Honnan tudjuk, hogy mikor antiszemitizmus az anticionizmus?

 

 Argumentációs javaslat az antiszemitizmusfogalomnak és az antiszemitizmus elleni küzdelemnek a hagyományos antiszemitizmusról az anticionista változatára történő kiterjesztéséről. 

 

Az anticionizmus több, a cionizmus eszméivel szemben álló politikai vagy vallási nézet gyűjtőneve. Egy széles körben elfogadott definíció szerint azt a meggyőződést értjük alatta, hogy Izraelnek nincs joga létezni és Izrael népe nem határozhatja meg, hol húzódnak az ország biztonságos és védhető határai.

Az anticionizmus eredete még Izrael Állam megszületése előttre nyúlik vissza: először a 20. század elején használták elsősorban a brit mandátum területén mikor zsidók hazatelepülése ellen erőszakosan fellépő arabok kapcsán. A’70-es évekre vált bevett fogalommá: az izraeli-arab konfliktusok részeként kapott jelentőséget. Az arab világból induló Izrael ellenesség ekkorra már a nyugati világban elterjedt. Mára egyértelművé vált: az anticionizmus az antiszemitizmus egyik válfaja.

 

Elõzetes megjegyzések

A kifejtés és a tevékenység során kerülni kell az egyes személyekre, illetve szervezetekre vonatkozó „antiszemita” megnevezést (kivéve, ha az érintettek teljes tevékenységére vonatkozólag vagy öndefiníciójuk alapján ilyesmi egészen egyértelműen megállapítható), és mindig az adott megnyilvánulást, szöveget vagy tevékenységet kell „antiszemita”-ként felmutatni.

Ez azért is célszerű, mert megakadályozza annak az ’ellenérvnek’ a használatát, amely az illető más megnyilvánulásaira hivatkozik (ld. „sok zsidó barátom van”, „részt vettem az Élet Menetén” stb.), illetve arra, hogy esetleg ő maga is zsidó származású (az antiszemitizmus anticionista válfajába tartozóként azonosítható tevékenységek nagyobb ismertségű elkövetőinek jelentős része zsidó származású és/vagy identitású).

A kifejtés és a tevékenység alapjául nem a deklaratív (’véleménynyilvánító’), hanem az elemző-érvelő megközelítést javaslom. A követendő eljárás az, hogy az antiszemitizmus anticionista válfajában szükségszerűen megjelenő érvrendszer elemeit visszavezessük a „hagyományos” antiszemita érvrendszer strukturális elemeire és egyben ennek az érvrendszernek az érvényességét elvileg és meggyőzően cáfoljuk.

 

A „hagyományos” antiszemitizmus alapvetõ toposzainak és narratív funkcióinak feltárása

a) A zsidó léte ősbűnnel terhelt – ez az ősbűn metafizikai, vallási eredetű, de életmódjában is minduntalan megmutatkozik.

b) A zsidót érő radikális, tehát lényegi kritika így valójában a zsidó létezésének morális alapját, léthez való jogát vonja kétségbe.

c) A zsidót érő egyes vádak tulajdonképpen csak igazolásai és illusztrációi az ősbűnnel terhelt állapot következményeinek. Nincs jelentősége annak, hogy a zsidót érő vádak önmagukban igazak-e.

d) Csak az a lényege szerint helyes leírása a zsidót érintő minden eseménynek, függetlenül a jogi viszonyoktól, az események kronológiájától vagy bármi egyébtől, amely kidomborítja a zsidó ősbűnéből fakadó elvetemültségét.

d) Ha zsidó végez egy adott társadalmi vagy gazdasági tevékenységet, akkor az a tevékenység bűnös, vagy leplezni próbálja bűnös voltát, míg, ha ugyanazt a tevékenységet nem zsidók végzik, akkor e tevékenységek nemesek vagy maguktól értetődők, esetleg közömbösek.

e) A zsidó szándékai alantasak – a nem zsidó fél szándéka alapvetően nemes, hiszen csak az ősbűnnel terhelt szörnyeteg ellen védekezik. A vele szemben – mindig jogosan – fellépők esetleg helyteleníthető túlkapásokra ragadtatják magukat, de ez – és ennek morális ódiuma – is a zsidók tevékenységére vezetendő vissza. Amikor majd nem lesznek zsidók, akkor túlkapásokra sem lesz szükség, az ellenük fellázadóknak majd nem kell bemocskolniuk a kezüket.

