Egy szombati látogatás nyomán elevenedett meg egy családtörténet, amelyben az 1956-os forradalom, a gyász és a zsidó vallásjog különös módon fonódott össze.
Ritka és megható pillanatnak lehettek tanúi a Vasvári Pál utcai zsinagóga hívei, amikor egy szombati Isten-tiszteleten olyan vendég érkezett, akinek emlékei egészen 1956-ig vezettek vissza. Eisenberger Róbert (Ari) több mint fél évszázad után tért vissza abba az épületbe, ahol édesapja, Eisenberger Jicchák Méir (Ignác) egykor kántorként szolgált. Látogatása nemcsak személyes emlékeket idézett fel, hanem egy különleges történetet is, amelyben a történelem és a zsidó jog találkozott.
Egy kántor családjának megpróbáltatásai
Eisenberger Róbert utoljára 1956-ban járt a Vasvári Pál utcai zsinagógában. Édesapja, Eisenberger Jicchák Méir (Ignác) kántorként és sakterként szolgálta a budapesti ortodox közösséget. Életét súlyos tragédiák kísérték: első feleségét és négy gyermekét a holokausztban veszítette el. A háború után új családot alapított, ebből a házasságból született Robert.
A kántorra ma is emlékeznek a közösség régi tagjai. Herskovics György, a közösség egyik oszlopos alakja felidézett egy különösen érdekes történetet a család életéből, amely az 1956-os forradalom napjaihoz kapcsolódik.
Az 1956-os forradalom és egy nehéz vallásjogi kérdés
1956 októberében Eisenberger Jicchák Méir édesapja, aki már korábban Amerikába emigrált elhunyt. A budapesti kántor megkezdte a hagyományos hétnapos gyászidőszakot, a sivát. A gyász azonban váratlan történelmi fordulattal találkozott: kitört a forradalom, és hirtelen lehetőség nyílt arra, hogy a család elhagyja Magyarországot.
A döntés azonban egy vallásos ember számára nem pusztán gyakorlati kérdés volt. Eisenberger előbb egy ortodox rabbit keresett fel azzal a kérdéssel, hogy szabad-e megszakítani a sivát és elhagyni az országot. Csak miután erre egyértelmű igenlő választ kapott, indult útnak családjával, végül Brooklynban telepedtek le.
Mit mond a háláchá?
A történet hátterében egy érdekes vallásjogi dilemma áll. A zsidó gyász szabályai szerint a temetést követő első hét nap, a sivá a legszigorúbb időszak. A gyászoló ilyenkor lehetőség szerint nem hagyja el a gyászházat, kerüli a hétköznapi elfoglaltságokat és mindazt, ami elterelheti figyelmét a gyászról.
A klasszikus források ugyanakkor kivételeket is ismernek. A Sulchán Áruch szerint például elhagyhatja a gyászházat, ha csak így tud részt venni a közösségi imán és kádist mondani, illetve akkor is, ha valamilyen fontos micva teljesítése ezt szükségessé teszi. Más esetekben is engedélyezett a távozás, ha azt komoly kényszer vagy veszély indokolja.
Valószínűleg ezekre az elvekre támaszkodhatott az a rabbi is, aki Eisenberger kérdésére igennel válaszolt. Ha ugyanis úgy ítélte meg, hogy családja számára külföldön biztosítható a vallásos élet és a gyermek megfelelő zsidó nevelése, az önmagában micvának tekinthető cél volt. Emellett reális veszélyt jelenthetett az is, hogy sakterként a politikai helyzetben sem ő, sem családja nem lehetett biztonságban.
Oberlander Báruch rabbi eredeti cikke ide kattintva olvasható.
A borítókép illusztráció. Fotó: Fortepan / Mácsai István.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.