkitűzést és konzorciumi formában összedobták a vizsgálathoz szükséges pénzösszeg legnagyobb részét. A szervezetek között az EMIH, illetve a TEV, a Mazsihisz, a Lauder Alapítvány, a Szochnut, a Joint és a Szombat Alapítvány egyaránt szerepel.

 

– Mennyi időt vett igénybe a kutatási folyamat?

– Az 1999-es kutatás során valamivel kevesebb mint egy év alatt sikerült összegyűjteni a megfelelő számú interjút. Most ez hosszabb ideig tartott. Az előző felmérés során 2015 interjút csináltunk, most 1880-at. A nagyságrend tehát hasonló, de ezúttal sokkal lassabban értünk a végére. Időközben megváltoztak ugyanis a kérdőíves szociológiai kutatás feltételei, ráadásul abban a közegben, amelyben mi dolgoztunk, különös nehézségek is mutatkoztak. 

A szociológiai mintavétel so­rán, ideális esetben, a vizsgált cso­port valamennyi tagjáról adott egy név­sor, amelyből véletlenszerű mód­szerrel ki lehet választani meghatározott számú embert, annyit, amennyi­vel interjút szeretnénk készíteni. Zsi­dókról hasonló adat­bázis nem állt a rendelkezésünkre. Ezzel együtt a ’99-es kutatásnál megoldható volt az, hogy hasz­náljuk a kárpótlási kér­vényeket be­adók névsorát. Ma­gyarországon min­denki, aki 1945. május 9-e előtt szü­letett, jogosult volt kárpótlásra. Eredetileg a kérvényt 25-30 ezer közötti számú ember adta be. Ők ’99-ben mondjuk minimum 54 évesek voltak, tehát az efö­lötti korosztályról volt egy csaknem tel­jes listánk. A demográfiai számítá­sok alapján ennél nem lehettek sok­kal többen a jogosultak. A szigorú adatvédelmi szabályok miatt persze mi nem kaphattuk meg a listát, ha­nem az adat gazdája, a Magyar Zsi­dó Örökség Közalapítvány kül­dött ki egy levelet azoknak, akik a listán szerepeltek, hogy hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a szociológusok megkeressék őket. Mi azok közül, akiknek ez ellen nem volt kifogásuk, vettünk két véletlen mintát. Az egyik a valóban megkérdezetteket tartalmazta, a másikban szereplőket viszont arról faggattuk, hogy van-e olyan családtagjuk, aki hajlandó lenne interjút adni nekünk. Így összejött egy adott számú interjú, amelyből aztán „hólabda-módszer­rel” haladtunk to­-

vább. Ez azt je­lenti, hogy azok kö­zül, akik eleget tet­tek a felkéré­sünk­nek, többeket meg­kértünk ar­-

ra, hogy a megkeresést továbbítsa egy, a kritériumainknak megfelelő is­merősének.

Most a ’99-ben alkalmazott mód­­szert nem lehetett követni, mert a név­sor már nem létezik, illetve az azon szereplők túlságosan idő­sek az újbóli megkereséshez. En­nek meg­felelően ezúttal csak a hó­labdamódszert lehetett alkalmazni. Ez azon­ban rendkívül lelassította a fo­lyamatot. Az emberek ma már ne­hezen adják meg ismerőseik címét egy harmadik félnek. A legjobb eset­ben is előbb engedélyt kérnek ehhez, meg­beszélik a dolgot vele, és ez min­dig jelentős időt vesz igénybe.

További nehézséget jelentett az időpont egyeztetése, hiszen az em­berek ma sokkal kevésbé haj­lan­dóak egy legalább másfél, de in­­kább kétórás interjúra időt szánni. Mindezen túl sokan vonakodnak részt vállalni egy ilyen folyamatban, ők a rejtőzködők. Ez egyébként így volt már a ’99-es kutatás során is. Az viszont már különbséget jelentett, hogy rengetegen költöztek ki időközben külföldre, ezért borzasztóan nehéz volt a húsz és harminc év közöttieket elérni.

– Nem torzítja ez a mintát valamelyest?