f) A zsidónak tökéletesnek kellene lennie ahhoz, hogy ne ítéltessék meg, de ez a fentiekből adódónak nem lehetséges.

g) A zsidó nem ítélhet, csak tárgya lehet az ítéletnek.

h) A zsidó tevékenységének mindig valamilyen rettenetes – morálisan végletesen elítélendő – bűnökhöz van rejtélyes köze, ezek árnyéka vetül rá akkor is, ha nem ő követte el, valójában ő testesíti meg, ő jeleníti meg ezeket.

i) A zsidó bitorol, valójában nincs joga törvényadta jussához sem, akkor sem, ha javait a keresztény uralkodók és a keresztény világ törvényeinek betartásával és előírásai alapján szerezte. A tételes jog itt nem segít, csak az igazságosság, amely a zsidó által bitorolt javakat visszajuttatja a zsidó által kisemmizetteknek.

j) A zsidó tudományos, gazdasági, művészeti eredményei értéktelenek, ezeket nem szabad a zsidó igazi lényének megítélésekor figyelembe venni, mert ezek is csak bitorlásra és az ősbűnre vezethetők vissza.

k) A zsidó disszimulál: amikor megpróbál helyes módon viselkedni, akkor valójában csak gyalázatos szándékait leplezi.

l) A zsidó eliminálásával majd helyreáll valamiféle nemes, természetes és békés világrend, melyet a zsidó megjelenése és mesterkedései zavartak meg.

m) A zsidó rejtélyes módon uralkodik, manipulál, hatalma óriási, igazában az egész világot lényegileg befolyásolja a léte, hisz eltűnése, kiiktatása is csak ezért hozhatja el a korábbi idők természetes és reményteli állapotait.

n) A zsidó elleni harc a fentiekből adódóan önmagán, az adott konfliktus arányain és méretén messze túlmutató globális, esetleg kozmikus jelentőséggel bír, valójában a Rossz és a Jó küzdelme ez.

 

Az antiszemitizmus anticionista változatának toposzai és levezetési láncai

Mint látni fogjuk, a fenti toposzok illetve levezetési láncok szinte azonos szerkezetben találhatók meg az anticionista diskurzusban. Általánosságban megjegyzendő, hogy minden eddig ismert anticionista diskurzusnak ezek az elemei. A tárgyi, egyes izraeli intézkedésekre, jogszabályokra vagy politikai irányzatokra vonatkozó kritika néhány lépésben az itt bemutatott toposzokba és levezetési láncokba csúszik át minden olyan esetben  és minden olyan szövegben, amelynek szerzői – akár a vélelmezett illetve felvetett jogsértések mértékét,  akár az egész konfliktus áldozatainak számát, akár területi kiterjedését vesszük figyelembe –  látványosan aránytalanul foglalkoznak az izraeli viszonyokkal. 

Sajnálatos módon az ENSZ-től kezdve a mainstream sajtón keresztül a szenvedélyes internetes vitafórumokig a helyzet mindig vagy szinte mindig ez. Árulkodó jele ennek az, ahogyan saját tevékenységüket ezek a szerzők meghatározzák: „Izrael politikáját bírálom” –  a kritikai felvetés  tárgya a legritkább esetben valamilyen  konkrét szakpolitikai intézkedés, legfeljebb az „Izrael-kritika” szinonimájává vált toposzokat sorolják fel, mint a települések, vagy a „megszállás”, a kritika tárgya valójában maga az állam létezése, és a magától értetődőnek felmutatott „hidden evil agenda”, azaz az, hogy bármilyen tett és jelenség mögött szükségszerűen valamilyen gonosz szándék ismerendő fel. Ez annak a jele, hogy a konfliktus tárgyalása – nem utolsósorban az ellenérdekelt felek által ebbe fektetett mérhetetlenül sok energiának és forrásnak tulajdoníthatóan, de azért is, mert a konfliktusra ráépülő komplex történelmi-világnézeti narratíva nagyon erős és nagyon mélyen gyökerező kulturális mémeket és hagyománnyá vált képzeteket vett birtokba – messze túlnyúlik annak tényleges terjedelmén és jelentőségén. Amiképpen a hagyományos antiszemitizmus a zsidó metaforáját emelte egy világmagyarázat középponti elemévé, önmagán túlmutató tartalmakat magába sűrítő példázatává, akképpen az antiszemitizmus anticionista változata is ugyanezt teszi.

