„Nekünk nem volt Mózesünk”

1990-ben avatták neológ rabbivá. Úgy véli: ha nincs a rendszerváltás, ez nem történhetett volna meg, miután rabbiképzősként megtagadta, hogy jelentsen „államellenes szervezkedésekről”. Egykor neológ országos főrabbi volt, a tábori rabbinátus vezetőjeként tábornoki rangot kapott. Ma – bár temploma a neológia zászlóshajója – a Mazsihisz konzervatívnak mondott ellenzékébe szorult. A Chábádot ellentábornak tartja, de személyes ellentétei nincsenek ottani ismerőseivel. Frölich Róberttel beszélgettünk. Steiner Zsófia írása

 

– Milyen volt a rendszerváltáskor rabbinak lenni? Hogyan hatott a pályájára a ’90-es évek zsidó reneszánsza?

– Nagyon nagy átrendeződés volt a ’90-es évek elején – újjáalakult sok szervezet, hitközségiek is, tanultuk, mi az, hogy önálló zsidó élet. Igazából nem tudtunk mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal. Valahogy úgy éreztük magunkat, mint őseink, amikor kijöttek Egyiptomból. Az, hogy megyünk Kánaánba, nem lehetett cél – mert nem volt Kánaán. Pozitívum volt, hogy nagyon sokan kerültek elő a ’90-től ’95-96-ig terjedő időszakban, akik akartak valamit csinálni. Hogy ebből miért nem tudtunk tőkét kovácsolni – és tudatosan használom a többes szám első személyt, mert én magam sem tudtam –, ez történelmi hibánk. Mentségünkre szolgáljon, hogy nekünk nem volt Mózesünk, hogy megmondja, mit kell csinálni. Bennünk voltak azok a gátak, amelyek a létező szocializmus utolsó pár évtizedében szocializálódva beépültek, és azokról nem tudtunk lemondani egy pár év alatt.

 

– Milyen gátakra gondol?

– A nyíltan zsidónak lenni attitűd nem volt meg bennünk. Az, hogy a felbukkantak fiatalok, nosza, csináljunk nekik programokat, vigyük őket ide-oda, próbáljuk meg a gyerekeken keresztül a szülőket bevonni – ezt nem tudtuk abszolválni. A szülők örültek, hogy a gyerek zsidók között van, de mégis idegen volt ez a közeg nekik. Mi abba nőttünk bele, hogy lopva járunk templomba, zsidók közé, és nem tudtuk elmagyarázni, hogy most már nem kell félni. Ezeket a reflexeket nem tudtuk lebontani.

 

– Én a rendszerváltáskor kezdtem az iskolát, nekem a zsidósággal kapcsolatos élményem ebben az időben az volt, hogy együtt voltak a szervezetek. Ha elmentél egy purim-bálra, akkor ott mindenki ott volt együtt. Ma már nincs így, mindenki magának szervez. Ez pozitív vagy negatív?

– Lehet jó és lehet rossz. Annak idején voltak központi ünnepségek, itt, a Goldmark teremben. Voltak a kisebb közösségeknek ünnepei, ezek szórtan meg is maradtak, a központi tűnt el. Pedig annak volt kohéziós ereje. Ez fogta össze a társaságot: aki zsidó volt, jött velünk bulizni. Ikonikus hely volt, volt egy sajátos hangulata. Az, hogy ez a központi elem megszűnt, lehetőséget adott a mikroközösségeknek, hogy a saját tagjaikat aktivizálják.

 

– Hogyan hatott ebben a szocialista berögződésű légkörben a Chábád megjelenése?

– Az elején az ember azt se tudta, hogy a Chábádot eszik-e vagy isszák. El voltunk itt zárva a vasfüggöny mögött, és nem tudtuk, hogy mi az, hogy lubavicsi, vizsnyici, szatmári, breszlevi – hószed-hószed, zsidó-zsidó. És megjelent Oberlander, akit a mai napig nagyon tisztelek és becsülök, személyes ellentéteink nem nagyon vannak. Tanított az Anna Frankban, a Rabbiképzőben, azt gondoltuk, hogy ebből jó dolog kerülhet ki, tény, hogy kicsit erősítheti a vallásos kötődést, ha megjelenik egy szakállas-kalapos zsidó és próbálja átadni azt a világot, amiben ő él. Nekem, aki a Dob 35-ben lettem anyakönyvezve, ott nőttem föl, tényleg öröm volt, hogy megjelent. Aztán megjelent az első Chábád kiadású könyv, a Hertz-biblia, ami elültette bennem a gyanú magvait. Én még emlékszem, amikor a nyolcvanas évek közepén kiadta ezt Scheiber Sándor (micsoda harcokat kellett vívnia, hogy ez a szocialista Magyarországon megjelenhessen!), és akkor megjelent a Chábádnál a kilencvenes évek közepén, kvázi tömegcikké alakítva… Hozzáteszem: szükség volt rá, a Scheiber-féle kiadásból már mutatóban sincs, de valahogy nekem volt egy rossz érzésem. A kommunikációjuk nem tetszett. 20 éve mondom a Síp utcá­ban, hogy a Chábád komoly kihívás a hitközségre. Nem a vallásos elkö­te­leződése, hanem a policy-je, a mű­ködésének módja az, ami nekem nem tetszik. Egyet el kell ismerni – a Chá­bád négy közösséget kialakított az elmúlt 20 évben: a Károly körút, a Vasvári, Óbuda és most a Vár. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen követendő példa kellene, hogy legyen mindannyiunk számára. Függetlenül attól, hogy szeretem vagy nem szeretem a Chábádot.