– Valószínű, hogy ebben a mintában sokkal nagyobb arányban vannak jelen a zsidósághoz szorosabban kötődő személyek, mint a távolabb állók. Ők ugyanis könnyebben elérhetők, könnyebben hajlandók interjút adni, egyáltalán: fontosnak tartják a dolgot. A hólabda is hasonlóan működik: az alanyaink úgy adják tovább a hívást, hogy elsősorban azokat az ismerőseiket veszik figyelembe, akiket zsidó közegből ismernek, vagyis akikről úgy gondolják, érintettek lehetnek a témában. Ez már az előző felmérés alkalmával is jellemző volt. 18 éve is felülreprezentáltak voltak a mintában a jobban kötődő, erősebb identitással rendelkező személyek. Most ez még inkább így van. A régi mintában 25 és 30 százalék között volt a kötődők aránya, ez most valószínűleg 40 százalék fölött lesz.

Ez a minta éppen ezért a belső arányait tekintve nem mondható a mai Magyarországon élő zsidóság reprezentatív mintájának. Ám fon­tos hangsúlyozni, hogy a kutatás nem is irányult arra, hogy pontosan meg­mondjuk, hogy az itteni zsidóság hány százaléka szigorúan vallásos, il­letve hány százalékuk tartja csak le­származási alapon számon, hogy zsi­dó. Ez lehetetlen is lett volna. A lé­nyeg ezért az volt, és ezért kellett annyi interjút csinálni, hogy minden zsidó csoport elegendő számban legyen képviselve a mintában, hogy va­lamennyi csoportról el tudjuk mon­dani, mi jellemző rá. Ebből következően, a kutatás lezárultával minden fontos, magyarországi zsidó csoportról tudni fogjuk, hogy körülbelül mi jellemzi társadalmi, demográfiai mutatók szerint, mi a véleménye különféle kérdésekben, milyen a zsidó és más identitása, mit gondol az antiszemitizmusról vagy éppen a zsidó intézményekről. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy ezeknek a csoportoknak az eredményeink­ben megjelenő, egy­máshoz viszonyított aránya meg fog felelni a valóságos arányoknak. Ez­zel együtt hihetetlen mennyiségű tu­dományos és stratégiai szempontból is értékes információt fog az adatbázis tartalmazni.

 

– Mely csoportokat tekintették relevánsnak a felmérés alkalmával?

– Le kell szögeznem, hogy számos szem­pont alapján lehetséges csoportokat képezni egy ilyen elemzés so­rán. Mi az életkori csoportokat te­kintettük fontosnak, valamint az affiliált/részben affiliált/nem affi­liált zsidók csoportjait különböz­tet­tük meg, illetve a zsidó hagyományhoz való viszony szerint kép­zett csoportokat. Ez utóbbiakat úgy, hogy egy kétgenerációs modellt használunk, és azt nézzük, hogy a szülők generációjához képest a mostani generációban milyen mértékben van jelen a vallási, kul­turális tradíció számos eleme. Vannak, amelyek folyamatosan jelen vannak, olyanok, amelyek már a szülőknél sincsenek meg, illetve olyanok is, amelyek csak a mostani nemzedékben jelentek meg. Itt egyébként egy furcsa mintázat figyelhető meg. A legidősebbek, akik 1940-50-ig születtek, sokkal többet tudnak a zsidóságról, mint azok, akik 1950 és 75 között születtek, mert olyan családokban, helyen éltek és olyan iskolákba jártak, ahol a hagyományok még több-kevesebb intenzitással jelen voltak. Annak a generációnak az esetében pedig, amely mondjuk 1975 után született, és amelynek a tagjai a rendszerváltás idején, vagy azután jártak iskolába, egyfajta visszafordulást tapasztalunk a tradíciók, vagy legalábbis azok ismerete felé. Ez már az előző kutatásunk idején is látszott. Talán ennél is érdekesebb, hogy megjelent egy olyan fiatal, tradíció-folytonos csoport, amely a visszatérő szülők által követni kezdett hagyományokat viszik tovább ma már felnőtt gyermekeik.