Mielőtt a tételes felsorolásba fognánk, be kell mutatnunk azokat a rendszerszerű különbségeket, amelyek a hagyományos antiszemitizmus és az anticionista változatban megjelenített alaphelyzetből adódóan a két változat sztereotip toposzai és levezetési láncai között fennállnak. Látni fogjuk, hogy néhány magától értetődő megkülönböztetés bevezetésével a toposzok és levezetési láncok szinte egybevágóak lesznek a két változat között.

 

 

Strukturális különbségek az antiszemita ideológia hagyományos és anticionista változatában

A zsidóság mint embercsoport, illetve Izrael Állam: az antiszemitizmus anticionista változatának tárgya Izrael állama. Izrael az ősbűn (ld. fent) hordozója, létrejöttének körülményeit foglalja így ideológiájába az antiszemitizmus anticionista változata. Nem kétséges ugyanakkor, hogy ez az ősbűn és annak gyanúja átadódik a zsidókra is, amennyiben nem határolódnak el határozottan, esetleg szenvedélyes anticionistává válva maguk is Izrael Államától. Amikor azonban az állam az antiszemita világkép centrális szereplője, és nem az államtalan embertömeg, az ideológiának csak közvetetten jelenik meg a rasszista alapvetése, amennyiben a zsidók állama egyedüli és minden mással összevethetetlenül kezelt szereplője a vázolt ideológiai alapú támadásoknak. Ez az egyik oka annak, hogy az anticionista változattal jószándékú emberek könnyebben téveszthetők meg.

Az ősbűn ebben az esetben a felszínen nem teológiai konfliktus vagy a múlt ködébe vesző metafizikai alapvetés (bár – elsősorban iszlám oldalról – „az üdvtörténeti elsőszülöttség” kérdése továbbra is az egyik legalapvetőbb megítélésem szerint), hanem az állam 70 évvel ezelőtti megalapítása, illetve a 100 éves Balfour-nyilatkozat és a népszövetségi mandátum. Bár történelmi léptékkel mérve nemrég történt eseményekről van szó, mitizáltságuk az anticionista propagandában igen jelentős mértékű, szinte az ókori mondák mértékében torzítja az ismert tényeket, folyamatokat és azok jogi alapjait. A valaha volt „palesztin államiság”, esetleg a filiszteus leszármazás, az öröktől fogva állt Sziklamecset és hasonló önellentmondásos, ténytagadó mitologémák képesek anyagi erővé válni az ideológiában. Ezeket a mainstream nyugati anticionizmus olyan logikátlanul önigazoló módon építi be és igazolja a maga rendszerében, hogy „ezek az elnyomottak és kisemmizettek méltóságának helyreállítását szolgáló narratív elemek, ezért, ha nem igazak is önmagukban, de lényegüket tekintve mégis azok”.

Míg az állam és intézményes hatalom nélküli zsidóság nem rendelkezett közhatalmi és fegyveres erővel, ezekkel az eszközökkel vissza sem élhetett. Miután a zsidó nemzet Izrael megalapításával nemzeti otthont és államot alapított, ennek következtében alkalmassá vált arra, hogy adott esetben minden más államhoz hasonlóan támadjon és védekezzen, hatalmat gyakoroljon állampolgárai és az általa ellenőrzött területek lakói felett, megelőző intézkedéseket vagy egyéb katonai ellenintézkedéseket foganatosítson és kollaterális veszteségeket okozzon, illetve fegyveres erőinek tagjai adott esetben bűncselekményeket is elkövessenek. Ennélfogva Izrael tevékenysége megítélésének alapja nem lehet az, hogy minden tevékenységét (az önvédelmet is beleértve) automatikusan bűnnek tekintenek, csakis az, hogy hasonló helyzetben más államok miképpen  képesek saját legitim érdekeiket megvédelmezni és ténylegesen miképpen hajtják végre ezeket az intézkedéseket, és mik a tényleges, gyakorlatban alkalmazható és számon is kért kritériumai például az „arányos visszacsapásnak”. És hát tudjuk, hogy más államok hadseregei legritkábban telefonálnak figyelmeztetésül az ellenséges katonai célpontok közelében lakóknak….

