4. Egység 59. – 2006. szeptember

Mit jelent az, hogy „dizsó”? – Interjú Kepes Andrással

Mit jelent az, hogy „dizsó”?

Interjú Kepes Andrással

 
– Mikor és hogyan tudta meg, hogy zsidó?

K. A: Szüleim 1946-ban jöttek haza a mexikói emigrációból, éppen ak­kor, amikor mások távoztak. Király­hegyi jut eszembe, aki két évvel ko­rábban tért haza Amerikából, és aki kegyetlen akasztófahumorával úgy mondta: sietett haza: nehogy lekésse az auschwitzi csatlakozást. Apám baloldali értelmiségi volt, később elkö­telezett kommunista, aki el sem tudta volna képzelni, hogy egy forradalmat nélküle harcoljanak végig, így azután élt illegalitásban. Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban és végighar­colta a spanyol polgárháborút. Szü­leim sosem beszéltek zsidóságukról. 10 éves voltam, amikor egy nap haza­mentem az iskolából és azt kérdeztem anyámtól: mit jelent az, hogy „dizsó”? Anyám nem tudta, de megkérdezte, hol hallottam. Meséltem, hogy az is­kolában összeverekedett két osztály­társam, és a verekedés hevében az egyik azt mondta a másiknak, hogy „Te büdös dizsó!” A kontextusból már anyám is felismerte a szót. Akkor me­sélte el, hogy én is zsidó vagyok.

– Hogyan fogadta?

K. A.: Nehezen értettem meg. Külö­nösen, amikor elmesélték, hogy kiir­tották a családunkat, és hogy ezért nem ismerhettem a nagyszüleimet. Arra gyanakodtam, hogy ez a zsidó­ság nem lehet valami jó dolog, ha ennyit kell szenvedni miatta. Kicsit szé­gyelltem is, ahogy egy gyerek szégyell minden kellemetlenséget, mert vétkes­nek érzi magát benne, noha azt sem érti, mit tehet róla. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor anyai nagy­apámról meséltek, aki kilencgyerekes pék volt Egerben, és noha nagy sze­génységben éltek, mindenkinek se­gített, mindenki hozzá járt tanácsért. Meg dédapámról, aki Békéscsabán a hitközség elnöke volt, és olyan köz­szeretetnek örvendett városszerte, hogy amikor meghalt, a városi lap az első oldalon hozta, hogy „Meghalt az aranyszívű Braun bácsi!” Meg elbüsz­kélkedtek egyik nagybátyámmal Bra­un „Csibivel”, az MTK válogatott csa­tárával, akinek a villamoson még a 70 éves bácsik is átadták a helyüket, hogy kíméljék Csibi arany lábait. Az is csak jóval később tudatosult bennem, hogy anélkül, hogy eszerint válogattam vol­na, barátaim jelentős része is a zsidók közül került ki. Nyilván a kulturális ha­sonlóság miatt. Vagy egyszerűen csak hasonlóan nőtt a szőrünk.

– Sokan nem vállalják a nyilvános­ság előtt a zsidóságukat!! Ön ho­gyan áll ezzel?

K.A: Noha úgy érzem, zsidó szárma­zásom engem kevésbé határoz meg, mint a magyar kulturális hátterem, és a zsidó vallás sem érdekel jobban, mint, a kereszténység, a hinduizmus vagy külö­nösen a zen buddhizmus, de ennek el­lenére sosem tagadtam zsidó gyökerei­met. Tisztelem és becsülöm az őseimet. A Dohány utcai zsinagógába viszont csak a rendszerváltás után mentem el. Akkoriban, amikor Csurkáék zsidózni kezdtek. Úgy gondoltam, hogy az an­tiszemita kirohanások idején erkölcsi kötelességem nyíltan vállalni zsidó gyö­kereimet. És noha korábban nem ke­rült nyíltan szóba a zsidóságom, azok, akik ezt számon tartják, sosem engednék elfelejteni a származásomat. Én is kaptam tucatszám antiszemita levele­ket, és előfordult, hogy szemtől szem­be lezsidóztak, amivel azóta sem tu­dok mit kezdeni. Emlékszem, 1985 és 1987 között az Egyesült Államokban tanulhattam, és egyben taníthattam is ösztöndíjjal. Amikor 1986-ban a nyári szünetre hazajöttem, az egyik trafikban egy ismeretlen trafikos nő felismert és boldogan köszöntött: „De jó hogy is­mét itthon van!” Egyszer csak valaki a hátam mögött megjegyezte: „Miért, itt nincs elég zsidó!?!” Átfutott a feje­men, hogy pofán vágom, de akkor az is eszembe jutott, hogy elvehetik az útlevelemet, és nem tudok az Egye­sült Államokba visszautazni. Miközben azon morfondíroztam, hogy a büszke­ségem vagy a bölcs megfontolás dia­dalmaskodjon, a trafikos nő ráförmedt, hogy „Takarodjon innen!”, mire a pa­sas kisomfordált. Azóta egyetlen ilyen inzultust nem hagyok szó nélkül, bárkit érintsen is.

