Több mint kétezer évvel ezelőtt, a szentföldi Galileában élt egy szegény ifjú, aki gazdag szeretett volna lenni. Azonban Joszele – mert így hívták az ifjút – nem rendelkezett azokkal a kvalitásokkal, melyek segítették volna vágyának megvalósításában, ráadásul a körülmények sem játszottak javára, melyektől vagyonos ember válhatott volna belőle.
Egyszer a városba érkezett a nagy tudós hírében álló Rabbi Ábá, hogy Tóra-tanulásra buzdítsa a helység lakóit és kihirdette: „Aki hosszú életet és gazdagságot kíván, az jöjjön hozzám és tanuljon, mert így szól az Írás: »Hosszú élet a jobbjában, baljában pedig gazdagság és tisztelet.«”
Felcsillantak Joszele szemei és alig, hogy meghallotta ezeket a szavakat, a rabbihoz sietett: „Rabbi, égek a vágytól, hogy Tórát tanulhassak. Fogadj kérlek a tanítványaid közé!”
A rabbi pedig szívesen fogadta az ifjút, aki valóban nagy elszántsággal vetette bele magát a Tóra-tanulásba, s napról-napra több és több tudást szedett magára.
Múltak az évek, s a Tóra bölcsességei ellenére Joszele szívében egyre erősödött a gazdagság utáni vágy, és egy nap nem is tudta tovább türtőztetni magát, mestere elé állt:
„Rabbi! Te, amikor kiálltál a térre, hogy tanítványokat gyűjts, gazdagságot ígértél. Tessék, én már évek óta hűségesen tanulok, te magad is elismerően szóltál tudásomról, de ugyan olyan szegénység vesz körül, mint előtte. Mikor jön el végre a megígért gazdagság?”
Joszele beszéde igencsak megdöbbentette a rabbit, s bosszankodva, anélkül, hogy válaszra méltatta volna a fiút, elhagyta a termet. Szobájában komoran temetkezett magába, s fejében azon tanakodott, hogy elküldje-e a fiút. Miközben tépelődött, egy öregember kopogtatott az ajtaján, aki bebocsátása után a következőket adta elő:
„Rabbi! A jó Teremtő sok kinccsel áldott meg, ám nagyon fáj, hogy míg gyümölcsöző munkámat folytattam, nem tanulhattam Tórát. De hátha nem késtem még el, hogy megkaphassam az örök élet égi jutalmát, ezért szívesen megosztanám hatalmas vagyonom, hogy Tórát tanulhassak.”
Rabbi Ábá rámosolygott a munkában megőszült öregre majd bemutatta neki Joszelét. A két férfi gyorsan megegyezett, és az aggastyán mindenféle földi jóval halmozta el Joszelét, aki még szorgalmasabban tanult és oktatta a szent Tant a csengő aranytallérok jutalmáért.
Egyszer aztán, mikor Joszele a Tóra mélységeiben búvárkodott, hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Lelkét valami keserű fájdalom szorongatta, mire lassanként ráébredt erkölcsi hitványságára. Felismerte végre az élet értelmét, hogy a pénz nem más, mint az igaz út gáncsa, akadály, melyben könnyű megbotlani, de annál nehezebb átugrani.
Joszele keserves sírásban tört ki, hogy az egész teste remegett belé. Mikor a bölcs mester a tanházba lépett, érdeklődve fordult tanítványa felé: „Miért sírsz Joszele?”
„Drága mesterem, azért sírok, mert az én szívem eddig csak a földi hiúságokat kereste, s hiába tanultam szépen, a szent Tant, csak mint eszközt használtam, hogy vele a hitvány földi élvezetekben úszkálhassak…” – felelte az ifjú, majd újabb sírógörcs fogta el.
Erre a rabbi arcán széles mosoly jelent meg, átölelte Joszelét, s felkiáltott: „Hát végre megértetted! Most már tényleg az igazi tanítványom vagy!”
Joszele pedig, mikor lenyugtatta magát, felkereste a gazdag öregembert, s kérte, hogy vegyen vissza minden kincset, melyet neki adott, s kívánta, hogy ossza szét a szegények és szenvedők között.
„Nagy hiba volt elfogadni kincseidet, mert a földi gazdagságnak nincs értéke! Én inkább csak az égi jutalomban szeretnék részesülni, ha ezek után az Örökkévaló még méltónak talál.”
– fejezte be Joszele.
Az igazság felismerésére jutott Joszele pedig a Szentföld híresen nagy tudósa lett, akit az utókor a Misnából, mint Joszé ben Kiszmá rabbit ismerte meg. Ahogy a Szentírásban áll: „Jó nekem szád Tana, inkább mint ezrei aranynak és ezüstnek.” (Zsoltárok 119:72.)
| Az „egy talmud-bölcs legendája”, Zsidó Ujság, 1929. 5. évf. 19. szám, 6. old. alapján. |