A hagyományos nyugati antiszemitizmus erre vonatkozó toposzában a zsidó kizsákmányol, kihasznál, becsap és bitorol. Áldozata az egész keresztény világ. Az antiszemitizmus anticionista változatában ez az „elnyomott-elnyomó”, az „áldozat-elkövető” dichotómiában jelenik meg. Minden esemény – teljesen függetlenül a tényleges erőviszonyoktól, lefolyástól, elkövetési módtól és a szerepet játszó érdekektől – kivétel nélkül ebbe a koreográfiába van átalakítva. Az elnyomó és elkövető szerepében mindig Izrael jelenik meg, ami jele és egyben megerősítése ősbűnének. Ez a világlátás része a mai baloldal identitáspolitikai szemléletének, és ez a másik oka annak, hogy jószándékú emberek ezt a torz mítoszt magukévá és politikai identitásuk alapjává képesek tenni, amely a világképükben egyébként minden más progresszív ügyre is rávetül. Ezért történhet meg az, hogy az életmódbeli kisebbségek egyenlőségéért küzdő mozgalmak valójában obskurus fundamentalista diktatúrákat éltetnek. Ez leginkább természetesen az illető mozgalmak céljainak árt, meg azoknak a palesztin tömegeknek, amelyeknek sem ez a küzdelem, sem a célként feltüntetett állam terrorisztikus és korrupt klánjaik vezetésével történő megalapítása vélhetően nem járna emberi jogaik kiteljesedésével, sőt. Így lesz a semmilyen demokratikus törekvést múltjukban vagy jelenükben felmutatni nem képes klánok és önérdekű támogatóik jogilag és történetileg csak konstruált mítoszokra támaszkodó nacionalista törekvése az emberi jogok és a felszabadulás nagy metaforájává. 

 

Az anticionista toposzok és narratív funkciók bemutatása

A korábban bemutatott pontok szerint tekintsük át az anticionista narratívát!

a) Izrael államának léte ősbűnnel terhelt – ez az ősbűn létrejöttének körülményeiben áll, de az ország mindennapjaiban is folyamatosan megmutatkozik.

b) Az Izraelt érő radikális, tehát lényegi kritika így valójában Izrael létezésének morális alapját, léthez való jogát vonja kétségbe.

c) Az Izraelt érő egyes vádak tulajdonképpen csak igazolásai és illusztrációi az ősbűnnel terhelt állapot következményeinek. Nincs jelentősége annak, hogy az Izraelt érő vádak önmagukban igazak-e.

d) Csak az a lényege szerint helyes leírása az Izraelt érintő minden eseménynek, függetlenül a jogi viszonyoktól, az események kronológiájától vagy bármi egyébtől, amely kidomborítja Izrael létrejöttének ősbűnéből fakadó elvetemültségét.

d) Ha Izrael végez egy adott társadalmi vagy gazdasági tevékenységet, a katonai önvédelemtől a tengervíz-sótalanításon át a hi-techig – akkor az a tevékenység bűnös, vagy leplezni próbálja bűnös voltát, míg, ha ugyanazt a tevékenységet nem Izrael végzi, akkor e tevékenységek nemesek vagy maguktól értetődők, esetleg közömbösek.

e) Izrael szándékai alantasak – a másik fél szándéka alapvetően nemes, hiszen csak az ősbűnnel terhelt szörnyeteg ellen védekezik. A vele szemben – mindig jogosan – fellépők, esetleg helyteleníthető túlkapásokra ragadtatják magukat, de ez is Izrael tevékenységére vezetendő vissza. Amikor majd nem lesz Izrael, akkor túlkapásokra sem lesz szükség, az ellene ma fellázadóknak majd nem kell bemocskolniuk a kezüket.