– Legutóbbi sorozata a Világfalu nagy siker volt. Mi ösztönözte a műsor elkészítésére?

K. A.: Mindig is kereső-kutató ember voltam. Megismerkedtem a világ nagy vallásaival, és a népi hiedelmekkel és mindegyik előtt meghajtom a fejem. Nagyon érdekes volt, hogy különböző kultúrákban azonos vagy hasonló szer­tartásokkal is találkoztam, így pl. a haj­vágási ceremóniát a judaizmusban, a hinduizmusban, a mongoloknál és az andoki indiánoknál is megtaláltam.

– Úgy tűnik nekem, hogy inkább az általános emberit keresi a különböző kultúrákban? Ha az ember identitást keres, akkor nem azt keresi, ami elválasztja a többitől?

K.A.: A sorsom és az egész életem különböző kultúrák, vallások, érték­rendek kereszttűzében zajlott. Zsidó származásom ellenére születésemkor megkereszteltek, apai ágon a keresz­ténységnek is hagyományai voltak a családban. A baloldali, a szabadelvű és a polgári értékrend egyaránt hatott rám. Gyerekkoromat három konti­nensen, arab-iszlám, kreol és keresz­tény kultúrákban töltöttem, miközben magyar szakot végeztem az egyete­men, ez az anyanyelven^ ez áll a leg­közelebb a szívemhez. Életem során több mint hatvan országban jártam, alig van jelentősebb vallás és kultúra, ahonnan ne lennének jó ismerőseim és barátaim. Ha csupán egy kultúra, vallás vagy értékrend mellett kellene döntenem, csonkának erezném ma­gam. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy magam válogatom össze magamnak az identitásomhoz szükséges eleme­ket. Ez persze nehezebb és nagyobb felelősség is, mintha őseink által év­ezredek óta kitaposott úton járnánk, azt is tudom, hogy manapság egyre többen kerülnek értékválságba, mert ezzel próbálkoznak, de én így érzem jól magam. Rá vagyok kényszerülve, hogy naponta tanuljak másoktól, és folyamatosan vizsgálat alá vessem az értékrendemet.

– A családban ki került legközelebb a zsidósághoz?

K.A: Öt leányom született három feleségtől. A legnagyobb harminckét éves, a legkisebb tizenöt hónapos. A zsidósághoz legközelebb Juli került, a többieket a zsidóság kevésbé érde­kelte. Juli az Anna Frankban érettsé­gizett, a Dohány utcai zsinagógában volt az esküvője, és még alijázott is Izraelbe, de hazavágyott, mert ahogy maliciózusan megjegyezte: „Ott egy kicsit sok a zsidó!” Hát, pedig erre le­hetet számítani. Bori, a második lá­nyom, tíz évig krisnás volt, de ez már a múlt.

– Melyek a legközelebbi tervei?

K.A: Amikor befejeztem a „Világfa­lu” című televíziós sorozatomat, rög­tön könyvet akartam írni belőle, de nem tettem. Kollégáimat látva rájöt­tem, hogy ha az ember három napra megy valahová, akkor egy jó cikket ír belőle. Ha két hétre, akkor könyv lesz belőle. Én sajnos rossz helyzetben va­gyok. Egy évet utaztam és tanultam a különböző kultúrákról. Annál már töb­bet tudok, hogy rossz könyvet merjek írni belőle, annyit meg még nem tu­dok, hogy jó könyvet írhatnék, így az­tán, úgy döntöttem, hogy ezt a témát egyelőre félreteszem. Régóta foglalkoztat a sakkozó Polgár család törté­nete. Harcuk a világgal, a politikával, a bürokráciával a nők tehetségének, egyenrangúságának elismertetéséért. Polgár Juditról írok könyvet.

Sok sikert kívánunk további mun­kájához!
B. L.

Zsidó Világfalu

Tévésztár a Keren Or-ban

 

Egy gombostűt sem tud­tunk volna leejteni. Annyi bizonyos. Oly sokan gyűltek ugyanis össze május elején Képes And­rás előadására az EMIH Károly körúti központjá­ban. A riporter az RTL klubon nemrég fejezte be 12 részes sorozatát, a „Világfalu”-t, amely eddi­gi népszerűségét még to­vább öregbítette. A közönség azonban nem elsősorban a sorozat kulissza titkaira, sokkal inkább Képes személyes története iránt érdeklődött. A könnyed szellemességgel válaszoló sztár ismét nagy sikert aratott.

  • Küldés emailben

Fejezetek