– A zsidóság definíciójának számos, egymással kibékíthetetlen meg­-

közelítési módja ismert. Önök mi alapján határozták meg a mintába bekerülők körét?

– A law of return, mínusz a nem zsidó családtagok. Mi így közelítettünk a kérdéshez, ugyanis a lehető legszélesebben akartuk definiálni a megkérdezettek körét. Ezért azt mondtuk, hogy aki a visszatérési törvény értelmében bevándorolhat Izraelbe, és ott állampolgárságot kaphatna, az részt vehet a felmérésben. Ugyanakkor nem számítottuk a körbe a nem zsidó családtagokat, akik a törvény szerint szintén jogosultak állampolgárságot kérelmezni. Erre azért volt szükség, hogy minden csoport megfelelően nagy számban képviselve lehessen a mintában.

 

– Nagyjából hányan lehetnek ma Magyarországon azok, akik a felállított szempontok alapján zsidónak számíthatnak?

– Ezt az adatok véglegesítése előtt nem tudom pontosan megmondani, de a tanulmányban demográfiai extrapolációkat is fogunk közölni, hogy érzékelni lehessen, mekkora lehet a különbözőképpen definiált zsidó népességek aránya Magyarországon. A régi kutatásban szerepelt egy demográfiai tábla 2000-ig, és ezt most meghosszabbítjuk 2015-ig. Az biztos, hogy a zsidóság létszáma csökken, egyfelől a már említett és elsősorban a fiatalokat érintő elvándorlás, másfelől a gyermekvállalási szokások változása, illetve a gyermekvállalás időpontjának általános felfelé tolódása miatt.

Legutóbb minimum 60 ezerben, illetve maximum 80 ezerben ha­tároztuk meg a háláchikusan zsi­dók körét. Ha az apai származást is fi­gye­lembe vettük, a becsült lét­szám 80-125 ezer között volt. Egyet­len zsi­­dó nagyszülőt meghatá­rozva a be­kerülés kritériumaként, 160-180 ezer körülire tettük az érintett né­pesség létszámát. Az extrapolált összlétszám mindenesetre va­lószínűsíthetően csökkenni fog.

 

– Hogyan változott az elmúlt majdnem két évtizedben a magyarországi zsidók identitása? Mi áll jelenleg a saját zsidóságukhoz fűződő viszonyuk fókuszában, történt-e valamiféle elmozdulás a legutóbbi mintavétel óta?

– Sajnos egyelőre ezzel kapcsolatban sem tudok pontos adatokkal szolgálni, de az elmondható, hogy a ’99-es kutatás alkalmával az látszott, hogy az identitás tartalmában a szubjektív tényezők játsszák a nagyobb szerepet. A zsidósághoz való kapcsolódás érzése, a család, illetve a családot ért üldöztetések emléke, valamint a holokauszt traumája. Az az érzésem, hogy ez így is maradt. De hangsúlyozom, ez majd csak az adatok teljes feldolgozását, kiértékelését követően jelenthető ki biztosan, egyelőre a benyomásaimról tudok csak beszélni.

Ugyanígy ki lehet jelenteni, hogy a zsidók többsége a fővárosban él, esetleg nagyobb egyetemi városokban. A magas iskolázottság is megmaradt. Valószínűleg a vegyes házasságokban élők aránya sem változott jelentősen, bár elképzelhetőnek tartom, hogy a legutóbbi mérték, ami átlagosan 50 százalék körül volt, a fiatal generációkban – valamelyest csökkenhetett. Ezt persze még nem merem kijelenteni, de alig két hónap múlva, amikor hozzáférhetővé tesszük és értékelni is tudjuk az eredményeinket, már pontosabban fogunk látni ebben a kérdésben is.

Fontos még megemlíteni, hogy azok, akik vállalkoztak arra, hogy interjút adjanak – de ez szigorúan szubjektív benyomás – különösen a fiatalabb generációk, jóval kevesebb gátlással és sokkal nyitottabban beszéltek a zsidósággal kapcsolatos gondolataikról, tapasztalataikról.

Réti János írása

 

A cikk az Egység magazin 100. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.