f) Izraelnek tökéletesnek kellene lennie ahhoz, hogy ne ítéltessék meg, de ez a fentiekből adódónak nem lehetséges.

g) Izrael nem ítélhet, csak tárgya lehet az ítéletnek.

h) Izrael tevékenységének mindig valamilyen rettenetes, morálisan elítélendő bűnökhöz van rejtélyes köze, ezek árnyéka vetül rá, akkor is, ha nem ő követte el, valójában ő testesíti meg, ő jeleníti meg ezeket. Ilyen az apartheid, a nácizmus, a gyarmatosítás.

i) Izrael bitorol, valójában nincs joga törvényadta jussához akkor sem, ha javait a Népszövetség, az ENSZ és a világ törvényeinek betartásával és előírásai alapján szerezte. A tételes jog itt nem segít, csak az igazságosság, amely az Izrael által bitorolt javakat visszajuttatja a zsidó által kisemmizetteknek.

j) Izrael tudományos, gazdasági, művészeti eredményei értéktelenek, ezeket nem szabad Izrael igazi lényegének megítélésekor figyelembe venni, mert ezek is csak bitorlásra és az ősbűnre vezethetők vissza.

k) Izrael disszimulál: amikor megpróbál helyes módon viselkedni, akkor valójában csak gyalázatos szándékait leplezi. Az életmódbeli kisebbségek szabadsága valójában csak pinkwashing, Ha tehát arról van szó, hogy Izraelben a meleg közösség háborítatlanul gyakorolhatja jogait, az azért van, mert Izrael e mögé akarja rejteni elnyomó és terrorisztikus valóját. Az izraeli katonák pedig eredendő rasszizmusuk miatt nem erőszakolnak meg arab asszonyokat.

l) Izrael eliminálásával majd helyreáll valamiféle nemes, természetes és békés világrend, melyet Izrael megjelenése és mesterkedései zavartak meg.

m) Izrael rejtélyes módon uralkodik, manipulál, hatalma óriási, igazából az egész világot lényegileg befolyásolja a léte, hisz eltűnése, kiiktatása is csak ezért hozhatja el a korábbi idők természetes és reményteli állapotait.

n) Az Izrael elleni harc a fentiekből adódóan önmagán, az adott konfliktus arányain és méretén messze túlmutató globális, esetleg kozmikus jelentőséggel bír, valójában a Rossz és a Jó küzdelme ez.

Összegzés

Láttuk, hogy a hagyományos antiszemita toposzok és levezetési láncok miképpen transzformálhatók néhány – a kiinduló helyzetből adódó módosítással – az antiszemitizmus anticionista változatának toposzaivá és levezetési láncaivá.

Korunkban talán bizonyos – itt nem tárgyalandó – politikai és világnézeti, illetve népmozgalmi okokból a baloldali, illetve identitáspolitikai környezetben megfogalmazódó anticionista ideológia veszélyesebb, mivel a vizsgálat próbáját ki nem álló, ugyanakkor rokonszenvesnek tűnő emberjogi és igazságossági követelésekbe rejti lényegi antiszemita üzenetét, és sokkal erősebb érdekek és  csoportok támogatják terjedését, mint a hagyományosan antiszemitizmusként felismert irányzatokét.

A két ideológia alapjainak lényegi azonossága miatt ugyanakkor nem helyes az ideiglenesen helyenként háttérbe szorulni látszó hagyományos antiszemitizmus elleni küzdelmet sem felfüggeszteni – pragmatikus, stratégiai megfontolások ugyanakkor szólhatnak a megfelelő súlyozás mellett. Az antiszemitizmus anticionista változata alapvetően jószándékú vagy önmagukat ilyennek látni kívánó emberek körében is szed áldozatokat. Így az ő esetükben az ideológiai alapvetés hibás voltára és arra kell rámutatni, hogy ez a megközelítés valójában elsősorban az ürügyként felhasznált palesztinok és az ezzel az ürüggyel elnyomás alatt tartott tömegek számára káros. Így remény lehet arra, hogy jobbító szándékukat más, arra valóban érdemes ügyek felé tereljük.

Benkő Balázs írása

 

A cikk az Egység magazin 104. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.

 

 

  • Küldés emailben