 

– Azt mondja, hogy 20 éve azt hajtogatja a Síp utcában, hogy a Chábád egy kihívás…

– Igen, versenytárs, aki szükségszerűen ellenérdekelt. A Síp utca az elmúlt lassan harminc évben belekényelmesedett a saját életébe. Létrejött az EMIH, és a Mazsihisz nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a monopolhelyzete megrendült. A helyzet a mai napig fennáll, belekényelmesedtünk a pozíciónkba, hogy minket úgyse lehet megroppantani, meggyengíteni. De lehet, mindenkit lehet. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy a Chábád igenis ellenérdekelt, így aztán egy fajta „fenyegetés”. A Mazsihisznek nem a létét fenyegeti, de az erejét és a különböző helyi hitközségek erejét jelentősen. Az én olvasatomban ez a hagyományos magyar zsidó élet gyöngítése, mert óhatatlanul megjelenik a konkurencia okán a szétaprózódás.

 

– Úgy beszélünk a magyar zsi­dó­ság­ról, mintha ez egy egységes entitás lenne. Létezik valójában ilyen egységes közösség?

– Attól függ, hogy hogy definiáljuk a közösség szót. Ha olyan csoportról beszélünk, amit belülről alakítanak ki, akkor nem létezik. Ha egy olyanról, amit a kívülállók állítanak össze, akkor viszont igen. Egységes magyar zsidó közösség nem létezik. A magyarországi zsidók hihetetlen sokrétűek, sokszínű a magyar zsidóság, bár e sokszínűséget én némileg másképp értelmezem, mint sokan körülöttem.

 

– A ’90-es évek nagy kérdése volt, hogy legyen-e a magyar zsidóság nemzetiség. Hol állt ebben a vitában?

– A „nem” oldalán. Egyszer apámat megkérdeztem, hogy ő minek vallja magát – apámat nem kell bemutatnom, gondolom, a régi zsidóknak –, magyarnak vagy zsidónak. Ő azt mondta, magyarnak. Kérdeztem tőle, neked nem magyarázták el elég világosan, amikor elvittek munkaszolgálatra meg Mauthausenbe, hogy nem vagy magyar? Mire azt mondta az apám: ezt nem ők döntik el. És azt gondolom, hogy amikor a mi őseink, beleértve apáinkat is, magyarnak vallották magukat, akkor nekünk ezt nincs jogunk elvitatni. És ugyanez a helyzet a zsidóságunkkal is, függetlenül attól, hogy gyakoroljuk-e a vallásunkat.

 

– Mi a mai magyar zsidóság legnagyobb kihívása, túl az öndefiníción?

– Egyik a vegyesházasság. Azt tudom, hogy komoly kihívás olyan környezetet teremteni a gyerekeinknek, hogy egyáltalán esélyük legyen zsidó férjet vagy feleséget találni. Másik, amire utaltunk: a belső tudatlanság. A fiatalok eljönnek Rásesónekor, Jankiperkor, beszélgetek velük, megnézzük a szomszéd új autóját, öltönyét, barátját, barátnőjét aztán hazamennek, és nem tudják, a kettő közt mit kell csinálni. Erős a gyanúm, hogy ahogy én nem tudom, hogy lehetne ezt legyőzni, a kollégáim sem tudják. De találni kellene olyanokat, akik tudják.

 

– Miben más egy mostani rabbi munkája, mint harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdte – vagy egy picit visszább nyúlva, azoknak, akiktől tanult?

– Egészen más a világ, amiben élünk. Én még emlékszem arra – most, hogy így beszélgetünk a Rum­bach-Wesselényi sarkon – egy­kilométeres körzetben itt volt 8-10 stibele. Ma nincs egy sem. A Klau­zál csarnokban volt egy kóser hús­szék, az Eötvös utcában, a Csaná­dy utcában, a Visegrádi utcában is. Ma nincs. Ebből a szempontból azt mondom, hogy könnyebb volt vallásos zsidónak lenni, mert volt egy kiépült, erős infrastruktúra hozzá. De akkor jelentős, zsidóságát megélő népesség is volt. Van egy óriási különbség az akkori zsidók, meg a mostani zsidók között. Azok a nyugdíjasok, akik a ’70-es, ’80-as években megtöltötték a templomokat, az 1920-as években születtek, beleszülettek abba, hogy vallásos zsidók. A háború előtt a neológ zsidó nem sokban különbözött az ortodoxtól, a jelentős részük ugyanúgy kósert evett, szombatot tartott. Amikor jött a szocialista államrend, megalkudtak a körülményekkel, de amikor nyugdíjba mentek, már mit vehettek el tőlük? Visszataláltak a templomba. Mi ezeknek vagyunk a gyerekei, mi még láttuk, hogy a szüleink elmennek a templomba. A mostani nyugdíjasok már a háború után születtek, ők pont akkor voltak fiatalok, amikor a zsidók nem a templomba mentek, hanem álltak előtte. Az ő unokáiknak már nincs meg az útjuk. Ezt kéne megtalálni és kikövezni valahogy.

 

A cikk az Egység 122. számában jelent meg. 

  • Küldés emailben