Miért csak ros hásáná második napján fújunk sófárt idén?

Ebben az évben újév első napján elmarad a sófárfújás, mivel szombaton nem gyakoroljuk ezt a micvát. Jogosan merülhet fel a kérdés: hogyan írhatja felül a sábát a sófárfújást, amikor mindkét parancsolat a Tórából ered?

Mózes negyedik könyvében ez áll (29:1):

A hetedik hónapban, a hónap elsején szent gyülekezés legyen nálatok; semmi szolgai munkát ne végezzetek, a harsonariadás napja legyen az nektek”.

A hetedik hónap (niszántól számolva) tisri hónap, s annak első napja ros hásáná. Erre a napra írja elő a Tóra a sófárfújást, idén azonban erre egészen a második nap reggeléig várnunk kell. Ráadásul a sófár megszólaltatása nem is esik a szombaton tilalmas 39 tevékenység közé (bár bölcseink más szombatokon sem engedélyezik, annak hétköznapi jellege miatt).

A tilalmat a Misna (Ros hásáná 29/b) fogalmazza meg:

“Ha ros hásáná szombatra esik, a Szentélyben megfújják a sófárt, de az országban nem.”

Magyarázattal a Talmud szolgál:

“Rábá mondta: Mindenki köteles a sófár megfújására, de nem mindenki ért hozzá. Ezért fennáll a veszély, hogy valaki fogja a sófárját és elviszi egy szakértőhöz, hogy tanuljon tőle, s eközben négy könyöknél hosszabb távon cipeli magával közterületen [ami tilos szombaton].”

Hasonló okból nem használjuk szombaton a szukoti ünnepi csokrot és halasztjuk el a megilaolvasást, ha purim szombatra esik.

Ebből láthatjuk, hogy a szóbeli tan bölcseinek joguk volt változtatni egy tórai előíráson annak érdekében, hogy elejét vegyék egy tórai tilalom megszegésének. Döntésük mindenkire kötelező érvényű az alábbi tórai vers alapján (5Mózes 17:10):

“Te pedig cselekedjél amaz ige szerint, amelyet tudtodra adnak arról a helyről, melyet kiválaszt az Örökkévaló; és őrizd meg, hogy cselekedjél mind aszerint, amire téged tanítanak.”

Érdemes megjegyezni, hogy a Szentély lerombolása után volt egy időszak, amikor megszólalt a sófár szombaton is: ameddig még fennállt a legfontosabb bírói testület, a Szánhedrin, azon a településen, ahol éppen ülésezett, megfújták a sófárt, mert nem tartottak attól, hogy a legnagyobb bölcsek és próféták jelenlétében lesz olyan tudatlan ember, aki közterületen cipelné a sófát szombaton.

A Jeruzsálemi Talmud szerint (Ros hásáná 4:1) a szombati sófártilalomra maga a Tóra utal, hiszen a sófárfújást előíró, fentebb idézett vers mellett találunk még egy ide vonatkozó tórai mondatot (3Mózes 23:24):

“Szólj Izrael fiaihoz, mondván: A hetedik hónapban, a hónap elsején legyen számotokra szombati nyugalom, a harsonariadás emléke, szent gyülekezés.”

E magyarázat szerint, ha tisri hónap elseje szombatra esik, csak megemlékezünk a sófárról, de nem szólaltatjuk meg. Ha kinyitjuk a ros hásánái imakönyvet, abban is azt látjuk, hogy szombaton nem a sófár hangjára utalunk, hanem annak emlékére.

A hászid bölcsek között felmerült a kérdés, hogy miként vonhatták meg a Misna bölcsei az egyik legfontosabb micvát a zsidóktól néhány tudatlan ember kedvéért? Az Álter Rebbe válasza az (Likutéj Torá, Druséj ros hásáná 56a), hogy a szombat és a szombati törvények megtartása akkora spirituális erővel bír, mely feleslegessé teszi a sófár megszólaltatását.

A sófárfújás egyik legfontosabb eredménye az, hogy az Örökkévalóban megújul a teremtményei iránt érzett öröme, s ezért továbbra is ellátja őket a létezésükhöz szükséges életerővel. A szombat egyik központi eleme éppen ugyanez: Isten és a zsidó nép közös öröme, ahogy Jesájá prófétánál is áll (58:13-14):

“Ha visszavonod a szombattól lábadat, hogy nem végzed dolgaidat szent napomon, hanem gyönyörnek nevezed a szombatot, tiszteltnek az Örökkévaló szent napját és megtiszteled, hogy nem végzed útjaidat, nem keresed ügyedet és szót nem beszélsz róla: akkor gyönyörködni fogsz az Örökkévalóban, hajtani engedlek a föld magaslatain és enned engedem Jákob atyádnak örökségét – mert az Örökkévaló szája beszélt.

A sábát megszentelésével és törvényeinek betartásával tehát örömet okozunk Istennek, aki ezért továbbra is örömmel tart életben minket és áraszt el áldásaival. A szombat hatása tehát éppen ugyanaz, mint a sófáfújásé, ezért a szombatra eső ros hásáná alkalmával nincs szükség e micva gyakorlására.

Ez a gondolatmenet természetesen nem vonatkozik arra az időre, amikor még állt a jeruzsálemi Szentély, hiszen az Örökkévaló által választott helyen, az isteni jelenlét földi lakóhelyén megszólaltatott sófár hatása felülmúlta a szombat megtartásával járó örömöt, így a Szentélyben szombaton sem mondtak le a sófárfújásról.

A hétköznap háromszor elmondott Főimában a “nagy sófár” megszólalásáért fohászkodunk, mely a végső megváltás eljövetelét jelzi, ahogy Jesájá próféta jövendölte (27:13):

És lesz ama napon, megfúvatik a nagy harsona és jönnek, akik bujdostak Asszíria országában és akik elszéledtek Egyiptom országában, és leborulnak az Örökkévaló előtt a szent hegyen, Jeruzsálemben.”

A “nagy sófár” szimbolizálja a spirituális örömök betetőzését, amikor az Örökkévaló a világ minden sarkából hazatérő gyermekeiben leli majd örömét. A sófár hangjai felébresztik a – földrajzi vagy lelki értelemben – távolba szakadt zsidókban szunnyadó isteni szikrát, és ők visszatérnek őseik földjére és őseik Istenéhez. Reméljük, minderre még az idén sor kerül!

zsido.com

Forrás: chabad.org

  • Küldés emailben